Ken Kesey regényének eszmei mondanivalója az 1960-as évek könyvolvasóinak vélhetően reveláció volt, mai is elevenen hat. A történet elbeszélője, Bromdem (avagy a Főnök), a félvér indián, aki már régóta egy elmegyógyintézet lakója és tettetett süketnéma. Az elmegyógyintézetben diktátort megszégyenítő kegyetlenséggel uralkodik Ratched nővér (avagy a Főnéni) - milyen szürreális is - az elmebetegek felett. Az ápoltak, mint kiszolgáltatottak engedelmeskednek a Főnéni által megalkotott szabályoknak, egészen Randle Patrick McMurphy érkezéséig, aki az ápoltak hangadójává válik, s megpróbálja szétzúzni a diktatúra gépezetét, bár végül is csak átmeneti zavart okoz a rendszerben. Elbukik a ki sem bontakozó forradalma, mert saját sorsa fölé helyezi a többiek sorsát, s megalkudni nem tud. Dicsősége, hogy átmenetileg felrázza a zöldségekként vegetáló ápoltakat, de maga az apró győzelemért lobotómián esik át, s ugyancsak vegetáló élőhalott lesz. A regényből még az 1960-as években írt színpadi művet Dale Wasserman. Ez került színre a Belvárosi Színházban.

Mi lehet ennek a sztorinak az aktualitása 2015. október 10. napján Magyarországon? Nos, a Belvárosi Színházban ezt ezen a napon nem tudtuk meg. Pedig adott volt minden ahhoz, hogy robbanjon, csak mégse.

A díszlet, ami részben szintén Znamenák István munkája volt, sokat ígért. Nézőpont kérdése, hogy a színpadot vette körül ketrec, vagy mi nézők voltunk ketrecben, mint ápoltak. Utóbb ez a második eshetőség jött be. Mindenesetre a színpadi körbe rács az előadás legnagyobb ötletének bizonyult.

Znamenák István rendező már csak díszletéből is kiindulva, egyértelműen érti és érzi Ken Kesey regényének üzenetét. A színész/rendező az Átriumban az Igenis, Miniszterelnök úr levezénylésével nem is olyan rég megmutatta, hogyan is "üthet" egy darab rendezői műhelyében. A Száll a kakukk fészkére esetében az ütés lightosra sikerült, pedig remek színészi alapanyagot kapott hozzá, akiket láthatóan egy határozott koncepció mentén vezetett.

Az ápoltakat, ápolókat játszó fiatal színészek abszolút a helyükön voltak, Jéger Zsombor (Martini), Formán Bálint (Harding), Dékány Barnabás (Bibbit), Róbert Gábor (Cheswick), Keresztény Tamás (Scanlon), Csémy Balázs (Ruckley). Szabó Kimmel Tamás pedig színészi talentumánál fogva lehetett volna zseniális McMurphy, nemcsak vérprofi színész. Igaz, játéka elegáns volt, s amit kellett azt "beletette" a szerepbe.

Péterfy Bori, mint Főnéni nekem csalódás volt. A frizuráján és a jelmezén kívül semmi nem volt benne Ratched nővér. Nemhogy felszíni, de még lappangó gonoszság sem volt karakterében, egyszerűen nem volt ördögi ellenfele McMurphynek. Alakítása alapján még csak elképzelni sem lehet, hogyan volt képes lenyomni ápoltját. Ja de igen, csakis ápolókkal, drogokkal, szikével, mert pszichikailag kizárt. Hol volt Péterfy Bori alakításában csak a tizede is bármelyik Love Band koncert tűzének? És nem azért hiányzott a tűz, mert a jeges felsőréteg eltakarta az izzó lávát. Csak arra tudtam gondolni végig, mit hozna ki ebből a szerepből Csákányi Eszter, vagy mondjuk Für Anikó.

Kocsis Pálnak, mint Főnöknek belül megvolt a szerep, csak kívül nem. Sehogy nem hatott a szájából a Főnök azon mondata, hogy "nem vagyok hozzá elég nagy", mert valóban nem elég nagy. Persze megértem, hogy bajban voltak az alkotók, mert hol van egy negyvenes Bujtor István alkatú és tehetségű színész éppen most? Hát sehol.

Pálya Pompónia és Boros Anna nővérként és beszökő örömlányként is színre léptek az estén. Érdekes élmény volt felfedezni a színészazonosságot, némi töprengés után. Az ápolók közül Ficzere Béla alakítása volt megragadó, valami nagyon kézzelfoghatóan köznapi és a maga egyszerűségében félelmetes egészségügyi dolgozós attitűdöt villantott fel.

A Ken Kesey regény azon mondanivalója, hogy a diktatúrát szét kell zúzni, s mindig jön egy örült, aki megpróbálja, még ha el is bukik, nyomokban sem merült fel. Lehet, sokan sohasem olvassák majd a könyvet, csak ezt az előadást látják, hát tuti tévedésben halnak meg a regényt illetően.

S akkor jöjjön a csúcspont, a második felvonásban in medias res, minden illeszkedést nélkülözően Lázár Jánostól - igen, attól a Lázár Jánostól - elhangzó idézet, "mindenki annyit ér, amennyije van". Megvenném még egyszer az amúgy borsos árú jegyet, ha az alkotók elmagyaráznák nekem, ennek az aktualizált köznapi beszólásnak a darabbéli okát és célját.

Csak kerestem a magyarázatot, hogy miért nem hatott rám a darab, s meg is találtam. (Volt ezzel a "nem hatással" persze más is így, már az első felvonás alatt távozott több néző, s aki ismeri a Belvárosi Színház széksorait, tudja, nem kis elszántság kell a sor közepéről kijönni a felvonás alatt. Lehet olvasták ők is a regényt?)

Azért nem hatott, mert az előadás szakipari munka volt, s ezen nem segít, hogy professzionálisak az iparosok benne. 

Ezt az érzést támasztotta alá az estet záró, empirikus tapasztalata is. Amire mi kiértünk a ruhatárból (5 perc?), "McMurphy" már civilben húzott fel a Belvárosi Színház kopott lépcsőin, a darab másik két szereplője pedig békésen sörözött a nyilvános tér büféjében. Ennyi volt ez az előadás, esti műszak a munkában. Köze nem volt a színházművészethez.

Az vitathatatlan persze, hogy profi produkció, siker lesz, mert it's business, showbusiness.

(A fotó Toldy Miklós felvétele.)