Iza színházban járt - Makbett
csütörtök, 29 október 2015 23:10

Makbett

Értékelés:
(12 szavazat)

"Igen, most, hogy enyém a hatalom, pokolba öntöm az egyetértés tejét, és zűrzavarrá kavarom az egész világot."

(Átrium Filmszínház - Ionesco: Makbett - 2015. október 29.-i előadás)

Már az előadás szórólapja felhívta a figyelmet, „nemshakespeare”, hanem Ionesco Makbettjét nézzük, látjuk az este. A darab valóban csak a Macbeth átirata, semmi bátorság, lelki tusa jó és rossz között, semmi bűntudat, csak és kizárólag az emberekben ott rejtőzködő gátlástalanság, kegyetlenség és hataloméhség.

A darab díszletét egy játékvár, játékkorona, vagy egyben mindkettő (?) adta, élénk narancssárga színben, ami még az előadás kezdete előtt belőtte az alaphangot. A háromszintes díszlet monumentalitása mellett eltörpültek a szereplők, ami külön hangsúlyt adott az emberi kisszerűség ábrázolásának. (A látvány Tihanyi Ildi és Alföldi Róbert munkája.) A színlapon nincs jelmeztervező, csak öltöztető feltüntetve, s a darabban feltűnő két boszorkány kivételével valóban hétköznapi, mai ruhákat viseltek a szereplők, fehér arccal, karakteres fekete szemkontúrral. A díszlet és a jelmez hatását erősítette Gergye Krisztián által tervezett mozgás, ami végig lendületben – talán túl nagy lendületben is - tartotta az előadást. (Nagyon sok volt a testbeszéd során a szexusra való utalás, ami nem feltétlen vált az előadás javára.)

Az alaptörténet kétszer ismételte önmagát. Nagyon leegyszerűsítve, az uralkodó, Duncan körüli főurak (előbb Candor és Glamiss, majd Makbett és Banko) úgy döntenek maguk alkalmasabbak az uralkodásra, főleg, ha ehhez hathatós segítséget kapnak az uralkodó környezetéből, például annak hitvesétől, Lady Duncantől. Persze lépésük nem öncélú, csak és kizárólag a közjó érdekében járnak el galádul. Az uralkodó gyanakvó, gyenge, mindenre érzéktelen, infantilisan kegyetlen. Egy valami érdekli igazán, a hatalom megtartása bármi áron, akár vazallusai egymás elleni kijátszásával is. A cél érdekében semmitől, de semmitől nem riad vissza, neki minden alanyi jogon jár. Ja, hogy mi van a néppel, aki felett uralkodik? A sok cselszövés és népbutító demagógia, harácsolás között erre már nem igen lehet figyelme. A szereplők felcserélhetők és helyettesíthetők, a séma az, hogy a rosszabbnál is rosszabb váltja a régit. Kis „színesként” színre lépnek a hatalom szempontjából outsider figurák, a közkatona, a háziasszony, az ószeres, vagyis maga a nép.

A történet színrevitele emlékeztetett Jarry Übü királyára, de lehet csak azért mert az előadás egyik női szereplője, Lady Duncan (Kerekes Éva) a múlt évad óta Übü mamát játssza az Örkény Színházban, színpadi jelenléte olyan, mintha onnan ugrott volna át egy kicsit vendégszerepelni. De csak emlékezte erre, mert amíg az Übü királyban pontosan érezhető, hogy abszurdot nézünk, itt végig kísértett egy érzés, hogy nem, ennek olyan furcsán valóság íze van.

Egymást váltották a csatajelentek, üldözések, kézre kerítések, kivégzések, cselszövések, trónfosztások, beiktatások, majd a slusszpoénként a lezárás, a minden eddiginél kegyetlenebb új uralkodó hatalomra lépése. A cselekményt két boszorkány jóslata lendített időről időre előre, akik a Vörös Rébék Rebi nénijeként röppennek a színpadra, Jankovics Marcell vitézeinek piros csizmáiban. (Magyar Népmesék?) Az előadás legjobb jelenetei kétség kívül Kerekes Éva és Parti Nóra boszorkányos, jóslásai voltak, s ezt még az álpalóc tájszólásban való igehirdetésük sem rontotta le.

Duncan uralkodót Hevér Gábor játszotta, akinek kis diktátor paródiája – mindenki arra gondol, akire akar – az este csúcspontja, nem sok, nem kevés, nem túlzó, tökéletes.

Becsényi Péter két szerepben való fellépése is nyomott hagyott a nézőkben, először haldokló katonaként, aki azt sem tudja hogyan és miért került a csatatérre, de azt már végképp nem kinek az oldalán és miért harcolt, majd bevásárló házi asszonyként, quasi az istenáldotta nép megszemélyesítőjeként.

A címszerepben Orosz Ákos lépett színre, hadvezér társát, Bancot Bányai Kelemen Barna alakította. Az én olvasatomban Makbett az ostobább és felhasználhatóbb, Banco az okosabb, de gyengébb, mindkettő bukásra ítélve. A két színész abszolválta a ráosztott szerepet, az előbbi több groteszk mozgással, az utóbbi inkább belülről hozva a figurát, annak késői felismerését a bukásról.

Lady Duncan (Kerekes Éva) gaz csábító, alattomos és közönséges volt, mint Übü mama, opportunista és még férjénél is hataloméhesebb, mi több nimfomán, a cselszövései alappillére női vonzereje. Parti Nóra komornaként jó ellenpontja volt, mind fizikai megjelenésében, mind játékában. (A két boszorkányt is Lady Duncant és a Komornát megformáló színésznők játszották.)

Az estén én Krum Ádám fellépését vártam a legjobban. Spiró György: Kvartett című drámája Öregének megformálása után, amit sajna csak felvételen láttam, izgalommal készültem az „élő találkozásra”. Krum Ádám, mint Ószeres érkezett, előbb legálisan, majd „kabát alól” árulta a hatalom elleni ópiumot, a félelmet legyőző almalét. Nem csalódtam, nem főszerep volt az övé, de minden hájjal megkent kereskedői pillantása nekem simán eladta a csodahatású almalevet.

Végkifejletre  jelent meg a színen a trónörökös, Macol (Fehér Balázs Benő), mint éhes ifjú farkas, akinek még annyi morálja sem volt, mint elődeinek, pedig nekik ez egyáltalán nem volt. Igaz Macolnak korlátja sem voltak már, vele jött el a végső káosz. (Az ő szájából hangzott el az írás elején lévő idézet.)

A színművet Alföldi Róbert állította színre. Soká tartott amíg összeszoktunk, Alföldi és én, s eljutottam nézőként odáig, hogy megértsem képi világát, s elfogadjam tartalomhoz társuló mindig sajátságosan „alföldis formát”. Egy biztos, munkái mindig hosszas töprengésre késztetnek, mert tudom, hogy valamit üzenni akar, művészete nem öncélú. A tegnapi előadás esetében sincs ez másként, talán csak annyi a különbség, hogy olyan durván erőteljes volt a forma, hogy nehezebb volt észrevenni a tartalmat.

Azzal nem mondok sok újat, hogy Alföldi Róbert művészként politikus alkat, aki véleményét sohasem rejti véka alá. Most sem. Annak ellenére, hogy a díszlet narancsszínű, a darabban elhangzanak politikai jelszavak („Mert a reformok működnek”), aktuálpolitikai történések elevenednek meg, nem akart semmit megmagyarázni az abszurdba csomagolt skót királydráma és 2015 októberének Magyarországa közötti párhuzamról. Ennél sokkal rosszabbat tett. Rákényszerített, mint nézőt, hogy némi gondolkodás útján maga ismerjem fel véglegesen, hogy nem a színdarab, az előadás az abszurd, hanem a világ, amiben élek, 2015. október 29. napján Közép-Kelet Európában, Magyarországon.

Nem azon kell szörnyülködnöm, amit a színpadon látok (mert vérpatakban és trágárságban nincs hiány), hanem azon, amit „azemberek” egyikeként, közönyösen eltűrök. A Duncanek és Makbettek azért ölhetik egymást a hatalomért, mert a többség állandóan fél, vagy megalkuvó, ami biztosan diktatúrába torkolló káoszhoz vezet, amin majd a félelmet oszlató almalé sem segít.

Eugene Ionesco: Makbett

Látvány: Tihanyi Ildi – Alföldi Róbert. Mozgás: Gergye Krisztián. Fény: Jakab László. Vezető öltöztető: Lakatos Erika, Rendező: Alföldi Róbert

Szereplők: Orosz Ákos |Makbett, Bányai Kelemen Barna |Banco, Hevér Gábor |Duncan, Kerekes Éva |Lady Duncan/Boszorkány, Parti Nóra | Komorna/Boszorkány, Szatory Dávid |Candor, Fábián Szabolcs | Glamiss, Fehér Balázs Benő |Macol, Krum Ádám | Ószeres, Bercsényi Péter| Katona/Háziaszony, Gelányi Bence | Ordonánc.

(A kép Dudás Ernő felvétele.)

Megjelent: 2475 alkalommal
Tovább a kategóriában: « Mozart: Don Giovanni Alul semmi »