Elképedve olvastam Koltai Tamás egyik írásában, hogy "abból a kb. 25 Don Giovanni előadásból, amit a világban láttam" megjegyzést. Ettől én még messze állok, de lehet így könnyebb is a dolgom, mert nincsenek nagy elvárásaim, engedtem, engedem, hogy hasson a show, ahogy a Leporellót játszó Erwin Schrott maga aposztrofálta az előadást facebook oldalán, a bécsi előadás előtt két nappal.
Az igaz, hogy egy míves Don Giovanni előadást már láttam 2006-ban Salzburgban, a Nyári Játékok keretében. Nem kisebb szereposztásban, mint Thomas Hampson/Don Giovanni, Ildebrando D'Arcangelo/Leporello és Luca Pisaroni/Masetto. Miután életemben először lehettem részese a Fesztiválnak, az előadás hosszú ideig etalonként szolgált, nemcsak Don Giovanniként, de operaelőadásként is. Mozart zenéje mellett akkor adatot meg először az az élmény, hogy minden szereplő egyenrangú, kiváló énektudással bírt, így az összhangzás páratlan volt. (Addig csak Operahazában és az Erkel Színházban hallottam operát, s majdnem le is mondtam róla egy életre, hogy megszeressem a műfajt. Eltekintve egész kicsi gyerekkorom emlékeitől, amikor Simándy József, Melis György, Moldován Stefánia állt a színpadon, riasztók voltak a felnőtt élmények. Mindig ugyanaz a koreográfia, egy, jó esetben kvalitásos szereplő (a Vendégművész) és mellette tömött sorokban a középszer, rossz esetben még annál is alább. El is ment a kedvem az Operaház látogatásától.)
Na de nézzük ezt az estét, amikor is trónfosztásra került sor operaelőadásaim rangsorában.
A Don Giovanni librettója Don Juan, spanyol főnemes legendás kalandjai köré épül. Don Juan/Don Giovanni szeszélyeinek és - elsősorban a nők iránti - vágyainak él, nem ismer korlátokat egy-egy kívánt hódítás előtt, kerüljön az akár testi sértésbe, emberéletbe. Kalandozásai és a felelősség előli menekvések során találékony segítőtársa szolgálja, Leporello. Útját megcsalt, meggyalázott (?) hölgyek (Donna Anna, Donna Elvira és Zerlina) és féltékeny urak (Ottavio és Manetto) kísérik, akik bosszúért kiáltanak. A bosszú beteljesülése, tettei számonkérésekor Don Giovanni a megbánás legcsekélyebb jelét sem képes mutatni bűneiért, így elnyeli őt a pokol tüze.
A színpadon tegnap színházi értelembe vett előadás kerekedett Mozart operájából, a szereplők igazi karakterekként jelentek meg, az énekesek kicsit színészek is voltak, még a statisztéria is élményszámba ment. Ehhez persze kellett a tökéletes díszlet és jelmez, határozott rendezői koncepció és a zenekar élén a "mi" Fischer Ádámunk.
Don Giovannit a lengyel Mariusz Kwiecien énekelte, az első felvonásban - talán csak nekem - kicsit erőtlenebb színben, de csak azért, hogy végzete beteljesülésére, a bűnbánás megtagadására megjöjjön az ereje, annyira, hogy a pokolnak is küzdeni kelljen, hogy befogadhassa. Leporello szerepében Erwin Schrott állt a színpadon. Szerepformálásával a férfiak mezőnyében kétségkívül ellopta showt. Minden ízében a gazdát szolgáló, problémamegoldó Leporello volt, nemcsak a hangjával játszott, de az összes kellékével, jelmezével, még a háta közepét verdeső copfjával is. Arcjátéka, közbeszúrt replikái egy prózai színházban is megállták volna a helyüket. Ráadásként sugárzott a színpadról, hogy élvezi amit csinál, s amikor Leporello áriája megkívánta, úgy szólt a hangja, mint az oroszlánüvöltés. Don Giovanni és Leporello tegnap csapatban dolgozott színpadon, s Leporello kitartott végig gazdája mellett. Érződött a két művész között a harmónia, ami további pluszt adott teljesítményükhöz. Végig lendületben, mozgásban tartották az előadást. (Nem úgy, mint a kilenc évvel ezelőtti előadásban, amikor Leporello elsőként hagyta cserben kenyéradó gazdáját, s quasi egymás ellenfele volt a két szereplő.)
Miután Don Giovanni és Leporello igazi konkvisztádorok voltak, Ottavio (Benjamin Bruns) és Masetto (Jogmin Park) csak tették a dolgukat, profikhoz méltóan. Iskolázottan énekeltek, akárcsak Donna Elvira (Juliane Banse) és Zerlina (Andrea Carol). De ők csak "másodhegedűsei" lehettek ennek az előadásnak. Zerlinanak és Masettonak ezért jutott egy "sajátjogú" színpadi pillanat, amikor is Zerlina kedvese karjaiban énekli Batti, batti o bel Masetto (Üss meg, üss meg, szép Masettom) című áriát.
Pazar volt Don Giovanni lakomájának színrevitele is, a házigazda - opera színpadon meglepő nyíltságú - erotikus játékot folytatott a vacsorát feltálaló, készséges, bachásnőknek mutatkozó szolgálólányokkal. Az opera statisztái, mint a szolgálók, vendégek örvendetesen aktív színpadi jelenléttel vettek részt az előadásban, a színen való átvonulásuk miniatűr játékhoz jutatta őket.
A női szereplők közül a Donna Annát alakító Marina Rebeka volt a kőkemény meglepetés. Ott állt a színpadon Anna Netrebko kihívója. Elképesztő vehemenciával, kiegyenlítetten, élményszámba menően adta elő minden áriáját, finoman bájos, kecses színpadi jelenség volt, nagyon nagy hangi adottságokkal.
A jelmezek pazarok voltak, a díszlet pompás nagyúri miliőt adott vissza. Igaz kis csalással, vetített vásznak mozgatásával oldották meg a helyszínváltozásokat, kevés kellékbútor kiegészítéssel. Ehhez persze hatalmas színpadtechnikát mozgattak, egy-egy kastélynyi hátteret kellett gyakran változtatni. Egyedül a bevilágítás zavart kissé, jellemzően éjszaka történt minden cselekmény, szinte végig sötétségbe burkolódzott a színpad, a szereplők zseblámpával világították meg önmagukat éneklés közben.
Az előadás végén - annak ellenére, hogy szinte kizárt, hogy bárkit eluntatott volna az - meglepően tapasztaltam, hogy a nézők "csapatostul menekültek" a művészeknek szóló taps elől, már az utolsó együttes nagyária alatt, majd amikor kigyúltak a fények, a fél nézőtér az ajtók felé vette az irányt. Érdekes a bécsi közönség, egy kétségtelenül élményszámba menő performance után, sokan nem gondolták úgy, hogy a 3,5 - 4 óra kőkemény művészi/színpadi munkát honorálni kéne, mégiscsak értük volt.
És az igazi meglepetés még hátravolt. Az Operaház egyik mellékkijáratán keveredtünk ki a ruhatárból, ahol a művészbejáró előtt Leporello, Don Giovanni és Donna Anna kereste az ő "drága közönsége" kegyeit, immáron civilben, szó szerint fürödve a meglepően disztingvált, nyugodt rajongói körben. Erwin Schrott - aki kétségkívül egy A-listáts világsztár - mici sapkában, farmerben társalkodott és fotózkodott a közönséggel, négy óra színpadi munka után fesztelenül, csupa mosolyban, figyelmesen hallgatva őket és készségesen válaszolgatva kérdéseikre. Se egy biztonsági őr, se egy testőr, semmi para részéről, hogy idegenek csoportjában áll. Mariusz Kwiecien honfitársai gyűrűjében nevetgélt, míg Marina Rebeka japán nézők apró ajándékait és meghívását fogadta. Egyszerűen nem lett volna méltányos köszönet nélkül elmenni mellettük, így került sor jegyeink szignóztatására Leporelloval és Donna Annával, pár mondat társalkodás mellett. Erwin Schrott kilátásba helyezte, hogy a Rojotango után a Cuba Amiga-t is szívesen elhozná Budapestre. Mindig sejtettem, hogy a kvalitásnak emberi minőséggel kell párosulnia, de a Don Giovanni szereplői ezt bizonyították is. Mit tehettem még? Erwin Schrott facebook oldalán nyomtam egy like-ot, 46.951-ként. De ekkor már fenn volt Leporello esti posztja, amiben köszönetet mond az estéért, a közönségnek……..
W.A. Mozart: Don Giovanni
Szövegíró: Lorenzo da Ponte. Karmester: Fischer Ádám. Rendező: Jean-Louis Martinoty. Jelmeztervező: Yan Tax. Díszlettervező: Hans Schavernoch, Világítás: Fabrice Kebour.
Szereplők: Mariusz Kwiecien | Don Giovanni, Marina Rebeka | Donna Anna, Benjamin Bruns | Don Ottavio, Juliane Banse | Donna Elvira, Erwin Schrott | Leporello, Jogmin Park | Masetto, Andrea Carol | Zerlina.
___________________________________________
Na és akkor a budapesti előadás! A kis szerencse ahhoz kellett, hogy az Erkel Színház ugyan Ildebrando D'Arcangeloval a címszerepben hirdette meg az előadást, a művész visszalépése okán Erwin Schrott állt színpadon helyette, Don Giovanniként. Schrott tehát beugró volt, egy 2011-es, Gianfranco de Bosio rendező által jegyzett előadás felújításában. Az este mindent visszahozott a gyerekkori élményeimről, ami majdnem megutáltatta velem az operát, mint műfajt.
Álljon itt Koltai Tamás 2011-es kritikájának pár sora, mert négy év elteltével is halál aktuális az előadást nézve, s ha megfeszülnék sem tudnám érzékletesebben visszaadni mit láttam a színpadon. "Gianfranco de Bosio tisztes agg, őt nem illik bántani. […] Nem most találom ki, számos előadását láttam itthon és külföldön, operát és drámát egyaránt (írtam róluk), mindegyikre azt mondhatom Adyval, hogy lehúz, altat, befed […] Semmilyen néven nevezhető rendezés nem forog fenn. A legjelentősebb magyar rendezők egyike szokta mondani, hogy ha két szereplőnél több van a színpadon, az már feladat - gondot okoz. De Bosiónak már kettő is gondot okoz, és nem is tudja megoldani. Sem behozni a színpadra, sem kivinni nem tudja őket - botrányos lenne, ha ezzel a tudással egy kezdő rendező diplomát kaphatna -, és ha bent vannak, akkor álldogáláson és ágáláson kívül mást nemigen csinálnak, hacsak nem maguktól. Lehet, hogy De Bosio mesélni tud Mozartról és a Don Giovanniról, de karakterek, szituációk megjelenítéséről és színházi értelemben a darabról a leghalványabb fogalma sincs. Önálló gondolat nem jut eszébe, vagy ha igen, nem tudja, hogyan érvényesítse. Nyilvánvaló, hogy egyetlen használható instrukciót sem tudott adni a próbákon - vajon mivel szöszmötöltek hetekig? Jelmezes bábúk a szereplők, nincs egyéniségük, nem tudják, miért vannak és hol […]"
Így igaz, Bécs után az előadás döbbenet volt. Így kell halálra untatni a nézőket. Ez alól kivétel persze Erwin Schrott, mint a tavaszi fuvallat.
Az énekes nem tudott mit tenni, függetlenítette magát a többiektől, az előadástól és világsztárhoz méltóan tette a dolgát, nem csak énekelte, de élte Don Giovanni figuráját. Vérbeli művészkén tudta, a nézők produkciót akarnak látni, nem éneklő bábukat, hitvallása szerint "Csak az a fontos, hogy az előadás után elégedettek legyenek a nézők". Így neki meg kell dolgozni a gázsiért Budapesten is, akárcsak Bécsben, New Yorkban, vagy Milánóban. Meg is dolgozott. Személyében olyan csábítót látott a magyar közönség, aki "kapcsolatot épített" a nézőkkel, és igen, operaénekes létére kommunikált. Újabb örök emlék, ahogy flörtölt a női közönséggel a színpadról, mert az uruguayi basszbaritonnál a professzionális, szárnyaló énekhang és zeneművészi teljesítmény az csak az alap. Tudja, a szerepet el is kell játszania.
Erwin Schrott színrelépésével Bécsben Leporello, Budapesten Don Giovanni dominált az előadásban. Bécsben a szolga, Budapesten az úr volt a főszereplője ugyanannak a darabnak, mert Erwin Schrott így akarta, így érezte.
Az énekes jött, énekelt és tarolt. Schrott előadásában Don Giovanni élvezte az életet, a bort, a nőket, így nem fájdította szívét a szerelem. Életemben először majdnem megszakadt a szívem Don Giovanniért, nem értettem a három ostoba nőt, akik miatt elnyelte a pokol.
Az előadás többi szereplője is tette a dolgát, úgy magyar módra, ahogy kell. Tisztelet a kivételnek, szilaj bikaként megvetve lábát egy helyben állva, küszködve a fránya éneklés terhével. Színjátszás, mi az? A bécsi előadás hatásának elmúlása fel sem merült.
Itt persze nem rohant a közönség, mint Bécsben, vastapssal örült annak, hogy kapott végre valami rendhagyót.
Köszönöm Erwin. Várom a Cuba Amigát!
W.A. Mozart: Don Giovanni
Karmester: Kesselyák Gergely. Rendező: Gianfranco de Bosio. Koreográfus: Andrea P. Merlo. Díszlet- és jelmeztervező: Naná Cecchi. Karigazgató: Strausz Kálmán
Szereplők: Erwin Schrott | Don Giovanni, Kolonits Klára | Donna Anna, Horváth István | Don Ottavio, Fodor Betarix | Donna Elvira, Sebestyén Miklós | Leporello, Sándor Csaba | Masetto, Szemere Zita | Zerlina, Gábor Géza | Kormányzó
(A kép saját felvétel a bécsi előadásról.)