Én azok közé tartozom, akiket feltétel nélkül elandalít az "orosz lélek". Rettegett Ivántól kezdve, Viszockijon át napjainkig, amikor Vladimir Hvorotovszkij és Elena Vaenge háborús dalokat énekel. Többször jártam a Szovjetunióban, Oroszországban, s mindig érdeklődve figyeltem a háborús hősöket, egyenruhában ücsörögve a Vörös téren, vagy az Ermitázsnál, mellükön a testüket megbillentő súlyú érdemrenddel. Kihalóban lévő, ha nem kihalt látványosság ez már.  

Ezeket a múltbéli élményeket elevenítette fel az előadás. Sok apró kis etűd a Szovjetunióról, amit Steinbeck és Capa olyan gyönyörűen írt és mutatott meg az Orosz naplóban. Persze nem direkt módon, idős emberek, asszonyok és férfiak személyes visszaemlékezésein át.

A szereplők Rizsakov végzős osztályának növendékei voltak. Tizennyolc huszonéves fiú és lány, akik valami egész furcsa módon, képesek voltak átlényegülni az élettől lassan búcsúzó "vének" lelki állapotába. 

Nyilvánvaló, hogy tanáruk helyzetgyakorlatoknak szánta a kis történetek megoldását, de a feladatnak minden szereplő, egytől-egyig, bravúrosan megfelelt.

Pár perces foszlányok. Két férfi, aki az idősek otthonában egy nagyothalló készüléken osztozik. Egy megelevenedett Akszujsa a bakon, amint találkozik Grigorij Meljehovval. Egy asszony, aki már azt sem tudja hol, mit műtöttek rajta. Egy háborús hős visszaemlékezése a frontra. Mindezt nagyon jó érzékkel zenébe, táncba ágyazva. A visszaemlékezések megfértek Chaplin filmes bánatával, Fred Astaire fergeteges táncával, Lenin szobrával, amit a játék keretét adó kivetítőn láthattunk. 

Azáltal, hogy mai fiatalok játszották hol a mai időseket, hol a régi fiatalokat, kiderült, hogy 60 évvel ezelőtt sem járt más a fiúk, lányok fejében. Durván közbeszólt a háború, majd a veszteségek pótlására tett erőfeszítések, de akkor is csak szerettek az emberek, s túl akartak élni. Az este zárójelenete egy fergeteges rock and roll volt, a "vénektől".    

Mennyire mások voltak ezek a végzős tanoncok, mint a mi végzős színművészeti egyetemistáink. Csak úgy áradt belőlük az élet, habzsolták a fellépés, az önmaguk megmutatása lehetőségét. Úgy tűnt boldog fiatalok, akiket nem nyomaszt az élet súlya. Ha az elmúlt fél év Ódry Színpados látogatásaira gondoltam, kicsit átjárt az irigység. Nálunk csupa, már most megtört, agyonhajszolt fiatalembert látok, akik súlyos keresztként hordják homlokukon a művészet bélyegét. Mi lesz 10 év múlva?

(A kép a Nemzeti Színház honlapjáról való.)