„Vannak művek, melyek elfonnyadnak, összetöpörödnek a múló időben. Vannak azután másfajta művek, regények, versek vagy drámák, melyek befogadják a változó időt, felszívják új tartalmát, s maguk is változnak, nőnek, gazdagodnak, fényesednek. Molnár Ferenc ifjúsági regénye éppen azzal ejt meg, hogy félévszázada változatlanul őriz valamit.” (Illés Endre-1970) 

Hát igen, a Vígszínház tutira ment. Molnár Ferenc regénye generációról generációra előbb átadja, majd az évek múlásával visszaadja olvasójának az ifjúságot, ennek a kornak az érzelmeit, a boldogságát, néha a szomorúságát. A figurák kultikusak, a műben szereplő kifejezéseket, einstandolni, gittet rágni, nap, mint nap használjuk. 

A Vígszínház színpadán ezt a műfajt Marton László teremtette meg, nem vitásan. Ő rendezte az 1970-es években a Déry Tibor regényéből készült Popfesztivált és a Harmincéves vagyok című Peresser-Adamis musicaleket, majd az 1980-as években Bródy-Szörényi: Kőműves Kelemenjét és Presser-Sztevanovity Dusán: Padlását.

A rendező most visszaadott valamit a színháznak abból, amit ő kapott tőle, oldalán a korábbi sikerekben mellette álló Radnóti Zsuzsa dramaturggal. Művészi tartást és becsületet, annak igazolását, hogy ez az épület az elmúlt 120 évben nem hiába élt túl mindent. Még mindig képviseli azt a jó értelemben vett polgári erkölcsösséget, amire építkezni lehet. Ebben az épületben még fontos a becsület, a tisztelet, a fair play, az elesettek gyámolítása, az előadás megpróbál példát állítani. A szennyes és borzalmas 2016-os magyar valóságban azt sugározza, hogy az ellenfél nem ellenség, az ellenfelet igenis tisztelni kell, mert magunk nullázódunk le, ha nem tesszük, nem vesszük emberszámba. (Hogy is mondta Magyarország regnáló kormányfője pár napja a Parlamentben egy ellenzéki politikusnak? Ahhoz, hogy komolyan vegye, „ahhoz ember kell”. Biztos nem olvasta a Pál utcai fiúkat.)       

Végre remek a szereposztás is. A Nemecsek Ernőt megformáló Vecsei Miklós, Wunderlich József, mint Boka János, ellenvezérként, alias Áts Feriként Józan László, Fesztbaum Béla, Rácz tanár úrként, Gados Béla, Janó, a grund őre. De ez mondható el a „csapatról” is: Király Dániel (Csónakos), Tóth András (Kolnay), Zoltán Áron (Barabás), Szántó Balázs e. h. (Weisz), Csiby Gergely e. h. (Richter), Medveczky Balázs e. h. (Csele), Kovács Olivér (Leszik), Ember Márk e. h. (az idősebb Pásztor), Nádas Gábor Dávid (a fiatalabb Pásztor), Tóth Máté (Szebenics).

Tradíció és kontinuitás. Bárcsak felvételről láttam a hajdani színészt, Csapó Attila Gerébként számomra a Víg egy híres epizodistáját, Szatmári Istvánt idézte meg, ahogy Wunderlich harcos tánca a fiatal Hegedűs D. Gézát a Kőműves Kelemenből. Józan László Áts Ferijében láttam Méhes László Ká-ját a Dzsungelkönyvéből, Király Dániel mellényben, mustársárga nadrágjában olyan volt, mint egykor Kaszás Attila a Padlás Rádiósaként.  

Persze a fiatal közönséghez a zenén és Geszti Péter szövegein keresztül vezet az út. Nem cikizem, fülbemászó, ritmusos, magával ragadó, a szöveg azonnal bevésődő. De azért egy picit fanyalgok. Bár a szünetben megbeszéltük, hogy a zenét szerzik, s nem írják, de itt túl sok hasonlóság volt az én fülemnek. A vörösingesek indulója, a „Felveszem a vörös ingem” a Best of communism cd-ről vetekszik a Munkásinduló és a Köszönjük néked Rákosi elvtárs dallamival. A „Mi vagyunk a Grund” éppen úgy kezdődik, mint Israel „IZ” Kamakawiwoʻole Somewhere over the Rainbow-ja, ahogy valamelyik dalba bevillant a La cucaracha mexikói népdal pár taktusa is.

Geszti Péter szövegei most nem olyan ütősek, mint „a zúg a Volga, az a dolga”. De nem is a harmincas, negyvenes korosztálynak írta, hanem a mai tiniknek. Szomorú, de – tisztelet a kivételnek - nem is értenék már a szofisztikáltabb szöveget, mára itt van az általános befogadó szint. Azért Nemecsek Ernő kapott egy-két líraian szép dalt. („Nem félek többé, nem válok köddé, nem járok görbén tovább”.)

Kivételesen a hangosítás is remek volt, a színészek érthetően artikuláltak. Király Dániel pedig kiragyogott a zenés produkcióból, Csónakosként jóformán maga adta a basszus alapot minden csoportos dalhoz. 

Horváth Csaba koreográfus remekelt, impozáns látvány minden táncbetét, bár a Pál utcában az ír szteppet azért nem nagyon nyomhatták 1907-ben, ahogy a hun-magyar botvívást sem. Igaz, 15-20 táncos-színész remekül mozgatható rájuk. Benedek Mari jelmeze korhű és jellemformáló volt, Khell Csörsz díszlete ötletes, praktikus és egyszerű, ahogy mindig. Na, itt is egy kis kukacoskodás. Vicces, ahogy a színház komolyan kampányol a Földrengés Londonban című előadásban a felmelegedés ellen, „zöld”-eskedik. Tudnia kéne milyen érték a víz a Föld sok országában, s ilyen repertoár mellett komolyan venni saját üzenetét, nem bort inni és vizet prédikálni. Nemecsek és a Pásztor- fivérek megfürdetésére nem kéne egy medencényi vizet használnia, amit gondolom melegen is tartanak, csak nem fürdetik színészeiket több száz liter hideg vízben.     

Szóval Marton László nagy öregként, megcsillantott valamit a dicső múltból, ami remekül párosult a fiatal színészcsapat színpadi ethoszával. Szemmel láthatóan a molnári filozófia hatása alatt voltak a színészek, hittek abban, amit a színpadról közvetítettek. Ez pedig elképesztő érzelmi töltetett adott, ad az előadásnak. Végre újra átéltem, amit már régen. Boldog megtiszteltetés volt a Vígszínház nézőterén ülni, mert ez a színház, ez az épület a múlt, a jelen, s a jövő, egyben.       

(Fotó: Gordon Eszter)