Azt hihetnénk, hogy az 1959-ben megjelent regény, A bádogdob mára egy ikonikus mű, pedig dehogy. Magam döbbentem meg a legjobban, hogy a minimum diplomás, de inkább többdiplomás ismerősi környezetemben milyen kevesen olvasták a könyvet. A regényben a főhős, Oskar Matzerath monológokban eleveníti fel gyermekkorát. Oskar háromévesen elhatározta, hogy nem nő tovább, 93 centi marad. Agya, teste fiziológiája férfivá érik, de külsőre gyerek, s a világot is gyerekperspektívából szemléli. Így éli meg szülei elvesztését, a második világháborút. A fiú újabb és újabb bádogdobjai püfölésével és sikolyaival kommunikál, ezzel tiltakozik a nem tetsző dolgok, így a fasizálódó Németország ellen.
Sokat gondolkodtam az előadás után, hogy csalódásként éltem-e meg, hogy a színrevitelből hiányozott a regényéből megismert - néhol bizony visszataszító - szexuális és vallási tabuk megjelenítése, ami azért olvasva bekeríti az embert. Végül arra jutottam, hogy nem. Hegymegi - Mikó Csaba igazán bravúros színpadra alkalmazásával - úgy mutatta meg az író által leírt, eltorzult világot, hogy az elgondolkoztatott és hatott, de nem volt obszcén, istenkáromló, vagy éppen direkt. Az is lehet persze, hogy 2016-ra a színháznézők zömének, így nekem is Grass írói fantáziája már csak szürreális és groteszk, de nem megbotránkoztató.
A nézőket egy fehér lepel, quasi Oscar nagyanyjának alsószoknyája alá bujtatott színpadkép fogadta, ahol csendes rezignáltságban ült Szirtes Ági, s a színpadot befedő szoknyája ráncaiból felsejlettek a szoba berendezési tárgyai, majd a szoknya alól bújt elő egyesével jóformán az összes szereplő. (Kicsit szomorúvá tett, hogy a meghirdetett kezdési időt követő 14. percben indult csak az előadás. Addig gyülekezet az „úri” publikum. Elképesztő, hogy ma még egy ún. művészszínházba járó közönség is milyen pontatlan és tapintatlan. A lépcsőn ücsörgő Elek Ferencen simán túlléptek, mint egy tárgyon, gondtalanul zsibongtak, viháncoltak, nem zavarta a többséget, hogy egy színész – Szirtes Ági – a tőlük pár méterre lévő csöppnyi színpadon éppen próbálta felajzani magát a következő 90-120 percre. Érdekes volt látni az egyre jobban megfeszülő arcot, ahogy a művész maga is úgy gondolta - teljesen jogosan – most már legyen elég!)
Fekete Anna díszlete eredeti volt. Az idő múlását egy csenevész hajtásból vaskos törzsű, égig érő fenyővé váló fával mutatta meg, a zongora tetejének felhajtásával pedig turnébuszt varázsolt a színpadra. A jelmeztervező, Kálmán Eszter zömében pasztell színpadi ruhái is nagyban segítették a karakterek ábrázolását. A díszlet és a jelmez úgy simultak az előadásba, hogy megakadt ugyan rajtuk a néző szeme, de nem voltak hivalkodók, minden ízükben csak is a produkciót szolgálták.
Remek volt a rendezői alapötlet, Oskar figurájának kettős szerepként való színrevitele, hogy Elek Ferenc a „felnőtt” Oskar és a bádogdob, míg a „gyerek” Oskar Dér Zsolt e.h. A két színész fizimiskájában köszönő viszonyban nincs egymással, de olyan szimbiózisban mozogtak, léteztek, játszottak a színpadon, szinte állandó kézösszekulcsolásban, hogy két testben lévő egy lelket formáltak. Dér komolyan vette, hogy Elek Ferenc a bádogdob, néha zengett a színész felkarja, vagy gyomra a „kis Oskar” ütései alatt.
És akkor Elek Ferencnél álljunk meg egy szóra. Sok darabban, sok arcát láttam már a Katona színpadán, de olyan helyes buffónak általában, még a Godot-ban, vagy Shakespeare műben is, sőt akkor is, amikor éppen kéjsóvár szomszédot, vagy egy lélek nélküli munkaadót formált. De most először láttam hihetetlenül sűrűnek és fajsúlyosnak színpadi jelenlétét, nem játéknak, a szerephez való átlényegülésnek. Egy–egy mini tanulmány volt arca, tekintete, amint Oskarként előidézte mások bukását, tudva, hogy őt nem lehet érte felelősségre vonni. Ez a meglett, középkorú színész játékával gond nélkül elhitette velem, hogy ő a 93 centis Oskar. Mindezt koncentrált, minden sorában átélt szövegmondásával. Történetmesélése felért azzal az élménnyel, amit a könyv olvasása jelentett, ahogy hallgattam, „láttam”, amint Oskar veri a ritmust bádogdobján. Hiszem, hogy Oskar Matzerath nem is debütálhatott volna jobban magyar színpadon, mint Elek megformálásában.
De a többi szereplő is a helyén volt, sőt. Nekem úgy tűnik Tasnádi Bence lassan megállíthatatlan a színpadon, első osztályos tanító nénije 3 perces kis remeklés (a jelmeznek is köszönhetően), de SS-tisztként (annak paródiájaként) is tökéletes volt. Pálmai Anna kívül-belül, mint egy francia sanszon, édes és bús egyszerre, ráadásként nagyon nő, Takátsy Péter, a derék és valójában nem is bamba – nemzetiszocialista – férj, Mészáros Béla a jó lengyel házibarát, aki nem is olyan jó. Szerelmi hármasuk, a férj-feleség-szerető aktuális erőviszonya izgalmas és feszültséggel teli volt. Bezerédi Zoltán, Szirtes Ági és Rujder Vivien e.h. (is) többes szerepben álltak színpadon, mindegyik karakterükben két percben, egy-egy mozdulattal, nézéssel, vagy gesztussal azonnal bemutatták az éppen játszott figura lényegét. Nem tudom, milyen lehet egy liliputi színház, de annak vezetője csak olyan, mint Kovács Lehel Bebra igazgatója, pragmatikus és könyörtelen, ha az esti produkcióról van szó.
Lehet Hegymegitől az lett volna az uncsi, ha „beszélteti a bádogot”, de ő inkább egy élő, néma dobbal, Elek Ferenccel teremtett vibráló estét. Sok beszédes játékot kitalálva, például ahogy Beethovent és Adolf Hitlert ábrázoló festmények (Kovács Lehet és Bezerédi Zoltán interpretálásában) előbb felakasztották önmagukat a nappali falára, majd többször helyet cseréltek, az aktuális politikai széljárás hatására, vagy ahogy a feleség öleli férjét, azon megkötve a főzőkötényét, hogy közben megszoríthassa szeretője kezét, összetartozásuk jeleként.
Furcsa, de Hegymegi Máté olyan előadást hozott létre, mint amilyet egy már színházi legenda, Zsámbéki Gábor Shakespeare Minden jó, ha vége jó című művéből. Látszólagosan csendes folyású, de emlékezetes színházi estét, amire újra és újra visszatérnek a néző gondolatai, mert ott és akkor talán nehéz a maga töménységében befogadni a látottakat és hallottakat. Megérteni azt, hogy mit jelenhetett Lengyelország és Németország határán, Danzigban élni az 1920-as években, egy német apa és egy kasub anya gyermekeként, hogy miként kúszott be a nagyon is kiszámítható polgári létbe a fasizmus, majd a háború, s azt is, hogy mindenki életében eljön a pillanat, amikor felelősséget kell vállalnia tetteiért.
A rendező direktbe nem rágott a közönség szájába semmit, csak okosan színre vitte a regényt. Az előadásban, a jelenetekben csendesen bújt meg annak üzenete, hogy a kívülállás, a passzivitás hova vezet, s jó lesz mindenkinek felnőni. És igen, Oskar dobolt, ritmusa többet mondott, mint egymillió szó.
(Toldy Miklós felvétele.)
