Nem láttam a filmet Bette Davis-szel, így nem lehettek prekoncepcióim. Az pedig, hogy egy hajdani hollywoodi filmsiker kerül színre, nem zavart éppen. Nem is maradt el a nagy nyitány, igaz nem a Metro-Goldwyn-Mayer oroszlánja bömbölt, hanem Bercsényi Péter libbent be, bombanőkét, bomba erővel előadva Irwing Berlin egyik klasszikusát, az It's no business, like show business-t, ami át is lendítette a darabot az első negyedórán. A magam részéről csak azt vártam, énekel-e vajon újra. Túl sokat kellett várni rá.
A darab nem shakespeare-i királydráma, de azért lehetne benne mélységet találni. Ennek a feldolgozásnak nem sikerült. Amilyen könnyed és fanyar volt a Pelsőczy másik rendezése, a Római vakáció, ez valahogy nem úgy sikerült. Remek karakterek, pár remek alakítás, de nem állt össze egésszé.
A story röviden, Éva a feltörekvő színésznő, jelentéktelen szürke verébként befurakszik Margó, a színpadi sztár köreibe, hogy aztán kibillentve onnan riválisát, maga legyen a színpadok Tony-díjas üdvöskéje.
Évát Kovács Patrícia játszotta, aki alakításában nem tudott jelentéktelenül szürke lenni az elején, inkább szánandóan szerencsétlen. Nem volt meg alakításában az ördögi gonoszság sem, ami indokolta volna, hogy irigységből, hírnév utáni vágyból "kicsinálja" az ünnepelt szárt. Évája csak pitiáner volt, aki találkozik hozzáhasonló pitiáner emberekkel, s a group gyarló összjátéka bejuttatja végül a színpadi díva pozícióba. De valahogy Tony-díj ide vagy oda, nem vált színpadi dívává a végére, csak egy mentálisan labilis nő állt ott, aki azt sem értette hogy került oda és miért.
Hernádi Judit idős színésznője markánsabb alakítás volt. Végre voltak jelenetek, amikor Hernádi túllépett, a még 60 évesen is milyen remek nő vagyok skatulyán, s kicsit színésznő volt. Az első rész zárójelenete, amikor felismeri, hogy mindent elveszített, s az második rész vége felé, amikor ifjú riválisa mellett bölcs, lemondó és visszalépni kész "öreg színésznőként" állt Éva oldalán, színművészhez méltó, sűrű percek voltak. Tudom hogy Hernádi Judit márkajele, hogy ő egy bohóc-díva, de végre megmutathatná a komoly művészt is.
Márton András, mint Margó színpadi szerzője és Egri Márta, mint évtizedes barátnő, ketten együtt régi baráti házaspár mindent hoztak, amit egy társalgási vígjátékban hozni kell. A magam részéről mindig örülök, ha Egri Márta színen van. Én megnézném Margóként is! (Persze ezt egy magánszínházban nem fogom látni. Túl nagy kockázat lenne személyére építeni a "muszáj sikert", pedig azt hiszem színészi képessége alapján könnyen átvinné a lécet.)
Az előadás legnagyobb erénye, a sok remek kis karakteralakítás. Mészáros Máté a színikritikust valahova Molnár Gál Péter és Fáy Miklós közé pozicionálta. Játékában megvolt az a zsigeri gonoszság, ami Évából kissé hiányzott. Amikor a kritikus megmutatta foga fehérjét, jeges borzongás futott át a színen. Ugyanígy markáns alakítást nyújtott Szikszai Rémusz, Margó szeretőjének és egyben rendezőjének figurájában. Végig elhitette, hogy egy színházi aranyifjú a nagy színésznő árnyékéban, belőle élve, de aztán puff, amikor kellett valós erkölcsi, emberi nagyságot, őszinte szerelmet, szeretetet mutatott fel. Rujder Vivien feltűnése a darab vége felé, mint Éva leendő Évája, az új feltörekvő színésznő, üde pár percet hozott.
És végül Bercsényi Péter, mint Madárka, Margó transzvesztita öltöztetőnőjeként. Már az maga elképesztő volt, hogy két kifejezetten nőies és dekoratív színésznő mellett, ő volt a legjobb nő a színpadon. Ő járt legtermészetesebben a magassarkúban! Ezentúl azonban Bercsényi letisztult és "emberi" alakítást hozott az öltöztetőnő szerepében. Semmi jelentősége nem volt, hogy transzvesztitát játszott, mert a figura érző, "ha megszúrtok én is ugyanúgy vérzek" ember volt. Nem a másságra, hanem az emberi tulajdonságokra építette a karaktert. Bercsényiért legközelebb is biztos érdemes lesz bemenni akármelyik színházba. A végén újra énekelt persze, ha lehet még jobban, mint az elején.
Azt írták ez a darab kihagyhatatlan. Ezt azért nem állítanám, bár csalódást sem okozott.
(Hornyák Emőke fotója.)
