Nyomtatás
péntek, 16 szeptember 2016 17:33

Kleist: Kohlhaas (Szkéné)

Írta:
Értékelés:
(0 szavazat)

HALÁLTÁNC

(Szkéné Színház - Kohlhaas c. előadás)

Az előadás rendezője Hegymegi Máté, aki 2014-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Horváth Csaba és Lukáts Andor színházrendező - fizikai színházi koreográfus osztályában. A színházrendezői szakirányról az Egyetem a következőket írja: „A fizikai színház a testbeszéd hangsúlyozásával a formai és stílusbeli határok lebontására törekszik. Önálló fogalmazásmóddal hoz létre új értéket. Alkotói folyamatában nem válnak el a színészi, mozgásművészeti, színházrendezői és koreográfusi képességek, ezért valamennyi terület képzése egyformán hangsúlyos.”

Az előadás központi szereplői a két fekete ló, akik megsínylik a földesúr önkényét és Kohlhaas makacsságát. Finom érzékkel a lovakat alakító Pető Kata és Bach Kata játsszák a feleséget, Lisbethet és a lányt, Clarát is egyben. Párhuzamot állítva így egyrészt a lovak elvesztése és a család, a békés együttélés, az otthon elvesztésével; másrészt rámutatva ezzel Kohlhaasnak a feleségéhez és lányához való viszonyára is. Kohlhaas és a lovak tánca az elején szavak nélkül is beszél a bennük rejlő erőről, önfejűségről, csökönyösségről, de egyben egymás iránti szeretetről, ragaszkodásról, harmóniáról. A koreográfia egyszerre szól a lovakról és az asszonyokról. Mozgásuk hol emberi, hol az állatokat idézi elénk. A feleség odaadása, behódolása, szerelme és a lány nyakassága, vadsága, féltékeny szeretete benne rejlik a fekete lovak mozdulataiban. Ezt a két délceg, erőtől duzzadó lovat törik be elkobzásukkor. Vencel, a földesúr (Nagy Norbert) és szolgái (Jankovics Péter, Pallag Márton, Horkay Barnabás) a lovakat megverik, durván megalázzák, rájuk erőszakolják magukat, hatalmukat, mígnem teljesen meg nem törik őket. A lovak mozdulatai hűen tükrözik a kiszolgáltatottságot, a félelmet, a fájdalmat, a méltóság elvesztésével önmaguk elvesztését.

Az előadás kezdőképe egy tárgyalóterem, ahol mi nézők foglaljuk el az esküdtszék helyét. Szavazással ítélethozatalra szólítanak fel minket Kohlhaas Mihály perében. Szemben áll velünk maga Kohlhaas Nagy Zsolt személyében, akit körbe veszik vádlói és védői egyaránt, hátul-háttal maga a Fejedelem (Kárpáti Pál). Kohlhaas a színpad közepén áll némán. Alakja szótlanul is erőt sugároz, és a megsebzett vadállat elszántságát, bosszúvágyát tükrözi. Az első tánc lovaival gyengédséget áraszt, és feleségével való párbeszéde, a lányával töltött várakozása meghitt. Aztán a feleség halála megtöri, és ahogy hideg fejjel, elszántan a dobok mögé ül, félelmet ébreszt, tudjuk, látjuk, érezzük, hogy nincs már, ami megállíthatná. Aztán feltűnik Luther Márton (Király Attila) és még egyszer visszarántja őt ebből az őrületből. Az amnesztiát nyert átlagember elveszti erejét, kétségbeesett, kapkod, rimánkodik. A közönségből tanúkat hív maga mellé reményvesztetten, fájdalmasan. Az ítélethirdetésre elveszti mindenét. Tekintete, szavai már nem a harcost idézik, higgadtan fogadja halálos ítéletét.

A drezdai lóvásárra igyekezve, a földesúr önkényes útzárát követően a lovakat Kohlhaas magára hagyja, bízva igazában és megkezdi esztelen futását a színpadtér körül. (Érdekes megfigyelni, hogy a kerettel megjelölt játéktéren kívülre a harcok feladásakor és a legvégén, kivégzésekor kerül csak ismét.) Mindeközben a földesúr emberei, hogy elbánjanak Hersével (Fehér László), a szolgálóval, megnyitják az erőszak csapjait és vízzel árasztják el a színpadot, melyen kezdetét veszi az agresszió tombolása. Egyetlen hely marad később, ami e víz fölött úszik, a fa husángokból épített tutaj, melyen a feleség és a gyermek próbálja Kohlhaast visszarántani az erőszak tengeréről. Azonban a feleség halálával már nincs, ami megmentene bárkit is, az erőszak hulláma átcsap felettük. (díszlet: Fekete Anna) Nagy Zsolt jelenléte, ereje, mindvégig táplálja az előadást és a benne égő tűz az erőszakot szimbolizáló vízzel egymást erősítő ellentétpárként hat, feszültséget szül.

A harcokat a térbe állított akusztikus dobok életre keltése szimbolizálja és a színpad mögött, a színészek által megszólaltatott hangszerek. A zene erőt sugároz, elszántságot, rendíthetetlenséget (zene: Kákonyi Árpád). A színpadot elfoglalják az egymás ellen harcoló felek, és megindul a csata, hasonlóan képszerűen a lovak betöréséhez. A koreografált mozdulatok segítségével jelenítik meg az agressziót, a dinamizmust, és mellette a fájdalmat, a halált. Mozgásukat szépen egészíti ki, kelti életre az általuk felfröccsenő, vagy ruhájukból továbbfolyó vízpermet. Azokban az időszakokban, amikor a harcok lecsendesednek a fényeknek köszönhetően (fény: Payer Ferenc) a víz továbbra is ott van köztünk, körülöttünk, ott „lebeg felettünk”, csak épp szunnyad, arra várva, hogy ismét mindent elsöprő erejével harcra keljen.

A színészek jelmezei hol vörös, hol fehér színűek, attól függően, hogy a harcolókat (vörös), vagy a bírákat, nagyurakat (fehér) jelenítik meg. A fekete lovakat a színésznők fekete fehérneműben játsszák, a lábukat pataként fekete szalaggal átkötözve. Ebből a vörös-fehér-fekete színvilágból (jelmez: Oláh Tímea) erőteljesen kiugrik Clara egyszerű kék ruhája, melyet édesapja hozott feleségének a vásárból ajándékba, elénk idézve ezzel a végén az elvesztett hétköznapok boldog világát, a kivégzett és meghalt szülök verebekként gubbasztó alakjai előtt a „boldogság kék madarának” magányát.

Megjelent: 1903 alkalommal
Bencze Anna

Legfrissebbek a szerzőtől: Bencze Anna

Kapcsolódó elemek