Nyomtatás
péntek, 29 július 2016 10:26

Billy Elliot

Értékelés:
(36 szavazat)

 

Bloody Margaret Thatcher

(Magyar Állami Operaház- Billy Elliot - 2016. július 29--i előadás)

Akárhogy nézem a MET, vagy a Scala programját, ott bizony nem látom Elton Johnt zeneszerzőként. Ennek biztos oka van. Kicsit szomorú voltam, hogy a magyar operaélet most lobban el – stílusosan, candle in the wind -, nemsokára jön Andrew mester is, meg a cicák, a Madách Színház pedig beveszi az Andrássy utat. A valóság majdnem felülmúlta a képzeletet. 


Minden nemzetnek van olyan társadalmi konfliktusa, aminek a boncolgatása csak ott, és csak a nemzet művészeinek interpretálásával autentikus. Az 1980-as évek dél-angliai bányászsztrájkja pont ilyen. A Brexit fényesen bizonyította, hogy az angol társadalomban bizony jócskán vannak törésvonalak, kibeszéletlen társadalmi konfliktusok, s a Thatcher-kormány ipari szerkezetátalakítása ma is forrpont még minden walesi kocsmában, a sör kikérése előtt is.

A musical alapját képező eredeti filmalkotás, az ugyancsak Billy Elliot címet viselő moziból ez ki is derül. Ebből az előadásból nem igen. Jó, hogy tütüben és easy listening számokat énekelve nem lehet nagyon komolyan venni a walesi bányászok zsigeri fájdalmát, de mégis. Ezzel el is vesztette a story az egyik legjobb szálát. Maradt a 11-12 éves Billy Elliot, aki nem követi - a kemény élet által (is) megedzett - bányászcsaládja férfitagjainak mintáját. Billy nem bokszoló, bányász, hanem balett-táncos akar lenni, s ezért képes majdnem megfeszülni, s túllépni önmaga árnyékán, gyerekként. Az este bemutatott előadásban csak feszülget.

Szirtes Tamás rendező, büszkén jelentette be, hogy non-replika feldolgozásról van szó. Pedig még a jelmezek, a gesztusok is mintha a londoni előadásból jöttek volna át. De valóban, volt a színrevitelnek egy egész furcsa, Mohácsis beütése, elhangzott pár utalás-foszlány a Rocky-ra, Perczel Zita Kislány kezeket fel című klasszikusára, a limbó-hintóra, az LGT Ilyen a boksz című számára? In medias res, a storyhoz, színpadi történéshez szinte köze nem volt a felemlítésnek. Hát ez bizony nem ült.

Lee Hall librettóját (szöveg és dalszöveg) ketten fordították, Bárány Ferenc és Puller István. Sikerült a színpadi ízléstelenséget egy új szintre emelni. Mindezt úgy, hogy a szövegkivetítőn végig ment - vélhetően a kötött előadói jogok miatt - az eredeti angol szöveg. Lee Hall megelégedett a bastard-al, a shit-el, fucking-al, egy-két bloody-val. Na, a fordítók nem. Öncélúan és bántóan trágár volt a szöveg, hemzsegett a szaros csődtömeg, a szemétláda, a kurva élet kiszólásoktól. Egy olyan darabnál, ahol a gyereknézőkre biztosan számítanak. 

A magyar szövegben volt egy-két „kacagtató gyöngyszem” a közönség okítására, mint a „pöcsök-öccse”, „még Margaret Thatcher bugyogójában is nagyobb az élet”, a „szexuálisan frusztrált apám a munkahelyén egy nővel prücskölt”, „attól, hogy boksz klubbot vezetek, még lehetek ekcémás”(a mecénás helyett, szóviccként.) Kell a szörnyűséget tovább ragozni?

Aztán ott volt a homoszexualitás kérdése. Kimerítettük a szinonima szótárt, volt buzizás, homározás, köcsögözés, melegezés. Többször elismételték, nehogy valaki elmulassza a tudás hazavitelét, Rudolf Nureyev egy buzi, de megtudtuk azt is, „Nureyev olyan meleg, hogy tojást lehetne sütni a hasán”. (Az külön fájt, hogy ez a mondat Stohl András szájából hangzott el.) Nem vagyok egy melegjogi aktivista, de ezt még én is kikérem magamnak! Mosolyogni valók voltak a szünetben a szülői próbálkozások, hogy a 8-10 év alatti gyerekeiknek magyarázatot adjanak az elhangzottakról. Ókovács Szilveszter a bemutató előtti sajtótájékoztatón azzal érvelt, hogy „azért tűzték műsorra a musicalt, mert a balett pálya iránti érdeklődés a gyerekek körében alábbhagyott, márpedig a dalszínháznak létérdeke a balett utánpótlás biztosítása”. Piszkosul sikerült hozzá kedvet csinálni! 

Nálam nem Elton John a könnyűzene királya, de a zenével nem volt semmi bajom, lehet, vezetés közben szívesen hallgatnám, mint ahogy majdnem minden musicalt. Valahogy csak nézni fárasztó őket, ha nincs egy Mandy Patinkin, vagy Audra McDonald a színpadon. 

A címszerepet John Bailey McAllister játszotta, kis barátját, a már tízenévesen női ruhába pózoló Michaelt, Kamarás Zalán. Helyes gyerekek, jól énekeltek, táncoltak, tették, amit a rendező, a koreográfus, a táncmester, a karvezető megkövetelt tőlük. Beleadták, amit itt és most tudnak. Nem vitásan a Michaelt játszó gyerekszínész volt a karakteresebb, jobban feltalálta magát a színpadon.

Billy bigott bányász apja ezen az estén Stohl András volt. Beleizzadt, hogy adjon valami drámai élt a fia miatt sztrájktörővé váló walesi munkásnak. Különösen amiatt, hogy nála a musicalhez való énekhangról azért nem beszélhetünk. Stohl rutinos és nagyon jó színész, eljátssza, hogy énekel, s komolyan veszi a feladatot, bár tudja ez azért nem Proctor szerepe. Azzal együtt nem hiszem, hogy a művészi ambíciók fűtenék ebben a darabban, de csapatjátékos.

Billy nagyanyját Csákányi Eszter alakította. Bevallom, miatta néztem meg az előadást. Láttam, töröltem. Neki – Mariedl, Brezsnyev lánya, a Titkaink után – ezt simán elfelejtem. Különösen amiatt, hogy láthatóan komoly lábfájdalmakkal, de lenyomta a bemutatót, érthetően olyan vagányra nem sikerült a figura, ahogy azt tervezte korábban.

Arra azért kíváncsi lennék, hogy a további szereposztások, ahol a színészek már korántsem Csákányi és Stohl kaliberűek, vajon mi a csudát kezdenek majd a szerepekkel, hogy legalább egy kicsi valóságos legyen ezekbe a figurákban. 
 
Billy bányász balettmestere ezen az estén Auksz Éva volt, meggyőzően táncolt, énekelt, jó karaktert formált, egy elmarasztaló szót nem tudnék mondani alakításáról. A színésznő fegyelmezetten illeszkedett az előadásba. De ezt tette Billy bátyját játszó Borbély Richard és anyja szerepében színre lépő Krassy Renáta is, nekik nagy mozgásterük nem volt, a szerepek dramaturgiai szükségszerűségek.

A kórus-és táncjelenetek korrektek voltak, semmi olyat nem mutattak persze, ami egy nap múlva még emlékezetes lehet.

Nem meglepően, Csajkovszkij Hattyúk tavának pár perces profi betétje volt a legüdítőbb, mégis csak a Magyar Állami Operaházban voltunk. (Odette-Herceg-Rothbart, vagyis Csokán Vivienne, Szegő András és Bajári Levente.)  

Az előadásban - annak trágárságán és buzizásán túl is - még további két dolog zavart. Azt, hogy az angol munkások miért tekintenek vasorrúbábaként Margaret Thatcherre, értem, azt, hogy minket, magyarokat mi késztet arra, hogy non-replika rendezés mellett sértőn alázzuk, azt nem. Ahogy azt sem, hogy vajon a darab végén a tapsnál, miért kellett tütüt húzni a teljes szereplő gárdára, még a bányászruhában virító férfi szereplőkre is. Amúgy sem volt egy visszafogott, ízléses színpadi befejezése a műnek, még musicalként is geil volt a fény, a hang és a látvány összhatása.

Ettől függetlenül, vagy ennek dacára, a végén tomboló siker. Ha figyelembe vesszük, hogy nagyon sok ember, kemény, megfeszített, több hónapos munkája van a produkcióban, nem érdemtelenül. Mégis az előadás megnézése csak annak ajánlható jószívvel, aki bírja a cukormázzal leöntött semmit, tejszínnel és koktélcseresznyével a tetején, s nem vár semminemű gondolatébresztést a zenés színháztól. 

Attól, hogy valami profi - mert ez az előadás hangzásában és látványában is az, nem vitásan - még nem biztos, hogy érdekes, sőt, lehet halálunalmas a profizmus.

  

Megjelent: 6935 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella