A nézőtérre tartva, a színház Shakespeare:Vízkereszt előadásának Antonio kapitánya, alias Fekete Lovas Zsolt fogadott a sor szélén, néma, széles mosollyal átadva egy összekötözött aranyzsinórt? Annyira lekötötte a belépők figyelmét (az enyémet is) a zsineg funkciója, hogy szerintem kevesen vették észre, hogy több színész már színen van. Monsieur Jourdain napszemüveg mögé bújva figyelte az érkező közönséget a széksorok közül, míg a színpadon egy titokzatos, teljesen fehérre mázolt, kisportolt alak tette ugyanezt. Derzsi Dezső, a "fehér szobor" bizony előadás végéig mozdulatlanul pózolt a színpadon, közel három órát, végig dolgozva a szüneteket is!
Az előadás keretét három udvari bolond közös zenélése biztosította. Fekete Lovas Zsolt dobolt, Simó Lakatos Barna és Katona Dávid pengetős hangszereken és fúvósokon játszott. Nem kis élvezettel. Érdekes percei voltak az előadásnak a "bolondok" zenei betétei, miután Bartók György zeneszerző elég eklektikus kísérőzenét rakott össze. (Fekete Lovas legalább olyan jól dobolt, mint ahogy a Vízkeresztben futott!)
A nyitójelenetben a háziúr két mestere, Pál Ferencz Györgyi zenetanárként és Erdei Gábor tánctanárként azonnal kioktatta tanítványát és egyben a közönséget a művészet befogadásának képességéről. Megtudtuk, hogy nem biztos, hogy a művésznek mindig kedvére van a taps. Csak az a kedves taps, amiből kiviláglik a művészi érzék. Püff neki, a mi művészeink nem sokat szórakozhatnak napjainkban, ma a színházakban a középszernek is sokszor vastaps a jutalma. Nehogy már valaki azt higgye a közönségnek nincs fülé és szeme, zúg a taps a gagyinak is. Ha jól meggondolom, évek óta nem hallottam, hogy a közönség - tisztelet egy-két bátor renitensnek - kimutatta volna nemtetszését azáltal, hogy nem ütögeti össze előadás végén ütemesen tenyerét, pedig azért lett volna rá alkalom.
Az előadás egyik legcukibb - igen, pontosan ez a jó szó - jelenete az volt, amikor a nem éppen tánctanár külsejű Erdei Gábor világoskék hálóingben és térdig lecsavart fehér harisnyában, kócos copffal befeküdt oldalról a színpadra, lábaival kalimpálva a levegőben. Igazi, felnőtt Raffaello angyalkaként élvezte maga is, ami a színpadon folyt éppen. Megbocsátottam neki, hogy azt feltételezte, nem tudom mikor kell tapsolni.
A tánctanáron és a zenetanáron kívül filozófia-tanár, Nagy Alfréd és a szabómester, Szakács László pallérozta még a ház urának ízlését, kellemét, elméjét. Igazság szerint egyikükre sem volt szükség, Jourdain úr mindnyájuknál egy cseppet elmélyültebb és kifinomultabb volt. Még akkor is, ha felvette a szabómester kihajtott héjú banánra emlékeztető ruhakölteményét, vagy semmire sem jó vívóruháját.
Az úrhatnám polgár világosan látta helyzetét, lehetőségeit, családtagjait. Jourdain úr nem volt sem buta, sem garasoskodó, pusztán szintetizálta magában környezetét és mást akart. Pontosan tudta, hogy Dorante gróf (Szakács László) csak kicsalja pénzét, de akarta a felszínes Doriméne grófnőt (Szalma Hajnalka). A nincstelen, szipolyozó grófi páros fellépése az előadás gyenge pontja volt egyébként, nehezen volt hihető, hogy a józan és magában összegző Jourdain éppen erre a két jómadárra vágyna.
A Jourdain-ház többi szereplője inkább volt felszínes és buborékszerű. Madame Jourdain, Gajzágó Zsuzsa, leginkább egy elégedetlenkedő halaskofára emlékeztetett. Teljesen érthető volt, hogy a hozzá képest már más szintet képviselő, feljebb ácsingózó férj inkább a megjátszi, de viselkedni tudó Doriméne grófnővel vacsorálna. Azzal együtt Madame Jourdain igazi sportteljesítménnyel lepte meg a közönséget. Világbajnoki rúgás volt, ahogy Gajzágó Zsuzsa úgy a 18. sorig repítette egy lendítéssel aranytopánkáját dühében, a színpad közepéről.
Jourdain lánya, Luci (Benedek Ágnes) és szolgálója, Nicole (Kovács Kati), valamint a két udvarló, Cléonte (Kónya-Ütő Bence) és Covielle (Kolcsár József) nagyon mai fiatalok voltak. Biciklin, görkorcsolyán és gördeszkán közlekedtek (nehezen, mert lejtett a színpad), alternatív zenében nyomták érzéseiket. Cléonte szakítós nótájának refrénje, "te túl special vagy, én meg nem vagyok elég special". Ráadásként Cléonte nem volt rest letolni a gatyáját Jourdain házaspár és a közönség felé, amikor lánykérésére ajtót mutattak neki. Fejtörést okozott, s végül megoldatlan kérdés lett, hogy mezítelen popóján vajon miért két női mellbimbó volt a tetkó?
Nehezteltem Bartha József díszlettervezőre. A földszinti nézőtér 8. soráig a középső négy széket kifutóvá tette. Így kb. 100-120 nézőt arra kényszerített, hogy ringlispilként forogjon a színpad és a kifutó vége között, hogy gyönyörködhessen a színészek hátsójában. Ráadásként a színpad hátsórészén egy quasi újabb színpadot alakított ki, ahol négy színész, Diószegi Attila, Debreczi Kálmán, D. Albu Annamária és P. Magyarosi Imola alkalomszerűen, XVII-XVIII. századi jelmezben némajátékot adott elő. Na jó, ezt meg az emeleti nézők nem látták. Bajkó Blanka Aliz jelmezei színesek és maiak voltak, a szereplők fele simán elvegyülhetne benne ma egy újgazdag partyn.
Az előadás végkifejlete egész rémisztőre sikeredett, zselés arany festékkel bekenték az össze szereplő arcát. Magát Jourdain urat pedig tetőtől talpig, miután egyetlen aranyos alsógatya maradt rajta. Nem tehetek róla, de úgy láttam, hogy Jourdain úrnak még így is volt tartása, méltósága a többiekhez képest. Még akkor is, amikor az addig szoborként pózoló, s egyedül fehér festékben maradó Derzsi Dezső kitalicskázta őt a kifutó végére. Na jó, a végén megkegyelmezett neki, nem borította az "gyöngyöt" a közönség közé. Ezzel mintegy véleményt mondva az este résztvevőiről, a nézőkről és a színészekről.
Sargar Tagirovsky rendező nem fukarkodott Moliére más darabjainak becsempészésével, részlet hangzott el a Mizantrópból, Jourdain és Doriméne grófnő vacsorája, mint Tartuffe és Elmira kettőse. A darabot a színház egyik vezető színészére, Pálffy Tiborra komponálta. A színész ebben a furcsa előadásban méltósággal és kvalitással vett részt, nem vált közröhej tárgyává, ahogy az azért ez eredeti műben megtörténik. Sőt, szinte piedesztálra emelkedett általa a figura. Nem lehet közröhej tárgy ma egy újgazdag, aki nem akar kőbunkó maradni. Azért nem, mert legtöbbje attól közröhej tárgya, hogy nemhogy változni nem akar, de fel sem ismeri a változás szükségességét. Ki tart ma tükröt a mai úrhatnám polgároknak? Mi magunk megmondjuk-e akár legjobb barátunknak, hogy gáz az ing, blúz, táska, fülbevaló, ami rajta van, amikor látjuk boldoggá teszi?
Akkor pedig miről is szólt ez az előadás ?
A válasszal kicsit bajban vagyok. Márcsak azért is, mert a darab elején megfogalmazódik, hogy mindenki csak kihasználta és megvágta az amúgy nem szánalmas és fösvény úrhatnám polgárt, s rátukmált olyan tárgyiasult dolgokat, tudást, ízlésformálást, amire valójában nem volt szüksége. Ráadásként Jourdain nem önmaga, hanem a valójában hozzá már méltatlan környezete miatt volt furcsa, még a csúcspontnak számító mamamusivá avatás közben is.
A műsorfüzet szerint a rendező szándéka "a bennünk lévő tetszésvágy önpusztító hatásainak bemutatása" volt. Hát vessenek meg, de nem tartom önpusztítónak sem az elme, sem a készségek pallérozását. Sőt még azt sem, ha valaki kolibri madárnak öltözve jár, ha ez őt boldoggá teszi. Ha a külsőségek mindenkit csak olyan józanul és méltósággal torzítanának el, mint Pálffy Tibor úrhatnám polgárát, nem lenne ezen a világon sok baj. Pusztító a megalkuvó, anyagi érdekből hazug környezet lehet, amire viszont nincs nagy hatásunk, hacsak nem válunk mizantróppá.
Ráadásként még mindig nem tudom mire volt az arany zsinór, s Derzsi Dezső miért pózolt fehérre festve három órán át a rendezői balon?
És igen, jogos volt Erdei Gábor dörgedelme, a végén csak csapkodtam a tenyerem. Kizárólag azért, mert Pálffy Tibor "megvett" magának, nem azért mert megéreztem a magas művészet ízeit. Amúgy azt láttam, hogy a színészeknek jólesett a taps, ők úgy gondolták megérdemlik, fogadták az elismerést, akartak hatni és tetszeni.
(Fotó: Barabás Zsolt)
