Én már nem ahhoz a generációhoz tartozom, akinek jelképes lenne Tímár József megtört alakja a Nemzeti Színház színpadán, a két hatalmas bőrönd súlya alatt roskadva. Nekem a Loman-házaspár örök fizika leképződése az "első Ügynökömben" látott pár, Vári Éva és Bodrogi Gyula, jó tíz évvel ezelőtt a Thália Színház deszkáin. Két összezavart kisember, egy irreálisan hatalmas fotel szélén, a lábát lógatva, kétségbeesetten egymásba kapaszkodva. Pedig akkor nagyon távol állt tőlem még csak a gondolata is annak, hogy egyszer visszafelé is kell majd nézni, nemcsak előre.
Kálmán Eszter díszlete egyediségében vetekszik - az emlékek közül felidézett előadásból -, Kentauréval. Igaz, most nem az óriások földjén, hanem egy dzsungelmintás labirintusban bolyong a Loman-család, Egervári Mátyás és Kákonyi Árpád fülledt dzsungel jazzére, vagy dél-amerikai dallamaira. Ráadásként fürdőköntösben (a jelmez szintén Kálmán Eszter munkája). Ettől olyan érzése támad a nézőnek, mintha csak ő kóvályogna kávé után a konyhában, még munkába indulás előtt, saját, privát dzsungelében. A környezettől tapinthatóan személyre szabott, egyben aktuálissá vált Arthur Miller darabja 2016-ban, Magyarországon, pedig azért tudtuk, hogy valahol Amerikában járunk, sok-sok évvel ezelőtt.
Sajnos a címben használt jelzős szerkezet nem az én ötletem. Mácsai Pál rendező írta le így Willy Loman figuráját a darab nyílt próbáján. Ez a két szó azonban tömören, mindent elmond az előadásról.
Willy Loman egy ledolgozott élet után, a nyugdíj révébe érhetne, túl a részletfizetéseken, amikor végre megérhetné, hogy egy hűtő tovább működne, mint ahogy az utolsó részletét kifizette. Ám hirtelen rádöbben az aranykor kapujában, hogy felesleges volt világi léte, semmi lényegest nem ért el, gyerekeinek pedig "lószart adott". Ráadásként maga is felesleges, nincs szükség rá. A nap biztonságban felkel és lenyugszik nélküle is, sőt, kiterítve talán végre egyszer érhetne valamit. Körülötte nihil, hazugság, és zuhan még mélyebbre a semmibe. Már csak egyetlen dolgot tehet egyenes gerinccel, bomlott elméje résnyi kitisztulásával, önszántából kilép ebből a földi pokolból. Élete árán, de megszerezi azt, amire 63 látszat év alatt nem volt képes. Szeretteit átmenetileg megmenti a garasoskodó gürcöléstől, már harmincas Biff fiát hozzásegíti az igazi életkezdéshez. De erre a felismerésre Loman úgy jön rá, mint Alice Csodaországban, vergődik a valóság és a látomások között, s környezete számára valóban úgy tűnik, mint egy szűk térben, észveszejtő sebességgel pörgő vasmonstrum, ami elől el kell ugrani, ha túl akarják élni.
Az ügynök szerepében Gálffi László. A Ványa bácsi 2010-es vígszínházi bemutatója óta várom, hogy Gálffi László ne csak abszolút tökéletes, egyben emlékezetes legyen, hanem újra formátumos. Megkaptam. Alakítása révén láttam Willy Loman egy napjában a férfi teljes életét. A fiatal Lomant, mint az ifjú Gálffi Lászlót a Kenguruban, a középkorú Willyt, mint Sipos urat az Üvegcipőben, s végül Gálffi Lászlót, mint nyugdíjkorba ért Willy Lomant. Loman véletlenül sem hős, hanem egy igazi fapados, hazug, piti karakter. Nem egy III. Richard, akinek bukása megrendít, amikor országát adná egy lóért. Voltak pillanatok, amikor olyan valós őrület volt Gálffi László tekintetében, mint Latinovitsnak Fábri Zoltán filmjében, tébolyult őrnagyként. Soha nem éreztem még, hogy nemcsak egy színpadon sosem látott, legendában élő, de "saját Latinovitsom" is lehetne. A szelíd, mindig "fehérek között egy európai" Gálffi László most jelezte, hogy hahó, itt vagyok! Gálffi Willy Lomanje igen csak egyedire, a megszokottól eltérőre sikeredett. Szívtépően fájdalmas volt, ahogy lassan elvonult a halálba, az élethez vezető ajtók egymásutáni bezárásával, mert előtte elhitette, hogy majdnem a világ császára lehetett volna.
Loman fiai, Happy és Biff, mint két farkaskölyök, látszólag egy kajla és egy életrevaló. Aztán az élet eldöntötte, de fordítva, hogy melyikük a kajla és melyikük az életrevaló. Volt az előadásnak egy igazi, a Loman-ház tapétájával harmonizáló, "dzsungelkönyves" pillanata, amikor a fiúk Loman térde körül marakodnak, s a falkához visszatérő Akela/Loman elmondja hogyan is lesz a jövő. Kár, hogy a családi álmok - mint oly sok családban - nem valósulhattak meg. Ficza István, mint Happy talán még soha nem volt ennyire bohóc, laza. A színész minden gond nélkül csúsztatta át színpadi karakterét a sikertelen, örök második fiúból a sikeres Happybe, aki a jövőre nézve boldogan hazudja tovább, a nem létező szépet. Molnár Áron Biffként az ígéreteket valóra váltotta, s bár vendégként az Örkényben, de beért a kölyökből olyan fiatal színésszé, akire figyelni érdemes a jövőben. Őszinte és valós volt az apjában, a jövőjében, az életben való csalódása miatti összeomlása, ahogy sportos alakjával a leendő futballsztár figurájának színrevitele is. (Hű de jól ugrókötelezik!)
Linda Lomant Kerekes Éva alakította, alázattal, csendes, megtört színpadi léttel. Valahogy a színésznőnek csak az okos szemű, állandóan nyelni kénytelen, az élettől már megtört anya-figurák jutnak ki az utóbbi időben (Apátlanok, Mesél a bécsi erdő), pedig Alföldi Makbettjében megmutatta, hogy van ott még ifjúi tűz, szépasszonyi rafinéria. Szép és minden rezdülésében átgondolt szerepformálást láttunk tőle.
Loman képzeletében élt a színpadon Csuja Imre, mint Ben bácsi. Alaszka, vagy Afrika meghódítójaként, "aki 18 évesen bement a dzsungelbe, hogy 21 évesen jöjjön ki onnan gazdagon", vagy mégsem? Csuja Imre alakítása révén lehet, Ben bácsi karrierje és vagyona talán csak Willy látomása volt. A játék könnyed ujjgyakorlat volt a színésztől. Akárcsak Epres Attilának Charley, a szomszéd megformálása. Kerekes Viktória kicsi, de fontos szerepben lépett színre. Ő volt Biff végzete, az asszony, aki leleplezte Willy hazugságait és összetörte Biff jövőbe vetett reményeit. Dévajul, szexin, de gonoszan, két percben.
Epizodistákként pedig a Bagossy-osztály végzősei, Patkós Márton, mint a szomszédban lakó eminens Bernard, aki álmodozás helyett dolgozik, s be is jön neki az élet, Kókai Tünde bártündér címlaplányként, Dóra Béla, Willyt végképp a semmibe lökő ifjú főnökként és Novkov Máté Stanley pincérként. Nem először bizonyítják, hogy megállják a helyüket az Örkény Színház csapatában.
Magamban összegezve a látottakat, Mácsai Pál rendezői munkáját csak Zsàmbèki Gàbor Katona József Színházbeli Ibsen: A nép ellensége színpadi eredményéhez tudom hasonlítani. Az a fajta színházcsinálás, amit kedvelek. Amikor a rendező színre viszi a darabot úgy, ahogy az író megírta, csak éppen nüansznyi hangsúlyok eltolásával inspirál, mint nézőt arra, hogy gondolkodjak, s ha vannak párhuzamok napjaink és a 100, vagy 50 éve megírt dráma mondandója között, ismerjem fel azt magam. Kapaszkodókat ad, hogy gondolkozzak, mert Miller drámája elsősorban közérzeti mű. Mácsai Pál olyan előadást állított elém, amin hetek múlva is elmélkedhetek, hogy Gálffi László Willyje hogy lépett ki az életből, hogyan ásta meg quasi a maga sírját, a céklamagok földbe taposásával. Kerekes Éva Lindája milyen tartással állt ki tébolyult agyú és elcsigázott férje mellett, sorsközösséget vállalva vele. Ez az előadás nem a vadkapitalizmus rombolásáról, a kisember kiszolgáltatottságáról szólt, mint általában, hanem arról, amikor egy meglett ember megáll és átgondolja, hogy kevesebb van előre, mint a háta mögött. Vajon mit hagy maga után ? Mi végre volt a földi lét? Igaz, végső konklúzióként a kegyetlen szembesülést is hordozta a darab, az elmúló élet feleslegessége, a nevetségesség és a hiábavalóság felismerését.
Miller drámája egy nap alatt játszódik és Willy Loman életének utolsó napja és elborult, meghasonlott elméje torz látomásai között ugrál. Mácsai Pál nem untatott el ennek a 24 órának a megmutatásával. Volt az előadásban végig szufla, ahogy Willy Loman a téblábolásból eljutott az örült ámokfutásig, majd a halk, tragikus lelépésig.
Ha már szereztem magamnak egy "saját Latinovitsot", lehet "saját Várkonyim" is. Mert ahogy a mi korunknak is megvannak a formátumos színészei, úgy a formátumos direktorok is. Mácsai Pál kétségkívül ilyen. Botrányok nélkül, bátran és szilárd erkölcsi állásfoglalással vezet egy alkotói műhelyt. És néha becsúszik egy szerep, mint Bernhardi professzor, vagy egy rendezés, mint Az Ügynök halála. Érdeklődéssel nézem ténykedését, ahogy a színház tagjainak teret enged és lehetőséget teremt, társulatot épít, repertoárt alakít ki. Olyan színházat vezet, ahol Gálffi László rendezhet egy független színháznál, s anyaszínházában egyik este sírásót játszik, másik este Willy Lomant. Ahogy Znamenák István egyik este Orgon, másik este kalózkapitány, s maga is több helyen rendez. Mácsainak van energiája a pályája zenitjén álló Pogány Juditnak rendszeresen bravúr szerepeket keresni, s még mindig hosszútávon gondolkodni a 70-es színésznőben, aki hol Orbánné, hol Ariel. (Szívemből sajnálom, hogy Vári Évának, vagy Molnár Piroskának nincs egy Mácsai Pálja.) A fiatalabbak, Polgár Csaba, Ficza István, Takács Nóra Diána, Vajda Milán keresheti a helyét, kísérletezhet. Szóval Mácsai igazi, régi vágású színházi ember. Persze biztos vannak a színházban, akik tapsolnak ugyan, de nem szeretnek, de hát nem is lehet mindenkinek megfelelni.
Őszintén remélem, hogy amikor Mácsai Pál rendezőként végiggondolta az általa megálmodott Ügynök halálát, viszonylag elégedetten nézett hátra, és bizakodóan előre, s eszébe sem jut magokat venni.
(Fotó: Toldy Miklós)
