Iza színházban járt - Vízkereszt, vagy amire vágytok
kedd, 10 május 2016 00:00

Vízkereszt, vagy amire vágytok

Értékelés:
(34 szavazat)

Play Shakespeare

(MITEM 2016/ Nemzeti Színház - Sepsiszentrgyörgyi Tamási Áron Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója - Shakespeare: Vízkereszt, vagy amire vágytok - 2016. április 23.-i előadás)

Sokat gondolkodtam arról, milyen lehetett a színjátszás Shakespeare korában. Nem hatott meg a Szerelmes Shakespeare című film látványvilága, de még az sem, hogy jártam a Globe-ban. A Borough Market - ahova Shakespeare vélhetően sörözni járt -, már jobban megmozgatta a fantáziám. Bocsárdi László pedig a Vízkereszt, vagy amire vágytok színre vitelével most megmutatta, amit a fejemben már "láttam."  

Már az remek volt, hogy Nádasdy Ádám fordítását használta a rendező, mert pergő és igen élvezhető volt az előadás szövege, de amikor megláttam Bartha József díszletét, elgyönyörödtem. Egy forgószínpad, közepén egy szürke válaszfallal, slussz. Ez a minimalista környezet előrevetítette, hogy a színészi játék ereje fogja megszínesíteni a teret. Azt nem gondoltam, hogy maguk a színészek lesznek a díszletelemek, de valahogy ezt történt. 

Elképesztő figyelmességnek tartottam, hogy a szereplők bemondták első színre lépésükkor a nevüket, pedig nyilván nem ennek szánta a rendező. Inkább annak, hogy érezzük, nagyon színházban vagyunk. Viszont így egy-két nevet - a hozzátartozó színészi játékot élvezvén - egy életre megjegyeztem, a harmadik óra végére.

Biztos vagyok benne, hogy Bocsárdi Lászlón kívül nem sok színházrendező gondolkodna Diószegi Attilában, vagy Erdei Gáborban, amikor szerepet oszt, úgy általában. (Képen balról második és negyedik szereplő.) Nekem ők ketten teremtették meg a 400 évvel ezelőtti hangulatot. Akkor, amikor a térdemre fröccsent a habzó sör, vagy nem voltam elég gyors, hogy Vitéz Böffen Tóbi ne köpje le a cipőmet. (Kellett az első sorba ülni!)

Adriana Grand olyan jelmezeket adott a darab szereplőire, hogy többet mondott talán a külső, mint a beszéd! Viola, a Kis herceg Repülőse volt, Orsino egy szelíd motoros, Mária domina, bohóc hajjal, Vitéz Fonnyadi Ábris egy skót thán, Malvilo pedig egy galléros agáma. 

A darab Shakespeare egyik talányos műve, ha akarjuk (keserédes)vígjáték, hiszen Ábris-Tóbi-Mária hármasa kacagtató perceket hoz, ha akarjuk dráma, hiszen van benne tragikus elem bőven, hajótörés, testvérhalál, reménytelen, kétségbeesett szerelmek. A Bocsárdi-féle feldolgozásban inkább a vígjátéki elemek domináltak, de úgy, hogy, amikor már kezdtünk volna igazán jól nevetni, igen jó ritmusban jött egy komolyabb hangvetés, sötét, szinte filozofikus hangulatot hozva. Ez által ez egész előadás a hidegből melegbe váltások gyors sorozatává vált. Azt érezhette a néző, szinte szétesik néha, de mégis nagyon egyben az egész.

A játék keretét Simó Lakatos Barna gitárjátéka adta, kicsit Bob Marley-san, nem lepődtem meg, hogy előkerült egy joint. (Azt persze nem vártam, hogy Orsinotól jön majd a kínálás.) Ugyancsak darabbéli válaszvonalakat képezett játék és valóság, színház és köznapi lét között Feste, az udvari bolond szerepében, Nemes Levente. Nem bolond volt ő, hanem bölcs bohóc, aki összegzett a közönségnek. Nem nevettetett, hanem felnyitotta a szemeket.

Orsino herceget játszó Mátray László és Antonio kapitányként színre lépő Fekete Lovas Zsolt remek ellenpontjai voltak egymásnak, a nemességnek és a hősiességnek, a szerelem két típusának. Az álmodozó szőke herceg, aki Mátray László alakításában inkább nárcisztikus volt, mint vad szerelmes. S a minden színében sötét, de mégis emberi jóságot és nagyságot sugalló Fekete Lovas Zsolt kapitánya, a Sebastian utáni "vágyódásával". Mátray Lászlót láttam már a Nemzeti Színházban a Brandban, de akkor nem figyeltem fel rá, most ha színen volt, nem is lehetett másfelé nézni, olyan elegánsan, szinte önparódiával állította elénk Orsinot. Fekete Lovas Zsolt sötéten izzó tekintete biztos sok nézőt elkísért még az előadás után is. A rendező vele azért nem kicsit szúrt ki, én fáradtam el, amint láttam hosszútávfutását a forgószínpad körül, nagykabátban, bőrcsizmában, tuti -3 kiló minden előadás.

Kovács Kati Violaként és nadrágszerepben is meggyőző volt, nőként és férfiként, mégis nemtelenül. (Azért őt nézve felrémlett a MITEM másik előadása a Sirály egy gondolata, Treplojovtól, a mai színházművészetről, aki szerint miden előadásba kell egy vetkőző színész. Úgy látszik Bocsárdi László is tartja a trendet.) Szalma Hajnalka gyászból nászba átlépő Olíviája egyszerre volt esendő és erős, amikor vívódásai után végre döntött, képes volt megszerezni, amit akart.

Az előadás egyik ékköve, kétség nélkül Pálffy Tibor Malvoliója. A színész az utolsó cseppig mindent kifacsart, amit Olívia titkárának szerepéből ki lehetett hozni. Bravúrosan jut el a nem túl szimpatikus, de semleges udvari szürke eminenciás figurától a teljes tudatzavarig. Végül is egy pöccre levetkőzik minden emberit, s ami kiszabadul belőle az még a démonin is túlnő. Remek jelmezei vannak. Őrülete felfutó ágában rocksztár a Kissből, majd teljesen kivetkőzve magából galléros gyíkká válik, végül folcpackba kötözött, sárga bodyban, zöld térdszalaggal feszítő ápolttá. Pálffy átgondolt szövegmondása, arc-és testjátéka esendővé, emberivé tette Malvolio figuráját. Az írnok bukása - tudtahasadásos ámokfutása ellenére -, szinte sajnálni való volt.  

A darabban a nagy dobás Ábris-Tóbi-Mária hármasa. Egy kicsit csak az zavart, végül is nem értettem, ahelyett, hogy ez a három ember élné az életét, amit egyébként hedonisztikusan habzsolt, ha sült evésről és sörivásról volt szó, miért akarja olyan kegyetlen elszántsággal kikészíteni Malvoliót, még akkor is, ha azért tudtam a választ. Tóbi Ábrisnak akarja unokahúgát, Olíviát, hogy megszerezze barátja és Olívia pénzét. A három karakter valóságos és földhözragadt volt, Diószegi Attila és Erdei Gábor által életre keltett figurák végig ették-itták-fetrengték-röhögték az estét. Vidéki melósok által látogatott angol pub érzetet keltett minden színre lépésük, még ha a darab szerint sir jelző is volt  a nevük előtt. Ebben méltó partnerük volt, Gajzágó Zsuzsa által életre keltett Mária, aki minden volt, csak nemes hajadon nem. Remek percei voltak az előadásnak, amikor  a"hármas" a nézőtérről kommentálta Malvolió teljes becsavarodását. Triászukhoz csapódott ellenpontként, Fábián (Nagy Alfréd), aki leginkább a Ábris és Tóbi mindennemű abnormalitásának kidomborítását volt hívatott szolgálni.   

Sebastiant, Viola ikertestvérét játszó Derzsi Dezső, Orsino volt, kicsiben. Ugyanúgy magát szerette, s gond nélkül megragadta Olívia kezével együtt annak vagyonát is, folytatva a nemesi létet ott, ahol abbahagyta, feledve Antoniot, megmentőjét.

Az előadás nagyon emlékeztetett Kenneth Branagh Shakespeare feldolgozásaira, eredetiségében, hangvételében. Élővé, maivá, modernné tette az angol mestert, már ha kell egyáltalán. Azt is éreztem az előadás és rendezője munkamódszere hasonlíthat a Mohácsi-csapat alkotásaihoz, ha a bemutató környékén, tavaly nyáron, vagy egy év múlva nézem, lehet teljesen mást látok. Arra nagyon jó volt, hogy észt vesztve  vegyek jegyet a május végi Határon Túli Magyar Színházak Szemléjére, a csapat Úrhatnám polgárára, ahol majd az összes szereplőt újra láthatom, még ha nem is Bocsárdi a rendező. Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháza feliratkozott az érdekes színházi műhelyek sorába. 

(A felvétel a Nemzeti Színház honlapján található.)  

Megjelent: 2381 alkalommal