Az Ahogy tetszik az a darab, ami a fejünkbe verte, hogy "színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő, fellép, lelép, s mindenkit sok szerep vár." (Szabó Lőrinc fordítása.) Kovács D. Dániel rendező Ahogy tetszik olvasatát nézve, kicsit meglepődünk ugyan, de a végén mégiscsak azt dünnyögjük, hogy igen, ez Shakespeare színháza.

Kellett persze az alap, Nádasdy Ádám elegáns és szellemes fordítása, amit Závada Péter "mohácsosított". Ez a poénözön, ami a színen kicsusszant, megspékelve a kitekert irodalmi idézettekkel, Csokonaitól Radnóti Miklósig, a Mohácsi-műhelynek aposztrofált alkotó-csoportra jellemző. Závada Péter szövegkönyvíró (gondolom én Radványi Annamária dramaturggal közösen) szlengesítette úgy a Nádasdy fordítást, hogy az 50 pluszosok - tisztelet  a kivételnek - már nem igen értették a poénokat. Ez nem vicc. Valahogy az általam látott estén nagyon sok 60-70 év közötti néző volt a színházban, s bizony a mellettem lévő 60-as házaspár faarccal ülte végig az előadást, ahogy sokan mások. Csak diszkrét nevetés volt a nézőtéren, az olyan poénoknál, ami a M and Ms-es McFlurryra épült, a pumpkin latte és Makovecz Imre, vagy Bonnie és Clyde és HM üzletlánc párhuzamára. Nem beszélve a "gyújtottál már tábortüzet ÉS-el" poénról". (A válasz rá, szép csendben a színpadon: "Nem, az másik utca, másik színház.") Az olyan szóviccek, mint "Juno két hattyúja, you know", már jobban bejöttek.

Az Ahogy tetszik igazán shakespeare-es darab, romantikus vígjáték, de van benne szerelem, cselszövés, árulás, trónviszály és persze a barátság és a hűség dicsőítése is. Fridrik herceg elűzi bátyját, aki hű embereivel az ardennei erdőben bujkál. A hercegség egy nemese, Roland de Boys legidősebb fia Orlandot, öccsét megöletné egy birkózóval, ahelyett, hogy apjuk végakarata szerint kiművelné. Orlando ugyan legyőzi a birkózót, de menekülnie kell. A párviadalon Orlandoba szerelmesedik Rosalinda, az elűzött herceg lánya, aki a fiú után szökik, Fridrik herceg lányával, Céliával együtt. Az ardennei erdőben aztán mindenki találkozik mindenkivel, álruhában, nő férfinak öltözve. Újabb szerelmek szövődnek, majd a jók elnyerik jutalmukat, a hű szerelmesek pedig a boldogságot.

Horváth Jenny újfent nem sokat bajlódott a díszlettel (lásd Pesti Színház: Haramiák), igaz a Kamrában erre sok tere nem is volt. Egy szürke, szőlőlugas tetejű "dobozban" helyezte el a játékteret, s egyetlen markáns díszletelem volt, egy hatalmas, agancsos - sajnos - lelőtt szarvas, ami rendre feltűnt az előadás során. (A színlap szerint állathamisítók: Kozma Andrea és Kovács Tamás.) A jelmezek gondolatébresztők voltak! Borotva bolond ruhatára csíkos boxertől, az addidas susogóson át a lila békaember ruháig terjedt, az előzött herceg atlétában és bordó fürdőköntösben flangált, Lidi pásztorlány piros, fekete virágos esőkabátban, és mi tagadás színpadon volt a C und A és a HM teljes tiniknek való póló és jeans repertoárja. Csak Méla Jaques lett volna férfiasan elegáns, ha nem mezítlábas mokaszin van rajta.

Keresztes Tamás volt Borotva bolond és egyben zenemester. Nem először váltja ki bravúrosan a Katonában a zenekart, most megtámogatta őt Bartha Márk hangeffektekkel és más zenékkel is, pl. a Kispál és a Borz egy slágerével. Emellett a színésznek azért volt ideje  karakterformálásra is. A bolondja filozofikusan lezser és éppen az elviselhetőség határán volt szemtelen. Női párja, szerelme Lidi pásztorlány, Kiss Eszter volt, bumfordian bájos.

Kocsis Gergely kettős szerepben állt színpadon, ő volt Fridrik az elűző és egyben az elűzött herceg is. Olyan jól sikerült a dupla alakítás, hogy trónbitorló hercegként talpig napszemüvegben feltűnve, csak második jelenésénél jöttem rá a kettős fellépésére.

Az ifjú Orlandót Tasnádi Bence formálta meg, fiatalos hévvel. Nagyon jól álltak neki Závada slamjai és Hegymegi Máté mozgássorai. Szemmel láthatóan élvezte, amikor egy csomag géppapírt forgó fúrófej segítségével szétteríthetett a színpadon.

Borbély Alexandra - Pálos Hanna, mint Rosalinda - Célia, remek duót alkotott, szőke és fekete, két eltérő habitusú szerepformálás. Pálos Hannának mindig vannak emlékezetes momentumai, minden darabban, minden karakterben. (Kurázsi mama Kattrinjaként, A mi osztályunk Dorajaként, az Olaszliszkai Karvezetőjeként.) Itt nem az övé a hálásabb szerep, de simán egyenrangúvá teszi Rosalindáéval, s megvan a "pillanata" is, egy Rosalindának írt levél felolvasása közben. Borbély Alexandra kedves Rosalinda, nagyon hiteles a "nadrágos" részekben, mintha színésznő valóban megélte volna már egy 40-es férfi vad csajozós korszakát, kiismerve minden női praktikát.

Újlaki Dénes Oliver szolgájának, Ádámnak szerepében volt színen, rezignáltan, élettapasztalattal tele. Dankó István, mint Silvius, az epekedő, reménytelen szerelemes, szerepformálása fájdalmasan szerethető volt. Mindig, mindenhol rosszkor volt jelen. Imádata tárgya, Kovács Phobe (Ónodi Eszter), aki meg sem látta őt, csak a nadrágos Rosalina borzolta érzékeit. Ónodi Eszter azonban nem az érzéktelen Phobeként, hanem papírrágó kis kecskeként maradt emlékezetes. Öt percben felvillantotta a gidalét minden fontos, naturális mozzanatát. 

Jaques Fekete Ernő, ki más ? Okos, elegáns szerepformálás, a nagy pillanattal, a színház az egész világ monológgal. Úgy elmondva az emberi lét hét szakaszának mozzanatait, hogy a néző meghallgatná újra, meg újra. Gondolom nem örül Fekete Ernő, hogy valakihez hasonlítom, de azt hiszem nekem ő az a típusú színész, aki a nagymamámnak Gábor Miklós volt. A mindig elegáns, mégis vibráló intellektus, kis izgalmas spleennel. Ha már színpadon van, olyan nagy baj nem lehet az estével.

A kakukktojás Hegymegi Máté m.v. volt az előadásban, birkózó bajnokkén. Be is váltotta a hozzáfűzött reményeket. Furcsa hajviselete, keleties harcjelenete, a kecskecsapat tagjaként szőlőlugas tetejéről való "legelése" izgalmas pluszt adtak az előadásnak.

Kovács D. Dániel - kortársai, Závada Péter és Hegymegi Máté segítségével - fiatalos lendületű, XXI. századi Ahogy tetsziket állított színre, úgy ahogy az az Y generációba tartozó művészekhez illik. Ők nem úgy látják már Shakespearet, ahogy Veterán-generációs Olivier, vagy a Baby Boom-os Branagh. De vélhetően ez a csodás az angol mester műveiben, hogy 400 év után is tartogat még valami izgalmas felfedezni és megmutatni valót a sokadik, követő generációknak is.

Magam mérhetetlenül élveztem az előadást, gyorsaságával, poénjaival, meghökkentő megoldásaival.  

(Fotó: Dudás Ernő)