Nyomtatás
vasárnap, 20 március 2016 00:35

Hair

Értékelés:
(22 szavazat)

Let the sunshine in ! 

(Belvárosi Színház/Orlai Produkció - Gerome Ragni/James Rado/Galt MacDermot: Hair - 2016. március 20.-i előadás)

A tavaly nyári bemutató óta mást se olvastam, hallottam csak azt, hogy ez a Hair, nem az a Hair, meg a fanyalgásokat. Az Orlai Produkció által színre vitt darab esetében a kritikusok fukarul bántak az elismerő jelzőkkel, egy két blogger azonban lelkes volt. Így a 30. előadás körül úgy éreztem, eljött az idő, lássuk azt a Hairt.     

Ha van kultfilm, Milos Forman Hair-je az. Ha van életérzés, ami minden teenagert megérint, a Hair lázadása az. Ha van musical, amiből mindenki tud dúdolni egy dalt, a Hair az. Éppen ezért kizárt dolognak tartottam, hogy ez az este ne tartogasson valamit, ami elszórakoztat.

Rosszul kezdődött a show. A Bergert alakító Szabó Kimmel Tamás, alaposabban körülnézhetett volna a nézőtéren, mielőtt robotikusan megekézte az Orlai Produkció törzsközönségét, a "Ja nem szia, neked látom kezét csókolom" beköszönéssel. A nézőtér 70 %-a 50+ volt, sőt. Talán azt se ártott volna tudni, hogy az ő musicaljük, az ő fiatalságuk a Hair, s az ő nosztalgiaérzésük miatt lehet eladni a közel tízezer forintos jegyeket, amiből az alkotók esti gázsija származik. Berger pörgős kis párbeszédnek ható monológgal folytatta, lehetőséget sem adva a záporzó kérdésekre adandó válaszra. A színész kérdezett és válaszolt egyszemélyben. Azért kíváncsi lettem volna, ha valaki közbevág a nézőtérről, tudott volna-e úgy improvizálni, mint Orosz Ákos a Haramiákban.

Gyorsan betöltötte szereplőgárda a Belvárosi Színház  - zenés/táncos produkcióhoz mérten kicsiny - színpadát, a folyamatosan jelenlévő 16 szereplő lefedte a teret, egy-két mozdítható fémhordón túl, díszlet nem is fért be, hiszen a táncosok így is nagyon takaréklángon működhettek, három  táncosnál több nem volt képes egyidejű nagyívű mozgásra, nem volt hozzá tere. Bodor Johanna koreográfus nagy találékonyságról tett tanúbizonyságot, hogy képes volt az sugározni a színpadról, hogy táncos showt látunk. Khell Zsolt díszlettervező, mint már oly sokszor, emblametikus  színpadképet alkotott, low-budget mellett is. Nem volt ott más, mint rongyként lógó, fátyolszerű amerikai zászló körben, 10 befestett olajoshordó, aztán slussz. Mégis ott voltunk a Central Parkban, Claude szülőházában és vietnámi őserdőben is. Remete Krisztina jelmezei hasonló gondolatmenet mentén készülhettek, jók voltak. 

És igen, az a Hair előadás, ami ezután következett, nem az Hair volt, de az a Hair adta el !

Dúdolgattam a számokat, s mindegy mit énekeltek a színpadon, az én fülemben a Forman film hangja szólt és mert belül azt hallottam, élveztem az előadást, mert felidézte a filmélményt. Závada Péter dalszövegei  - néhol kín-rímjei - nem varázsoltak el. A Manchester England alatt én bizony csak azt hallottam, hogy "Manchester England, England, Across the Antlantic Sea, And I'm a genius genius, I beleive in God, And I beleive the God beleives in Claude". Ahogy a Mohácsi testvérek szövegkönyv fordítása sem nyűgözött le. Alfödinél sohasem zavar a trágár beszéd, mert van funkciója, na itt nem volt, de tolták ezerrel. Mentségükre legyen szólva belenéztem a youtube-on egy-két színpadi előadásba, nagy irodalmi anyaguk nem volt, ez tény.

Az előadás alapvető baja, hogy semmi aktualitása nincs. Ki a fenét érdekel ma már a vietnámi háború és a hippi korszak ? Európában 70 éve nem volt globális háború, felnőtt 3 generáció, aki nem fél az árnyékában, még az ukrajnai válság, vagy Iszlám Állam fenyegetése ellenére sem. Tolerancia, antirasszizmus, üresre pufogtatott szavak, 5 éve tudjuk lehet a tagadásukkal élni. Drog? Egy-két mariskás cigi elszívásától nem pánikol senki, amikor Drogambulanciák, Tűcsere-program van és a tinédzserek 70 %-a túlesik első drogos élményén 16-17 éves kora körül. A történetet nem sikerült maivá és élővé tenni, a színpadi story egy letűnt kor furcsa nosztalgiája maradt.

Többes szereposztásban játsszák a darabot. Lehet én nem a legjobb konstellációt fogtam ki. Berger Szabó Kimmel Tamás volt, aki tálentumos színész, amennyit kell mindig odatesz. Azonban választott pályájában való hitét utoljára Nemzeti Színház Angyalok Amerikában című darabjában éreztem. Gondolom, a rendezői koncepció része volt, hogy az általa megformált Berger ebben az előadásban nem lázadó, hanem csak egy idegesítően arcoskodó alak. Forman Bálint Claudeként jobban meggyőzött arról, fontos neki, hogy a színpadon álljon, tisztán és átéléssel hozta a karaktert. Tette ezt a Woof-t játszó Csémy Balázs és a Horváth Szabolcs is Hudként, bár nekik azért nagy játékterük nem volt ebben az előadásban.   

Lovas Rozi mindig jó, miért pont Jeannie ne ment volna neki ? Szórakoztató volt, ahogy kispárnás műterhesen, falatnyi sortban, szinte az éltéért dobolt az olajoshordókon. Pető Kata Sheilaként nem fogott meg, a színésznőnek sokkal testhezállóbbak az alternatív előadások, pl. Hegymegi Kohlhaasának Feketéje. Egész furcsa és az előadást megzökkentő jelenet volt, amikor 80 éves, őszhajú, kissé alzheimeres anyókaként betipegett a nézőtérről bottal a színre, "Nézőként". Persze ez nem a színésznő szerepformálásának rovására írandó. 

Az vitathatatlan, hogy emóciókat ébresztett az előadás, s az is, hogy igazi profi zenés produkció volt, annak ellenére, hogy főleg prózai színészek álltak a színpadon. Élőzene, hála Kovács Márton és Wagner Puskás Péter zenei vezetőknek, s persze a jelenlévő zenekarnak. Ez volt számomra a díszlet mellett az előadás legnagyobb erénye. Piszkosul jól szólt, jó volt a hangosítás. A színészek/énekesek minden kiejtett szava szólóban és kórusban is érhető volt. Ez bizony a profi musical színházakról sokszor nem mondható el. Nemrég láttam két musicalt is, magyar színpadon, ahol a magyar szöveget csak az angol kivetítőn tudtam "érteni".

Nem bántam meg, hogy beültem az Orlai Produkció előadására. Megkaptam a Good Morning Starshine érzést. A zárószámra, a Let the sunshine in-re, ami angolul szólt, szinte megkedveltem a produkciót, hibái és nulla aktualitása ellenére.

(A kép Toldy Miklós felvétele.)

Megjelent: 2121 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella