Nem tudom mit gondoltam, hogy musicalt akartam nézni, amikor nem vagyok a műfaj szerelmes, de megtörtént. Persze ez még a Billy Elliot „élménye” előtt volt, mert fura módon júniusban kell jegyet venni egy novemberi előadásra a Madách Színházba. Egy forintját nem sajnálom a jegy árának. Magam sem hiszem, de azt mondom, a Madáchban a Mamma Mia-t látni kell.

Persze a többes szereposztás miatt nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint én, hogy Kováts Krisztás és Stohl Andrásos verziót csípje meg, de az ABBA zenéje és a show valószínűleg minden esetben működik. Ilyen produkció létrehozásáért van értelme castingolni, időt és pénzt áldozni.
 
Egyszerű a story, de kit érdekel, az ABBA zenéje szólt. A musicalből készült film sem volt remekmű, de kit érdekelt, Streep, Walters, Brosnan, Firth és az ABBA zenéje.

A Madách Színház előadása egy olyan olajozott gépezetként forog, ami lenyűgöző, még akkor is, ha nem ők találták ki az előadás talán egy percét sem, hanem kötött licence alapján játsszák. A szereplők zöméről fogalmam nem volt kicsoda, de nem számít, a társulat, mint egész volt érdekes. A leghátsó sor legszélén lévő táncos is úgy dolgozott a színpadon, mintha az élete múlt volna rajta.

Valószínűleg az az előadás titka, hogy a szereplők pontosan tudják, ez nem a nagybetűs művészet, hanem szórakoztatóipar. Aki ide beül, nem akar egy fikarcnyi filozofikus gondolatot se, csak dúdolni, vagy dobolni a lábával az ismert zene ütemére. Ráadásként a színpadon lévők élvezték, hogy ott lehetnek és csinálhatják.

Szirtes Tamás rendezőnek olyan nehéz dolga talán nem volt, ez a zenés darab majdnem eladja önmagát. A profizmust és a fegyelmet kellett megkövetelnie, mert itt aztán hibának nem volt helye, és persze megtalálni a darabbéli karakterekhez a tökéletes magyar szereplőket.

A musical fiatal szerelmespárjának női tagja, Muri Enikő színpadra érett egy tehetségkutató versenyből, megtanulta, hogy a sikerért dolgozni kell, nem okozott csalódást. Partnere, Sánta László sem.

Az érettebb női koszorú, Kováts Kriszta-Ladinek Judit-Balogh Anna profi volt. Kováts Kriszta hangja mélyült, de nem kopott, lélekből énekel, a The winner takes it all elképesztően szólt az előadásában. A férfi hármas – Szerednyey Béla, Molnár László és Stohl András - könnyed és szórakoztató volt. Ugyan egyikük sem Frank Sinatra, van Gene Kelly, de tökéletesen szolgálták a showt.

Stohl András még mindig meglep. Mindegy, hogy Mephisto, Proctor, a falu részeges orvosa, Mihály, vagy éppen transzvesztita a színpadon. Ott fent a deszkákon mindent halál komolyan vesz, s mindig valami gyermeki boldogság sugárzik felőle, hogy ez a hivatása. Sam Carmichael-ként sem volt ez másképp. Még ezt – a számára azért fura helyzetet - is képes volt színészként kezelni és kidolgozni figurája minden rezzenését. Tíz centis talpú platform cipőben, testhez simuló ezüstgyöngyös fehér lasztexben ringatózva az ABBA Waterloo-jára is hiteles volt. Biztos, hogy ma ő korosztálya három legjobbjának egyike.

A díszlet, a színpadtechnika, a világítás, a hangszerelés, az élőzene tömény profizmus. A színpadon kiejtett minden szó, hang érthető, tiszta.

Ráadásként még a bárgyú show-elemek, mint a nézők megénekeltetése egy hatalmas karaoke-ban, a harmadik ráadás bejelentése, mintha az spontán lenne, még az is természetes volt.

Egy ilyen este után azt mondom, igaza van Máté Gábornak, amikor a színpadról cikizi az esténként művészszínházban ülőket. Nincs édesebb a lézerfényes, dobhártyát rezegtető musicalnél, ha az ABBA zenéje szól.
 
(Fotó: Czitrovszky Balázs)