Nem a békéscsabai stábon és a darab rendezőjén, Szabó K. Istvánon akarom számon kérni, amivel Katona József is adós maradt, de hát 1213 szeptemberében nagy valószínűséggel nem így zajlottak a történések a pilisi erdőben. Kb. annyi igaz, hogy a meráni származású Gertrudist, aki népszerűtlen királyné volt megölték, az hogy Bánk bán volt-e gyilkosa, bizonyítatlan. A király, II. András a halicsi hadjáratából visszafordult, és „törvényt ült” az összeesküvők fölött, de enyhe ítéletet hozott. Csak Péter ispán (Petur bán) végezte bitón, a többiek kegyelmet nyertek, Bánk bán később komoly szerephez jutott még a király udvarában is.
Az is biztosnak tűnik, hogy nem a Tiborcok panasza, a becsület védelme indította meg a nagyurakat, hiszen többségük a királyi birtokrendszer leépítésnek haszonélvezője volt, a királyné merániai rokonsága mellet. Vagyis már 800 évvel ezelőtt is azok szíthatták az összeesküvést, akik kimaradtak a javak osztásából. Ezt végiggondolva kezdett érdekes lenni a békéscsabaiak Bánk bánja. Kis képzelőerő, hogy a merániak helyett kit is láthatunk, s élővé, maivá váltak Katona József szavai.
Megvallom, kedvelem a részletgazdag, üzenetet közvetítő, stílusos díszleteket, főleg az olyanokat, amelyekben még a második részben is találok felfedeznivalót. Alapvetően ez a helyzet a jelmezekkel is. A Békéscsabai Jókai Színház előadásában volt mit nézni. Mira János díszlettervező és Rátkai Erzsébet jelmeztervező egész estére jóféle, bambulnivaló színpadi térrel látott el, élvezetes volt a középkori, renoválás alatt álló udvarbelső, a színházi zsöllyékből álló trónterem, egészen remek bevilágítással. A jelmezek szőrgalléros malaclopótól a „gestapo-bricseszig” terjedtek, de volt értelmük, funkciójuk.
Magáért az előadásért az első részben semmiképpen nem voltam lelkes. Ha gimnazista volnék – ahogy egyik színházi partnerem igen találóan megjegyezte – az első részben biztos a face-n, vagy az instrán lógtam volna, mert az előadást nehezen lehetett követni, csak szigorúan a szövegre tapadva volt élvezhető. A legtöbb színész motyogott, elharapta a szavakat, maga elé beszélt, vagy olyan indulattal bömbölt, hogy attól nem lehetett érteni mit mond. (Halkan jegyzem meg, az első sor közepén ültem és így sem.)
Éppen ezért, engedve Tiborc panaszának - „Isten látja fenn, az égben szívemet, a lelkiismeret, nem vitt rá engemet” - most csak arról számolok be, ami vitán felül elismerést érdemel, s amibe nézőként bele tudtam feledkezni, a külsőségeken túl.
Biberachot játszó Tege Antal alakítása meggyőző volt. Szemvillanásaiban, egy-egy gesztusában – kimondott szavak nélkül is - érezhető volt, hogy ő Ottó gyámja, de egyben rossz szelleme is. Biberach uralkodott a gyönge férfi felett, hiszen ismerte legnagyobb titkát, Fülöp megölését. A színész játékával pontosan érzékeltette, hogy a herceghez nem a hűség köti, hanem haszonvágy és az öröm, amikor láthatja, hogy az ostobának tartott, általa kihasznált és megvetett férfi bajba kerül. Parádés ötlet volt, ahogy a Tiborctól visszavett ezüst füstölőt is a nyakába akasztja, kipróbálván lehet-e nemesi lánc? A szó szoros értelmében lézengő ritter volt.
A másik remek alakítás a Gertrudist játszó Kovács Editté volt. Olyannyira, hogy alig ismertem rá a tavalyi Vidéki Színházi Találkozó Bernarda-jára. Úgy rémlett, ott kicsi, temperamentumos andalúz parasztasszony volt, itt viszont egy sudár, vörös, germán bestia. Úgy hozta a színésznő figurát, hogy még a meglévő fizikai jegyei is megváltoztak. Játékában végig kettősség volt, nem dőlt el sem az, hogy jó, sem az, hogy rossz. Gertrudisa vitathatatlanul furcsa személy volt, egy középkori, hatalommal bíró nő, aki határozott és nagyravágyó. Uralkodói méltóság lengte körül úgy, hogy furcsa mód nem vált ellenszenvessé. Bánk bántól, akivel szemben vitájuk során egyre inkább hátrányba került, nem ijedt meg, halálában is büszke meráni maradt, csak az bánta, nem trónon végzi be.
Szóval az este folyamán számomra a szövegértelmezés jelentette a legnagyobb élvezetet. Egy kis képzettársítás és Katona József szavai 2016-ban tartalommal, üzenettel bírtak. Zalán Tibor dramaturg jó munkát végzett a szöveggel, annak ellenére, hogy azt nem aktualizálta, nem dobta fel mai szlenggel.
Lényegében egy intellektuális utazás volt az előadás, mert arra késztetett, hogy párhuzamokat keressek az akkor és a ma között. Nyolcszáz év telt el a zendülés, kétszáz év telt el a dráma eredeti bemutatója óta, s mi magyarok még mindig ott tartunk, ahol a Bánk bán acsarkodó nemesi felkelői, csak éppen sehol egy nemzeti hős, aki saját belső vívódása, ha kell élete árán is megmentene minket végveszélyből, csak a „merániak” körös-körül. A mai Bánk bánok meg pont olyanok, mint a békéscsabai előadásban, szavukat sem hallani a sok üres locsogás, vagy habzószájú ugatás között.
(Lehoczky Péter fotója.)