Ha szigorúan nézem Jávor nem volt klasszikusan szép férfi, mackós alkata, darabos-szögletes mozgása, keskeny – néha furcsa – bajuszkája, korán magassá váló homloka, recitalo szövegmondása, nem adoniszi vonások. De volt neki valami sokkal fontosabbja, kivételes sex-appeal-je, ami szívdöglesztővé tette. Lefegyverzően kedves mosolya, még nevetés közben is szívfájdítóan bánatos tekintete, s hitének olyan kisugárzása, ami a celluloidon keresztül is hatott. Igen, Jávornak olyan karizmája volt, ami még ma is működik.

Ennek köszönhető, hogy a Spinoza Színház előadása is működik, Jávor eladja önmagát, még mindig, évszázadon átnyúlóan is. 

Egetverő erősnek kell lennie ennek a karizmának, mert ebben a műsorban amúgy kevés dolog működne.

A szövegkönyv enyhén szólva sajátságos, csak az élvezi igazán, aki ismeri Jávor Pál élettörténetét, munkásságát. Gál Róbert, aki írta és narrálja az előadást miden bizonnyal ismeri, de érezhetően tisztelője Jávornak, ami kicsit szentimentálissá teszi a dalok közötti összekötő szöveget. Az élettörténet darabjainak felelevenítése néha kaotikus, ugrálunk az időben, fontos epizódok kimaradnak, éppen csak villanások vannak, a fenegyerekről, a színművészről, az emberről.

A Spinoza összeállításában – Masa Tamás, Masa Anita és Szabó Endre jóvoltából – inkább a mulatós, cigányozós Jávor elevenedik meg, filmjeiből való részletek eljátszása segítségével. Igaz, említés esik zsidó származású feleségéről, hogy szót emelt a zsidó színészek ellehetetlenítése ellen akkor, amikor senki. Naplójából is hallottunk egy rövid részletet, s szóba került három fontos prózai szerepe is.  

A színészek érezhetően szívesen emlékeztek Jávorra, ami emocionális töltetet adott az előadásnak. Masa Tamás Jávor szerepében a színész felelevenítésének egy érdekes módját választotta, átvette Jávor hanghordozását, énekstílusát, ha a néző behunyta a szemét, Jávort hallotta. Az előadás alatt minőségi élőzene szólt, háromtagú zenekar – zongora, bőgő, hegedű - jóvoltából. A közönség élvezte a nyolcvan évvel ezelőtti dalokat, őszintén szólva én is.   

Jávor Pál a múlt század 30-as, 40-es éveinek egyik legellentmondásosabb szereplője volt. Egyfelől a sztárok sztárja, ennek a státusznak minden árnyoldalával, másfelől hatalmas szívvel, józan, megfontolt gondolkodással bíró, mélyen hívő, humánus ember. A legnagyobb sztárok közül az egyetlen talán, aki „fehérek között európai” volt, mert közéleti lenni, véleményt nyilvánítani az 1940-es években. Igaz, meg is fizetett érte, 1944 márciusában a Gestapo a sopronkőhídai fegyházba űzte kilenc hónapra. A náciktól munkatábort, később a kommunistáktól letiltást, mellőzést kapott, ami kétségbeesett tengerentúli száműzetésbe kergette legjobb színészi éveiben, csak meghalni jött haza.

Jávor sopronkőhidai naplójából, Gobbi Hilda önéletírásából, Bárdy György tisztelgéséből, Somló István, Tolnay Klári, Gábor Miklós emlékezéséből megismerhető az ember, a kvalitásos színpadi színész is, nemcsak az enfant terrible. 

Én nagyra értékelem a Spinoza Színház részéről ezt a fajta értékmentést. Gondolom nem véletlen, hogy furcsa, egyre jobban eldurvuló hazánkban egy ilyen habitusú művészember alakjának a felelevenítése történik. Jávor pozitív személyisége, közéleti kiállása, megnyilatkozása - nyilvánvaló emberi esendőségével együtt is - példaértékű lehet még a ma embere számára is.

Az este legjobb része persze vitathatatlanul az volt, amikor elsötétült a színpadtér is és Jávor hangfelvételről elmondta Pál apostol első levelét a korintusiakhoz, a szeretetről. Lágyan buggyantak ajkáról a szavak, hangjában hit, remény, emberség, szeretet. Ez a pár perces előadása felért egy jóleső baráti öleléssel. 

A korintusiakhoz írt levél hangfelvételének bejátszásával igazzá lettek a Jávor naplójából korábban elhangzó szavak, miszerint hisz abban, hogy a lélek örök. Jávor Pálé mindenképpen, neve említése, szelleme megidézése hat évtizeddel távozása után is azonnal megtölt egy színháztermet.