Világ színháznézői egyesüljetek!  

(Nemzeti Színház - Marxtőkéje - 2026. márcisu 28-i előadás) 

A Nemzeti Színház – amely újabban nem annyira színház, mint inkább világnézeti bemutatóterem – Marxtőkéje címen kínálja legfrissebb ideológiai installációját. A cím már önmagában figyelmeztetés: itt nem pusztán A tőke színpadi adaptációjáról van szó, hanem valami többértelmű, de kétségkívül nagyra törő vállalkozásról. A kérdés az volt, hogy ez a több vajon több lesz-e, vagy csak hosszabb.

Szépen kimondott hazugságok

(Vígszínház: - Arthur Schnitzler: Ismeretlen táj – 2026. március 22-i előadás) 

Az Ismeretlen táj a Vígszínház színpadán elegáns, műgonddal színpadra állított előadás, de talán kicsit udvariasan bánik a valójában pengeélen táncoló textúrával, hisz Schnitzler a lélek boncmestere. Valló Péter rendezése pontos, mint egy svájci óra – és olykor éppoly hideg is.

Az igazi megrág, kiköp

(Katona József Színház - Biró Zsombor Aurél: 2031 – 2026. február 19-i előadás)  

A előadás különös helyet foglal el még a Katona repertoárjában is, hisz az elmúlt évek egyik legfeszítőbb színházi kérdését próbálja körbejárni: hogyan lehet a színházi intézményrendszeren belüli abúzusokról beszélni? Igen ám, de úgy, hogy közben az ehhez kitalált színházi „forma” egy újabb hatalmi gesztussá válik, ami nyilván újabb etikai kérdéseket vethet fel. 

Felkiáltójeltől a gondolatjelig

(Budaörsi Latinovits Színház – Csehov: Ivánka bácsi – 2026. március 7-i előadás) 

Csehov és különösen a Ványa bácsi számomra az, mint egy indiai ember számára a „szent tehén”, a színházhoz és a mindennapi élethez kötődés alapja. Örülök, hogy Keresztes Tamás rendező nem formailag kísérletezett a darabbal, hanem úgy nyúlt Csehov klasszikusához, mintha újra kellene hangolnia egy régóta ismert hangszer minden húrját. Hangszerelése révén egy befogadható, intelligens és lírai előadás született, ugyan nem az én Ványa-eszményképem, de nem vitathatom, hogy Budaörsön Csehov nem csak megszólalt 2026-ban, hanem megszólítja a nézőket is.

Tévedések zenés játéka  

(Szegedi Nemzeti Színház - Eisemann Mihály - Szilágyi László: Én és a kisöcsém) 

Van valami hálátlan abban, amikor egy operett úgy tesz, mintha több lenne önmagánál – és akkor működik igazán, amikor nem akar több lenni. Az Én és a kisöcsém a maga idejében sem a világ megváltására született, hanem arra a finom műveletnek a megmutatására, amelyet könnyedségnek nevezünk. A Szegedi Nemzeti Színház előadása éppen ezt a napjainkban nehezen megragadható, törékeny egyensúlyt keresi. Tökéletes időzítés, pontos stílus, mindez nagy energiákkal tálalva jelenik meg a néző számára, igen tisztességes produkció született, és ez itt most dicséret az alkotóknak. 

Boldogság pas de deux (Szerelem Ó! az Art Színtérben és a Csengetett, Mylord? az Orlai Produkciós Irodánál)

Így pár héttel a választások előtt minden magyarra ráférne, hogy csökkentsék a stressz-szintjét, és a valóság abszurditásának feldolgozásához kapjon kis segítséget. Például olyan színházi előadást, amelyen jóízűen nevethet. Egy szerencsés hétvégét tudhatok magam mögött, két olyan vígjátékot láttam, amelyben nemcsak poénokat mondtak, hanem erős karakterek jól felépített helyzetekben, kiváló ritmusban sajátos világot teremtettek. Magam lepődtem meg legjobban, hogy hangosan nevetek, kisimulnak idegeim. Mindkét előadást receptre írnám fel, többet használna, mint a sokak által cukorkaként ropogtatott Frontin.