Nem tudom, számít-e, hogy Barrie Kosky, a darab rendezője, egyben a Komische Oper Berlin igazgatója ausztrál, de orosz zsidó bevándorlók unokája, aki Lengyelországban és Magyarországon folytatott zenetanulmányokat. Az biztos számít, hogy igazgatóként a 19-re lapot húzott, s valami egészen rendhagyót vitt színpadra. Ha ez az opera egyik új „nyelvjárása”, remek az irány.

Ehhez persze kellett a Varázsfuvola csodálatos és titokzatos világa. Bár ez nézőpont kérdése. Vannak, akik állítják, az opera nem szól másról, csak Tamino Tamina, Papageno Papagena utáni vágyáról. Mások szerint az opera a szabadkőműves Mozart zsenialitása révén egy filozofikus, új világrendet mutató remekmű, melyben a hűség, a jóság, a romlatlan szerelem csap össze a gonosz erőkkel, s a főhős varázserejű fuvolája megzaboláz minden emberi gonoszságot a Földön és kioltja a gyűlöletet. Én hajlok afelé, hogy a Varázsfuvola egy remekmű, s nem különösebben bánt, hogy egy varázslatos mese. 

A rendező az animációval (Paul Barrit munkája) egységes játéknyelvet alkotott, hihetetlen aprólékos kidolgozottsággal, ami nem csak a szokásos fegyelmet és koncentrációt követelte a szereplőktől. Szó sem lehetett arról, hogy kijövök és leéneklem amit kell, sokkal több „meló” volt.

A történet majd egésze egy falon játszódik, amelyen forgóajtók segítségével lépnek be a színpadra – egymást váltva – a szereplők. Kellék, díszlet jóformán nincs, csak vetített háttér és a megjelenő rajzfilm-figurák is aktív játszótársak. Az animáció műfajában minden színpadon volt, amit csak emberi elme elképzelni tud. A Taminot segítő hölgyek dobogó szíve ugrált a képernyőn, elefántok ücsörögtek koktélos pohárban, a zene ütemére ringva, a madarász „ölebe” egy fekete macska volt, az Éj királynője egy falat betöltő hatalmas, nyolclábú pók, akinek csápjai véres tőrök kilövésével zárták el Paminát. Monostatos hadserege fekete farkasok hada, akik egyszer csak deréktól lefelé showgirl-ökké váltak, s csábos harisnyatartós lábakkal, piros tűsarkúban ropták.

Az opera alaphangulatát a burlesque és a némafilm világának keveréke adta meg, az 1920-as évekből. Minden nagyon gyorsan történt a színen és nagyon abszurd volt, de vicces is egyben. A zenei kivitelezés minden tekintetben kifogástalan, ahogy a szereposztásnak sem volt gyenge pontja.

Tamino (Adrian Stropper) erőteljes, árnyalt tenor volt. Sarastro (Andreas Bauer) méltóságteljes, könnyeden szép basszusa súlyt adott a figurának és végre nem hiányoltam, hogy nem Székely Mihály hangja szól. Papageno szerepében Tom Erikl Lie baritonként remekelt, aki kiváló színészi játékával is kitűnt, üde frissességet vitt a madarász figurájába, neki ment legjobban a „némafilmezés”. Ivan Tursic Monostatosa Tim Burton Támad a Mars! űrlényeire emlékeztetett, csak feketében. Ellenfél volt a javából, énekesként és színészként is helyt állt. 

Az énekesnők közül kétségtelenül Olga Pudova kapta a legdrámaibb színpadi megjelenést, hiszen csak a feje látszott az Éj királynője szerepében. Előadásában a bravúr-koloratúrák egyszerűnek tűntek, nem produkciónak, úgy, hogy szerepében testét nem használhatta, csak a feje látszott, az is hatalmas pókfejre maszkírozva. Iwona Sobotka Paminaként kiváló énektechnikát mutatott, ami játékossággal párosult. Ahogy Papageno, ő is ráérzett arra, mit kíván tőle a rendező, nemcsak vokális teljesítménye volt hatásos, megjelenésével, játékával is képes volt megidézni egy némafilm sztárt, Claudette Colbertet. Talya Lieberman Papagenaként szép alakítás nyújtott, amíg nem fedhette fel alakját a willendorfi vénusz formáival tűnt fel a színen, rajzfilmfiguraként, hogy aztán, mint a Moulin Rogue revütáncosa pattanjon a madarász elé. A három udvarhölgy (Mirka Wagner, Karolina Gumos, Ezgi Kutlu) még a bizarr látványon belül is egy rendhagyó színt képviselt. Esther Bialas tervező olyan extravagáns XX. századelős jelmezt adott rájuk, ami külön-külön egyéniséget kölcsönzött a hölgyeknek, s mindhárman képesek voltak önálló karaktert formálni, s csapatként is remekül dolgoztak együtt.

Ráadásként még az énekkar is kiemelkedő teljesítményt nyújtott, akárcsak a zenekar, Nánási Henrik vezényletével.

Szórakoztató, s lélekgazdagító előadás volt. Ingmar Bergman csodás karácsonyi családi mozit csinált a Varázsfuvolából, Branagh első világháborús, lövészárkos filmet. Mindkettő működött. Kosky – Suzanne Andrade segítségével – egy egészen parádés, filmszerű színpadi feldolgozást. Érdekes lenne így látni a Turandotot, vagy éppen a Bohéméletet.

(A Capitulatus Harry Potter lefegyverző bűbája.)