Iza színházban járt - MITEM 2017 - Eugene O’Neill: Amerikai Elektra (Norvégia)
csütörtök, 27 április 2017 00:26

MITEM 2017 - Eugene O’Neill: Amerikai Elektra (Norvégia)

Értékelés:
(46 szavazat)

David Bowie, a színháztényező

(MITEM – 2017 – oslói Norvég Színház – Eugene O’Neill: Amerika Elektra - 2017. április 24.-i előadás)

Tavaly a svájciak hozták el a MITEM-re a csehovi új formákat, Ostermeier Sirályával. Nagyon úgy tűnik idén a norvégok. Görög sorstragédia farmerban, zenei  trióval kórus helyett. All that jazz, és működött! 

Már az egy nagy vállalkozás volt O'Neill-től, hogy Szophoklész Elektráját „átdobta” az amerikai polgárháború idejére. A norvégok továbbléptek, valahova Frank Sinatra és Jim Morrison kora közé pozícionálták a történéseket. De az oslói színháznak volt egy nehezebb feladata is. Az ókori görögök, a XX. század eleji erkölcsi tanok, s a mai, lassan hitnélküli, pogány XXI. századot ideológiailag, morálisan összehozni. Botrány ma már egy válás? Nem! Ciki a házasságtörés? Nem! Van szerelmi gyilkosság? Van. Na jó, a testvérszerelem azért kiüti most is a biztosítékot.

Az alapműben – Szophoklésznél - a szereplők a végzet játékszerei voltak, O’Neillnél és ebben az előadásban Lavinia/Elektra felelős mindenért és vele párhuzamban minden szereplő a saját cselekedetéért. Lavinia persze hiszi, hogy azért gyűlöli anyját, Christinet, mert megcsalja imádott apját, Ezra Mannont a vad hajóssal, Brant kapitánnyal. De a rendező, Eirik Stuobo gondoskodott róla, hogy mi az előadás elején tudjuk, egy frászt. Már az első öt percben világossá vált, Lavinia és Adam Brandt erotikától fűtött, dzsessz zenére lejtett kis táncából, hogy Laviniát féltékenység gyötri, szerelmes a kapitányba. Úgy tűnt a kapitány is benne lenne egy füstös, titkos románcba, ha a lány anyjába szerelmes is.

Lavinia anyja, Christine egy nagy játékos. manipulál mindenkit a családban, céljáért, Brant kapitány szerelméért. A háborúból hazatért férjének, Ezranak pusztulni kell, útban van, megmérgezi. Pech, hogy fia, Orin anyja iránti imádata - tudat alatt - erotikus vonzalom, sőt szerelem. Orin is, akárcsak nővére Lavinia féltékenységből pusztít, megöli Brant kapitányt, de ezzel összetöri az anyját, aki az öngyilkosságba menekül. Ebbe viszont Orin pusztul bele, végez magával.

Lavinia előbb repdes kicsit a boldogságban, mint bogár a fény körül, elmorfondírozik azon, milyen lenne az élet egy normális fiatalemberrel, Peterrel. Aztán rájön, hála magának, ő az utolsó átkozott Mannon. Bezárkózik az örök magányba, a gyilkosságokkal és öngyilkosságokkal terhelt szülői házba.

O'Neill darabjában az ember legmélyebb ösztönei munkálkodnak, a gyermeki szeretet, a szerelem, a féltékenység, a düh, a bosszú. Semmi pátosz, semmi nagy tragédia, csak labilis, boldogtalan, zsigerből cselekvő emberek. A szerző modernizálta a görög kórust, a város lakói kommentálják, mi is folyik a Mannon-házban. A norvégok ezt egy zenei trióra bízták, a zenei betétek adtak keretet a jeleneteknek, hol lassú, hol vad iramban. A színészek pedig dalra fakadtak, a maga módján mind jól énekelt.

A színrevitel brutálisan nyerssé tette az előadást, itt aztán érzelgősségnek, lírának helye nem volt. A játéktérben csak a zenészeknek volt „eszköze”, a színészek testükkel, hangjukkal, intellektusukkal játszottak, díszlet, jelmez nem volt, utcai ruhát viseltek. Ráadásként több jelenetben háttal a nézőtérnek, csak arcukat láthattuk premier plánban, a színházterem hátsó falának majd teljes nagyságában. Csalásnak, ámításnak nem volt helye, csak az őszinteségnek. 

Az Amerika Elektra persze dráma a javából, „nagy szerepekkel”. Az első Lavinia szerepe, most Kirsti Stubo játszotta. Törékeny, sportos, de bájos színésznő. Megtalálta „Lavinia hangját” magában. Szenvedélyesen játszott, erővel, széles, szinte archaikus gesztusokkal, fokozatosan hozzánőtt a drámai feladathoz. Ő volt az egyetlen színész, akinek nem volt dalbetétje. Vélhetően nem azért, mert nem tud énekelni. Christine, egy kis fekete, érzéki színésznő, Gjertrud Jynge. Káprázatos hanggal, a Bewitched című számot úgy nyomta le, hogy az egy jazzklubban is megállná a helyét. Intelligensen, egyszerű, de hatásos színészi eszközökkel játszott, hidegen, mégis szenvedélyesen. A két női szereplő jól feszült egymásnak, már az első jelenetben érezhető volt, ami kettejük között történni fog, az élethalál harc. A harmadik nő szereplő, Hazel (Marie Blokhus), Orin kedvese, dramaturgiai szükségesség, ezt ellensúlyozandó, jól zenélt és énekelt, egy időre ő ült a zongora mögé.

Orin, a hadisérült, frusztrált fiatal férfi, Torbjorn Eriksen. Mint egy vietnámi, poszttraumás veterán, barna Jim Morrison az érzelmek viharában. Jól tolmácsolta a fiú görcsös indulatait, a biztos pusztulásba vezető utat. Adam Brandt, a füstös hangú Lasse Kolsrud. Az általa megformált karakter Janus-arcú volt, titokzatos, mégis valami slemilség benne. Hihető volt, hogy mindkét nő veszkődött érte. Peter, Lavinia alig kedvese szerepében Espen Lovas, tette, amit kell. Az én személyes kedvencem, Ezra Mannon volt, alias Bjorn Skagestad. Abszolút letisztult, egyszerű játék, őszinte, fájdalmas emberi hang, így csak az óriások tudnak veszíteni, ahogy ő tette a színpadon.

Az előadás különlegességét egyértelműen a zene jelentette. Volt a számok között Doors, Deep Purple, Chet Baker, Shirley Horn, Procol Harum, amerikai folklór, a Shenandoah és a David Bowie-tól a Wild is the wind. Tavaly a Sirály Ziggy Stardustra indult, s most ismét Bowie. Úgy tűnik a fájdalmasan korán elment zenész igen inspiráló a színház világában is.
 
Nem mondom, hogy nem egy klasszikusan szép, lassú folyású O’Neill feldolgozásra vágytam inkább, mint amilyen a Vígszínházban lehetett az 1960-as években, Ruttkai-Latinovits-Sulyok hármasával. De ez az előadás is tökéletesen visszaadott mindent, amit az író papírra vetett. Minden részletre kiterjedő, gondos munka volt, feszített, tökéletes tempóban, remek plusz ötlettel, a zenében felvonultatott érzelmi viharokkal.

Megjelent: 1831 alkalommal