A történet többé-kevésbé követi az evangéliumokban olvasottakat, a legfontosabb különbség azonban az, hogy ebben az előadásban csak az EMBER van jelen, Isten nem részese a történetnek. Székely Csaba átemelte a szentírásban leírtakat a mai kor emberének hétköznapjaiba, megmutatva azt, miként hatnak ránk Jézus szavai ebben a XXI. századi világban, a kor emberének mindennapjaiban.
A szereplők, hol a megszokott szlengekkel, káromkodásokkal tűzdelt hétköznapi modorban szólalnak meg, hol patetikus, szép szavakkal idézik fel bennünk egy ideális világ képét, ahol a szeretet, a megértés és az elfogadás uralkodik. A prózai részeket kortárs rockzenék áthangszerelésével kombinálja. A hangszerelő és az előadás karmestere Pejtsik Péter. Szimbolikus a rockzenék felhasználása, amelyek előadóit ezrek imádják és „híveik” koncertről, koncertre követik őket. A dalok újszerű zenei világával hangsúlyt kapnak a szövegek, amelyeket ismerünk, együtt éneklünk az előadókkal, értelmét azonban sokszor nem ismerjük fel. Ez a dallamos hangzások mögött megbújó értelem párhuzamot állít az egyházi liturgiák mindannyiunk által ismert szólamaival, amelyek valódi értelmét talán csak környezetükből kiragadva érthetjük meg igazán. Ez az este erre hivatott, hogy megismerjük az EMBER történetét az isteni pátosz elhagyásával.
A tér nem mindennapi. Egy 70 méter hosszú színpad, két végén kiszélesítve. Az egyik végében, a színpadtól kiemelve található a zenekar (úgy, ahogy azt láthattuk, talán pont annak a díszletnek az átalakításával, az István, a királyban is). A hosszú színpadtér közepén rácsos nyílás – csatornára emlékeztetve minket – amelyből a darab elején előbukkan a nép, és amelybe a halott Júdás testét lökik később. A színpad másik vége lépcsőzetes, bordó bársonyszőnyeg borítással. A pulpitus lezárása egy szavakkal, képekkel teletűzdelt fal, amelyre az előadás alatt a főszereplők arcait vetítik fel. A keresztfa csak a darab végén jelenik meg, leereszkedve a mennyezet alól, fényes mozaikokkal kirakva, akár egy diszkógömb, megkoronázva vele a táncteret. A díszlettervező Menczel Róbert. A darab koreográfusai Gergye Krisztián és Kugler Zsolt, akik a főszereplőket és a 150 táncost örökös futásra késztet ezen a színpadon.
Ez a felfokozott, örök mozgás és szédítő rohanás tökéletes képet fest a ma emberének életviteléről. Jézus tanítása alatt a nép bár leül egy kis időre, de hol itt, hol ott felugrik valaki és kérdést tesz fel neki, aminek következtében mások is felugrálnak, és végül tömegverekedésbe torkollik a szeretetről és békéről szóló tanítás.
A szereplők hétköznapi ruhát viselnek, egy-egy ruhadarabbal megerősítve jellemük. Ilyen a harcias Júdás, Stohl András bőrkabátja, vagy a „Kőszikla” Péter, Feke Pál konszolidált kék öltönye. Jézus, Szabó Kimmel Tamás fekete kapucnis pulcsijában a magába forduló, különc fiatal képét idézi elénk. A főpap, Kajafás, László Zsolt hosszú fekete szoknyát - reverendát - visel, felül zöldbársony zakót, nyakkendővel. A Tanács tagjai már csak fekete öltönyt viselnek. Hasonlóképp öltönyt visel a római helytartó, Pilátus, Fekete Ernő is, a papokétól könnyedebb, sötétkék színben, fehér inggel. Bár színben eltér a római elnyomók és a papság embereinek viselete, öltönyük a kérlelhetetlen hatalom szimbólumaként feszül rájuk. Kivétel ez alól Simon, Jordán Tamás, aki a papok hagyományos fekete reverendáját viseli, kiemelve őt ezzel a papi hatalom végrehajtói közül. Mária, Pápai Erika názáreti otthonára a visszafogott sötétkék ruhához feltett könnyű, földszínű, hosszú kendő utal, felidézve bennünk ezzel a helyi viseletet. Mária Magdolna, Tóth Gabi, a hippik virágkoszorúira emlékeztető fejpántot visel, kifejezve ezzel szabadságvágyát, a szeretet és a béke iránti nyitottságát. A jelmezeket Tihanyi Ildikó tervezte.
A történet fő elemeit mindannyian ismerjük, a szerző ezen nem is nagyon változtat. Külön szépek azok a jelenetek, amelyek bár szavakkal nem idézik az evangéliumot, ám a rendezés finom utalása elénk idézi azt. Ilyen például Jézus három összeesése a keresztúton, amely a színpadon az őrök durva lökéseinek következménye. Ami azonban a leginkább eltérő ebben az előadásban a korábban látott passióktól, hogy itt a szereplők nem egyértelműen jók vagy rosszak. Mindenki a maga igaza szerint cselekszik, megítélése szerint a jóra törekszik, követve ezzel Jézus tanítását.
Szabó Kimmel Tamás Jézus megformálásakor a szemünk láttára veszti el talpa alól a talajt. Míg az első képekben vidám, energikus, magabiztosan szól a néphez, később egyre inkább összetör, járás bizonytalanná válik, tartása megroggyan. Kapucnija egyre gyakrabban takarja arcát. Ereje csupán a legvégén tér vissza, amikor a nép körbeveszi őt a keresztfa alatt.
Stohl András az erős és harcos Júdásként lép a színre, készen arra, hogy vezesse a fegyveres harcokat, aztán amikor egyre távolabb kerül tőle Jézus, eszmél csak rá, hogy elvesztette őt. Kétségbeesetten kapaszkodna belé, de akkor már késő, nincs választása. Mindent elveszítve, higgadtan röpít golyót a fejébe.
László Zsolt alakítja a higgadt és lekezelő főpapot, aki tisztában van azzal, hogy Jézus kivégzésével azt is kockáztatja, hogy a rég várt Messiást küldi a halálba. Azonban ez nem tántorítja el tettétől. Lenézi a népet, kigúnyolja Jézus követőit. És bár a rómaiak hatalma alatt áll Jeruzsálem, ellentmondást nem tűrő hangon figyelmezteti Pilátust arra, hogy csak az ő támogatásával őrizheti meg hatalmát a nép felett. A cél szentesíti az eszközt. Alakja rómaibb a rómaiaknál.
Fekete Ernő Pilátusa inkább közhivatalnok, mint hadvezér. Teszi, amit tenni kell. A józan ész diktálja tetteit. Ő szintén lenézi a népet, és bár próbálja irányítani őket, mégis lemondóan legyint rájuk, amikor Barabást választva az EMBERt küldik a keresztfára.
Pápai Erika Jézus édesanyjaként mindvégig a gyermekét óvó, bár őt magát meg nem értő asszonyként kíséri fiát. Nem hallja, nem érti, mit mondd neki fia. Mindig útra készen húzza magával bepakolt bőröndjét, mégsem képes fia nélkül hazatérni, mellette marad mindvégig. Tóth Gabi alakítja Magdolnát, a nyíltszívű, szabad nőt. Ő megérti Jézus szavát, azonban jobban hat rá Jézus személye, mint amit hirdet. Kivetkőzve magából vallja meg önmagának Jézus iránti rajongását. A rendezés arra enged következtetni, Magdolna Péter társa, ám még ez a kötelék sem erősebb benne annál, mint amit Jézus iránt érez.
A „Kőszikla”, ahogy Jézus nevezte el Pétert, stabil támaszként van jelen Feke Pál megformálásában. Hisz Jézus szavaiban, de inkább, mint jó alkalmazott, a rábízott feladatként teljesíti kötelességét. Megszerzi a buszokat a bevonuláshoz, szállást foglal Jeruzsálemben, és csak amikor azt látja, vezetője elbizonytalanodott, tanácstalan, gerjed haragra. Ő jó beosztottként vakon tette, amit kellett, most meg feje tetejére áll az eddig számára biztos világ. Csalódottságában és persze félelmében tagadja meg egykori „főnökét” a keresztfa árnyékában. A betétdalok minden szereplő előadásában jól szólnak, az adott színész alkatának, a megformált szerepnek megfelelően. Mégis Feke Pál dala az, amely a legszebben szól és ezt kiváló hangjának köszönhetjük.
Makranczy Zalán és Szatory Dávid felbukkan mindhárom táborban. Először a harcias Júdás mellett játsszák a harcolni kész hazafit, később Kajafás két papjaként erősítik a Tanács szavát, végül Pilátus katonái között láthatjuk őket. Játékuk, mozgásuk irányt ad a tömeget képviselő táncosoknak, szavaik a tömeg hangját adják meg.
Jordán Tamás alakítja Simont, a hívő papot, aki kételkedik Kajafás döntésében. Ő az ellenpólus, és bár fellépése tüzes és szenvedélyes, Kajafás higgadt cinizmusa könnyen lemossa őt. Dékány Barnabás alakítja Barabást és az áruló fiút. Kétkedő, kívülálló. Nem hisz az eszmékben, csak ami kézzel fogható. Még a hatalom is megveti ezért.
Júdás Jézust királyként akarja szolgálni, az általa elképzelt világot akarja valóra váltani. Csakhogy egyetlen eszköze az erőszak, amely ellentmond mindannak, amiről Jézus beszél. Árulása az előadásban valójában nem Jézussal szemben történik meg, hanem önmagával. Hiszen elárulja 30 harcostársát, amikor a templomban mégsem ad jelet a harcra, amelyet ő maga szervez. Elárulja, amiben hitt, az erőszakot, csupán önmaga ellen követi el, amikor Jézus feladása után megöli magát. Kajafás Jézus iránti gyilkos szándéka valójában a béke fenntartásának eszköze, amelyet csak a Messiás kegyetlen megölése adhat népének. Pilátus elnyomó hatalma is csak a népet szolgálja, amelynek irányításra van szüksége, és arra, hogy valaki helyette döntsön, vállalva ezzel a felelősséget és a döntések súlyát.
Az előadás végén Jézust kereszthalálra ítélik, mégsem a halálával ér véget a történet. A nép körbeveszi őt és együtt énekli, hogy mindannyian itt vagyunk, jelen vagyunk, együtt vagyunk. És bár az egyes emberek tettei durvák és erőszakosak, ellentmondanak Jézus tanításával, de szívükben ott van a vágy arra, hogy szeretetben, békében együtt éljenek. Ez az egybecsengő dal adta meg a Passió XXI. előadásának végén Jézus feltámadását.
(A cím Márk evangéliuma 4. fejezetéből való, a fotó Toldy Miklós felvétele.)
