Nagypál – ő kérte, hogy így szólítsam – a beszélgetés kezdetén akkurátus cigarettasodrásba fogott. Gazdaságos, rutinos mozdulatokkal dolgozott. Tetszett feketebőr dohánytartója, ami nem csatos vagy patentos, hanem bőrszíjjal összetekerős. Mintha a múltszázad elejéről maradt volna itt, patinás, illett hozzá. A nyárutói találkozón egy nagyon kisimult, pihentnek tűnt férfi ült velem szemben. Végre rágyújtott, kissé arisztokratikus pózba vágva magát, jelezte, kész a kezdésre. Fekete vászoninge és nadrágja komolyságot sugallt, piros-fehér vászon tornacipője viszont azt, hogy van ott némi huncutság is.

A színész a vajdasági Adán született. Ez a tízezer lakosú, leginkább magyarok lakta ipari város nemcsak őt, Rákosi Mátyást is felnevelte. Nagypál – sok–sok színésztársához hasonlóan – „művésznélküli” környezetből, ahogy mondja, „egy nagyon normális és egészséges” családból vált színésszé. Édesapja fémmunkás, édesanyja közgazdász volt, ma már nyugdíjasok, öt évvel idősebb nővére a mama foglalkozását választotta. A rokonság Adán él ma is, fájdalmas picit, hogy a kelleténél ritkábban, „lopott” napokra tud csak hazamenni Nagypál, és oda lettek már a gyerekkori barátságok is. Nincsenek rossz emlékei a gyerekkoráról, pedig a délszláv háború éppen kettévágta fiatalságát. Tizenöt éves volt annak kirobbanásakor, s huszonöt lett, mire véget ért a háború. Kötelező sorkatonai szolgálatát is ekkor teljesítette, igaz, nem a fronton, nem volt éles harci helyzetben.

Ma már úgy látja, a katonaság előtt olyan „zöld és kicsi” volt, hogy az tűnt a legjobbnak, ha önként jelentkezik sorkatonának, mert azt amúgy sem lehettet volna megúszni. Színész szak meg éppen nem indult abban az évben. Így esett, hogy egy hétfői napon leérettségizett, csütörtökön meg bevonult. A következő évben, 1995-ben nyert felvételt az újvidéki Művészeti Akadémiára. (Fiatalon lelkesen focizott, de feladta a labdarúgó álmokat, hogy a színpadit megvalósíthassa. Pedig ma a foci talán kifizetődőbb volna, ha a színpadi jelenlétéhez hasonló hőfokon űzné.)  Az akadémián Hernyák György és László Sándor osztályába került, akik meghatározták indulását, kezdő éveit. Az osztályvezető tanárokon túl két nagy színházi, szakmai találkozást tart még számon, Nagy Józseffel és Fodor Tamással való együttműködését. „Nagy József egy olyan másik vágányán létezik a színházművészetnek, ami az intézményesített oktatással nem találkozik. Az övé nem egy klasszikus színház, valami egészen más. Tizenhét éves voltam, amikor a Woyzeck előadását láttam, ami letépte a fejemet, a szó legjobb értelmében. Totális színházat láttam, amihez nem volt referenciám. Ilyen van? Rácsodálkoztam egy éppen megismerni kezdett művészeti ágon belül egy teljesen másra. Lehet életem legmeghatározóbb színházi élménye, de hogy a top háromban van az biztos. Talán a közös gyökér miatt, a sok-sok kis rögtönzött workshopja során próbáltuk megérteni az ő nagyon fura, talán a képzőművészetből, a vajdasági semmibe vett egységből, a szíkes talajból táplálkozó univerzumát. Szubatomi szintre megy le, olyan egyszerű, hogy fölfoghatatlan. Kétszer dolgoztunk együtt és hat éve tervezzük, hogy majd egyszer megint, közben sokat beszélgetünk.”   

A diploma után első szerepét Az özvegy Karnyóné-ban kapta, majd nyolc évet töltött az Újvidéki Színháznál. Volt Billy Flint a Chicagóban, de játszott a Hair-ben, a Sztárcsinálók-ban is. Megoldotta a szerepeket, de érezte, a zenés színpadot sohasem fogja megrengetni. („Ezekhez a szerepekhez a torkom sohasem volt meg, de az a jó benne, hogy ezt magam is tudom.”) Nem volt már kezdő színész 2004-ben, amikor Csányi János a Bárkába hívta Budapestre, és ő jött. Azt gondolja, ha akkor Csányi nem hívja, még mindig Újvidéken van, mert úgy értékeli „nem egy mozgolódós típus”. Visszatekintve a Bárkában töltött éveire, úgy látja, az nem élete „legcsillogósabb korszaka, de mindenképpen nagyon tanulságos”. Három évet töltött a színháznál társulati tagként, aztán igazgatóváltásra került sor. Alföldi Róbert kirúgta, közölte, hogy nem akarná őt szerződtetni tovább, mert úgy érzi, nem tartozik igazán oda, Nagypál meg rávágta, remek, mert ő meg nem akarna aláírni. Szabadúszó lett. De csak visszajárt a Bárkába, a következő öt évben hat bemutatója is volt a színháznál. Bárkás szerepei közül a Tim Caroll rendezte, 2005-ös Hamletről ejtettünk néhány szót. Az  előadásban csak Balázs Zoltán volt „biztos” szerepben mint Hamlet. Nagypál esténként sorsot húzott Kardos Róberttel, Ollé Erikkel és Dévai Balázzsal, hogy ki mit nem játszik éppen. Horatio, Leartes, Rosencrantz és Guildenstern szerepei voltak egy-egy estén a kalapban. („A szöveg az ugye adott volt, aztán teljes improvizáció.”)

Amikor a Bárkából távozott – ahogy fogalmaz – „már éppen elég bajom volt ezzel az egész magyar színházi struktúrával, hogy kéne ebben létezni, benne, vagy kívüle, mellette, vagy párhuzamosan.” Tudta, ha valakivel, akkor Fodor Tamással erről lehet beszélgetni, akit már Újvidékről ismert, egy Platonov átiratban rendezte őt. „Beszélgettünk több felvonásban, több órát, egyszer csak a Tamás behívott egy előadásra, az Orrocskára, aztán egy másodikra, hogy figyelj, mutatom ezt a verziót, hogy nálunk mi van, mi így csináljuk, bejön, nem jön, kóstold meg.” Nagypál a Stúdió K. Színházban ragadt, ahogy minden tag, ő is évek alatt, fokozatosan épült be a csapatba, előadásról előadásra. 

Hiába a több játszóhely, s hogy Nagypál 20 éve van a pályán, a nyáron bemutatott Peer Gynt volt az első igazi „nagy szerep” az életében. („A klasszikus nagy színházi szerepek közül, amiket általában annak tartanak, valóban nem sokkal találkoztam.”) A színész rendhagyó módon szocializálódott a színház világában. Nagyon sokat dolgozott kortárs anyagokkal, saját írásokkal, adaptációkkal, és ezek között számos főszerep is akadt. Közel hetven bemutatója volt, több előadást is elvitt már a hátán. Úgy gondolja, helyén van eddigi repertoárja akkor is, ha azok nem a köztudatban nagy klasszikusoknak tartott szerepek, hiszen idegileg, pszichikailag hozzászokott a színészléthez, terhelhetővé vált, megtanulta, hogy mi az a színpadi stressz. Ahogy a nagy szerepek, úgy a sztárrendezők is elkerülték, de a jelentős rendezők talán nem: dolgozott Nagy Józseffel, Zsótér Sándorral, Fodor Tamással. Hozzáteszi, élete egyik legnagyobb bukásának tartja  még Újvidéken, egy Zsótér rendezte Brecth darabban, A szecsuáni jóemberben játszott Sen Te/Sui Ta figuráját: „nem értettem mit akar a Sanyi, de nagyon érdekes volt, ma már persze értem, talán meg is tudnám csinálni, akkor csak azt éreztem, hogy küzdök, mint malac a jégen, és nem lesz ebből soha semmi.” 

A színjátszás mikéntjéről beszélgetve egyetértettünk abban, hogy ő inkább intellektuális színész, bár ezt azért másképpen definiáltuk. Nézőként én folyamatosan érzem a játékán, hogy egyszerre van kívül és belül. Átadja magát a szerepnek, de nem szűnik meg számára a külvilág. Szerinte fontos az ösztön is: „…szeretem a dolgok szabadságát, de úgy gondolom, egy repertoáron tartott előadásba – mindegy, mit csinál benne az ember –  egy szerkezet részeként van beépítve a színész. Szűkebbek a határok, hiába van szabadság. Egy bizonyos része vagy az egésznek, s van egy légköbméter, amit ki kell tölteni. Az nem szerencsés, ha többet szorítasz ki magadnak, de ha meg nem töltöd ki a részed, akkor bedől az egész.”

A nyár végén  úgy nyilatkozott, „én vagyok az ügyeletes kisebbségi arc”. Én éreztem ebben némi keserűséget, nem úgy Nagypál: „Negyven után valamennyivel már láttam magam annyiszor a tükörben, hogy nincsenek illúzióim. Ezt az alkatot elfogadtam, eszköz, ez a szerszámom van, ezzel kell dolgozni.” Tárgyilagos, szenvtelen a kijelentés, de azért hozzátette: „a mediterrán vonalat tőlünk délre, az Egyenlítőig lefedem, kelet felé a Maláj-félszigetig jó vagyok, aztán a japánokat kihagyva, megint lehet egy nagy kört futni.”  Tudja azt is, részben ennek köszönheti rendszeres filmszerepeit, imád forgatni. Nem tagadja, ez megélhetés is, jó, hogy nemzetközi produkciókba is hívják: „Van egy használható angolom, amit szoktak szeretni”. Itt is reálisan értékeli önmagát, lehetőségeit. Tom Hanks filmsikerében, az Infernóban játszott szerepéről úgy gondolja: „Lássuk be, van másik ezer színész, aki ugyanúgy meg tudta volna csinálni, vagy még jobban.”   

A portré apropója persze a Peer Gynt júniusi premierje. Nagy port vert fel az előadás. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a Színházi Kritikusok Céhe beválogatta alakítását az év legjobb férfiszínésze címre jelöltek szűk hármasába. „Örülök neki, a színházi szakmában az utolsó díj, ami tényleg díj és még van presztízse. Ez jó. Ha azt mondanám, nem érdekel, nem lenne igaz. Nyilván jobban szeretném megkapni, mint nem megkapni. Jól esik, nyilván plusz figyelmet ad az előadásnak, generál egy nézői kíváncsiságot, ami segíti életben tartani.” (A találkozásunk után került sor a díjátadóra, Keresztes Tamás nyerte el a címet.) 

Nagypál Gábor öt éven át egyszerre létezett--dolgozott színészként, rendezőként, a színházi (művészeti) vezetőjeként. 2012-ben – miután „beépült” a csapatba - kvázi örökségként hullott az ölébe Fodor Tamás szellemi gyermeke, a Stúdió K Színház. Számára ez ma is egy csoda, sok hátránnyal és némi előnnyel. Élete fura periódusának tartja az elmúlt néhány évet. A színház gazdálkodásában – még ha az vezetőtársa, Zubek Adrien ügyvezető „nyűge” volt is –, abszolúte képben van. Akárcsak saját fizikai adottságairól, erről is indulat nélkül, tárgyilagosan beszélt. „Ha jól jövünk ki három hónapig, ha szarul, nyolc hónapig nincs fizetés”, mert a szerződéses díjakat folyamatosan fizetni kell, a „színészeknek nem fizetünk, műszak nincs, nem telik rá, de az államnak meg muszáj fizetni, mert a kolléga az megérti, de az állam nem érti meg.” Nem keni a rendszer átláthatatlanságára és tervezhetetlenségére, hogy csúsztak, csúsznak a bemutatóik, hogy nyugodt művészi alkotásra szinte alkalmatlan körülmények között dolgoztak, dolgoznak. Ha öt bemutatót terveznek az évadban, abból átlagban három készül el, de mindig beesik két másik, amit nem terveztek, vagy régebben akartak. A Stúdió K „magtársulat”-a elfogadta  ezt a helyzetet. Volt ugyan kis ijedtség és bizonytalanság, amikor Fodor Tamás hátralépett, de ez inkább összerántotta a csapatot. Elgondolkodtam rajta, hogy a költségvetési szervként működő, vagy jelentősen dotált művészeti intézmények is mennyit „sírnak” lehetetlen helyzetükön, nehézségeiken. Nagypál nem, „okos fejével biccent”, összegez, mint egy közgazdász. Pedig a Stúdió K eseti pályázati pénzekből és az esti bevételből gazdálkodhat, ami a vezetőknek egy állandó felfokozott, szívroham körüli állapotot jelent.

Nagy volt rajta a teher, a színész újra „csak” színész szeretne lenni, a játékra összpontosítani. A tavalyi évad végén bejelentette, hogy „a következő évadot még végigcsinálom, de utána már nem szeretném….az energiagazdálkodást szeretném kicsit karbantartani, valahogy úgy érzem, ha én ezt a szakmát szeretném még sokáig csinálni, márpedig szeretném, akkor egyszerűen kicsit másképpen kell fókuszálnom.” A színház mendezsmentje megújul. Zubek Adrien helyét Imely Zoltán vette át szeptemberben, s keresik új művészeti vezetőjüket is a következő évadtól. Nem tudom, ez a vélhetően hosszabb ideje érlelődő vágy valamilyen váltás irányába, vagy az évek óta vállán lévő teher segítette-e a Peer Gyntre készülve a színészt. Mindenesetre a helyzet kitermelte, hogy Nagypál Gábor eljátszotta élete első klasszikusnak mondható nagy szerepét. 

Mint mondja, ambivalens érzésekkel élte meg az Ibsen-dráma próbáit és a bemutatót. Úgy teltek a napok, hogy reggel eufória, este „elhagyom a pályát” érzése volt, vagy fordítva. Persze ahogy az a Stúdió K-ban megszokott, közbeszóltak a körülmények, máshol próbáltak, másra készültek, a bemutatóra a próbáktól eltérő, megváltozott helyszínen került sor. Majdnem el is maradt az évad végén, három hétre még próba közben is leálltak a helyszínváltozás miatt. Matekoztunk kicsit bekerülési költségekről, fellépti díjról, előadásívről, elvégre egy színházvezetővel beszélgettem. A Peer Gynt, ha minden jól megy, 40-szer, 50-szer megy majd, alkalmanként 50‒60 ember látja, s ehhez repertoáron kell maradnia 2‒3 évadon át. Vagyis a legjobb esetben háromezer ember láthatja majd Nagypál Gábor alakítását. A színészszív – úgy tűnt – hivatása illékony voltába nem szakad bele. („Aki másra számít, ne kezdje el a színházat. Ezt most nagyon komolyan mondom. Én igazából még szeretem is ezt a fajta mandala feeling-et, ott és akkor van. Többek között ez az egyik legnagyobb csodája és vonzereje is, talán ez is a színház mindenkori létjogosultságát erősíti és biztosítja, hogy ott kell lenni. Nekem is, meg a nézőnek is, és akkor van valami közös, amit hazaviszünk. Aki nem volt ott, az így járt.”)   

Ha szabad esetéje van, nézőként is el-eljár színházba, de idő híján kicsi a merítés. Utolsó nagy élménye a Te országod volt. „Fikázós vagyok, tisztességes és jó előadásból nincs kevés, de nagyszerűből… Nagy magabiztossággal el tudom dönteni, hogy valami jó, vagy rossz, attól függetlenül, hogy nekem tetszik, vagy nem.” A kollégákkal kapcsolatban beszédesebb: Keresztes Tamás, Mucsi Zoltán, Katona László, Kovács Krisztián, Kaszás Gergő, Fekete Ernő, akikről biztos tudja, amikor ők állnak a színpadon, olyan nagy mellényúlás már nem lehet. Nagy ravasz, színésznőt nem említ, „majd később jut eszembe, hogy még ő is, és abból…”

A 42 éves Nagypál (a legszebb férfikor) mindennapjaiból 14 órát a színház visz/vesz el. Voltak nagyobb és kisebb álmai is, de azt mondja, nem csalódott: „Tudom, hogy hülyén hangzik, de nincs benne savanyú a szőlő. Esküszöm, nem vágyom nagy színházi körülmények közé. Biztos szerénytelenségnek hangzik, vagy lóf@szt, nem hangzik annak, mert el tudnék bánni egy ilyen helyzettel is, nem ijednék meg tőle. Játszottam már 3000 embernek a Margitszigeten, de életvitelszerűen csinálni, azt nem szeretném.”