Vidnyánszky Attila a Három nővér rendezésével kíváncsivá tett más munkái iránt. Igaz, nagyon nehéz volt találni a kínálatból olyan előadást, amiről biztosan sejtettem, hogy érdekelne. A Mesés férfiak szárnyakkal végül annak tűnt, biztos a Mesés férfiak kurblival asszociáció miatt. Vagy hat éve volt a bemutató, megérett rá, hogy én is lássam

Mindent elsöprő élmény volt a Nemzeti Színház színpadán ülni és körbe-körbe forogni, várva az újabb és újabb meglepő megoldást egy-egy jelenetnél. Le a kalappal a díszlet, egyben jelmeztervező Olekszandr Bilozub előtt. Persze igaz, ennek az egy előadásnak az esti felépítéséből, kiállításából a Szkéné, vagy a Trafó negyedévig elvan. De hát a színház költséges műfaj, már ha telik rá. Az, hogy a közönség ült a színpadi fogószínpadon és minket forgatva, folyamatosan, majdnem minden jelenethez egy újabb szín épült, kivételes vizuális élményt adott. Rácz József hatalmas táblaképeket festett az est során, volt kis nonfiguratív, talán még egy Rubljov ikon is. Ráadásként végig impulzív volt a zene, amit képes voltam venni az Bach, Vivaldi, Piazzolla, orosz mű-és népdalok. (Bátorság erről írni, mert majd kapok Kereszty Ágitól, hogy mit hagytam ki.) 

A darab prózai része számomra kissé kaotikus volt. Nem nagyon fogtam a kerettörténetet, az Oroszországban „feltámadt negyedik betlehemi királyfit”, aki útnak indul megnézni az elődöket. Az igaz, hogy az erről éneklő Pál Eszter vissza-visszatérő hangja mély benyomást gyakorolt rám. Az is zavart - ami már a Három nővérben is próbára tett -, hogy van egy nagyon tágas színpadunk, rajta 10-12 színész, akik egymás mellett folyamatosan „dolgoznak”. Nincs mese, csak egy-kettőre koncentrálhatunk, a többit ejtenünk kell, mert képtelenség még csak szemmel is befogni őket, nemhogy érteni, felfogni éppen miről beszélnek párhuzamosan, egy-egy sarokban. Persze nem volt gond, a Fodrásznőből megismert „beregszászi négyes”-emre koncentráltam, a többieket – a néma, negyedik betlehemi királyfiként ügető ifj. Vidnyánszky Attilán és a szolidan vodkázgató Ráczkevei Annán kívül – amúgy sem ismertem.

A szövegben elhangzó nevek egy része, mint Gagarin, Tyitov és Koroljov megvolt, Gluskoról és Nyeljubovról ezt már nem mondhattam el, ahogy Ciolkovszkijról sem. Na, de rávett Vidnyánszky hogy elszégyelljem magam és utána olvassak. Mert azt azért felfogtam, hogy az eget meghódítani akaró emberi akaratról szólt a darab, Ikarosztól és Daidalosztól indítva, Leonardo da Vinci repülőmasináján át az első ember, Gagarin feljutásáig az űrbe. És ennyi is az előadás egy mondatban, a többi a vizuális és zenei körítés, meg a nagy orosz lélek, vodkázva, dalolva, fázva-éhezve, dacolva, de büszkén.

A hangsúly a szovjet űrkutatás árnyoldalain volt. Előbb Sztálin, majd Hruscsov kergette a halálba pilótáit, azok családjait, hogy megelőzzék az amikat. (Mókás volt, amikor bejött a színre a Sztálin-orgona, a Katyusa kósza dallamára. Már csak később tudtam meg, hogy ez úgy jött képbe, mint Bajkonur egyik későbbi tudósának korai találmánya.) Nagyon úgy tűnt a darabból, a Szovjetunió tudósai úgy haladtak előre, hogy kaptak egy ukázt, ha reggelre nem lesz megoldás egy műszaki nehézségre, megválnak valamelyik családtagjuktól, vagy egy fontosnak tartott testrészüktől. Volt sok kis párbeszéd a kutya kemény kiképzésről Bajkonurban, kósza utalások az összeesküvés elméletekre, hogy nem is Gagarin volt az első ember az űrben, hanem Nyeljubov, meg volt jó sok sikertelen kísérlete is oroszoknak Gagarin repülése előtt. Persze bepillantást nyerhettünk az Űrváros mindennapjaiba, s ezek az „életképek” voltak azok, amelyek adtak valami kapaszkodót.

A két „mesés férfink”, Gagarin és Tyitov, alias Kristán Attila és Trill Zsolt. A színészek komoly fizikai munkát végeztek, Kristán átment erőemelőbe, Trill akrobata megint, mászott, kúszott és sikerült klott-gatyára vetkőztetni itt is. Az ő játékuk érzékeltette a valós emberi tragédiákat, ott volt a színpadon a csalódott Tyitov, aki helyett Gagarin repült, a megzakkant Gagarin, aki nem bírta feldolgozni a repülés, vagy nem repülés terhét. Kristán Attila felkészítése a repülésre, gondosan alufóliába csomagolva, majd landolása a nézőtér egyik csillárja előtt lengve, nem kis mutatványok voltak.  

A hol aggódó feleségek, hol tudós hölgyek, Szűcs Nelli és Ráckevei Anna, a család széthullásáért, vagy a pilótákért való aggódást példázták. Szűcs Nellinek daloló földrajztanárként és radiológusként megvolt a kétszer háromperces villanása. Erős párhuzam volt, hogy Mercs János játszotta Sztálint és Hruscsovot is, mint két csereszabatos (törpe)diktátort. (Sztálin kedves daláért, a Szulikumért hálás vagyok, régen hallottam.) Varga József, Tóth László, Bakota Árpád, Ivaskovics Viktor és Pál Lajos hol itt, hol ott, sok epizódban, egy-két mondattal, vagy némán, nagy játékterük nem volt.

És mégis, káosz ide, vagy oda, volt ebben az előadásban valami megkapó. Valószínűleg ugyanaz, ami a Három nővérben. A színészek heve, hitük abban, amit csinálnak. Egyszerűen nem értem Kristán miként tud diákosan sugározni minden alakításában, mintha éppen akkor és ott fedezné fel a világ működésének alapösszefüggéseit. Meglep mindig Trill Zsolt energiája is, mondjuk tegnap önmagához képest meglepően visszafogott volt. Szűcs Nellit meg végre nem epizódokban szeretném látni, hanem – ha már nyomjuk ezt az orosz vonalat – Vassza Zseleznovaként, Gurmizsszkajaként, vagy Ranyevszkajaként, de megnézném a Boldogtalan hold Josie Hogan-jeként is, egy jó ifj. Tyrone mellet még beleférne.    

Végül is nem bántam meg, hogy végigültem ezt furcsán kusza előadást. Ahogy Stuber Andrea írta egy 1990-es évekbeli színikritikájában - hasonlóan sokat markoló, kissé széteső dramaturgiájú előadásról -, volt a színpadon „sok jóféle néznivaló”.

(Eöri Szabó Zsolt felvétele.)