Iza színházban járt - Emilia Galottti (Katona József Színház)
csütörtök, 16 február 2017 18:28

Emilia Galottti (Katona József Színház)

Értékelés:
(42 szavazat)

„Aki szarik a törvényre, az ugyanolyan hatalmas, mint a törvényhozók…”  

(Katona József Színház – Lessing: Emilia Galotti - 2017. február 9.-i előadás)

Bátorság kell ahhoz, hogy valaki ma Lessing művet vigyen színre, főleg, ha az még csak nem is a Bölcs Náthán. De ezek a Katonások bátrak. Felvállalják simán, hogy nem adok nagyon mást csak egy jó színházi estét, de ezt Barbie-baba budoárjában, hogy mégis legyen egy csavar.

A sztori köznapi. Kicsit szerelmi dráma (vagy inkább a vágyak drámája), kicsit a morális elzüllés, a hatalommal való visszaélés példázata. Egy férfi, aki történetesen főrangú és városi vezető (herceg), belehabarodik egy polgárlányba, aki szerelemből éppen máshoz készül férjhez menni. Ezért a herceg első embere megöleti a férjelöltet és elraboltatja a lányt, majd annak nyári lakába viszi. Ide betoppan a herceg megunt szeretője, aki felbújtja az ugyancsak ideérkező apát, hogy ölje meg csalfa exét. Az apa gyermeke életét oltja ki, mert "egy rózsa eltörött, mielőtt a vihar letépné a leveleit", s vállalná is érte a büntetést, de a csábító herceg, aki az igazságszolgáltatás letétmenyese is, inkább istenre bízza ezt. A főúr nem torolja meg pillanatnyi szeszélye következményét, máson.

Elég uncsi lett volna persze az előadás, ha nem szabad és amennyire lehet leporolt a fordítás (Bíró Bence), ha nem jó a dramaturgia (Fekete Ádám), s nem lett volna ötletes és lendületes a rendezés, ami Fehér Balázs Benőt dicséri. A játékot Izsák Lili egy rózsaszín, műszőr borítású kockába helyezte, benne kontrasztosan jól érvényesülő színes jelmezekkel, amitől olyan walt disney-s lett az összhatás, mintha rajzfilmet néznénk. Azért jól jöttek a tökéletes komédiások is, s a Katonában ebből éppen nincs hiány.

Azok az erkölcsi tanítások, melyek a 250 évvel ezelőtt íródott darabban felbukkannak, mára leamortizálódtak. Őszintén, a XXI. századra, annyi tragikus történelmi példázat után, mitől lenne érdekes, hogy egy vezető saját érzelmeinek és szeszélyének rabja? Hogy érzéktelensége, önzése mindent felülír, hogy csak gondolataiban szárnyal, cselekvéseiben pitiáner és következetlen? Hogy olyan az uralkodó, akit állandóan istápolni kell, mert cselekvéseiben mulya, ráadásként nem látja tettei következményét? Ahogy az sem nóvum, hogy erkölcstelen szerencselovagok a vezetői súgok, akik mindent végrehajtanak és felvállalnak haszonért, meggyőződés nélkül.  Ráadásként az sem hír már, hogy ez mind, a saját korlátai között „becsületes kisemberen” – itt egy módos polgári családon – csattan.

Keresztes Tamás, mint a gaz csábító herceg a sokadik tétova férfi arcot mutatta meg, hebeg-habog, aztán, amikor kell összeszedett, mert azért akarata van. Egy gesztus, egy nézés, amitől ez az alakítás éppen csak, de más lesz, mint a többi hasonló. Egyedi mozgások, fitt-ball-on billegés és lovacskázás, földön kúszás, hercegi pecsétje játéknyomdás sordíszítőként való használata - még a halálos ítéletekre is -, akár egy durcás, unatkozó gyerek. Kicsit úgy néz ki, a színész többé nem jön ki a Popriscsin karakterből, jól érzi magát az őrült napló lapjai között.

Két hű embere, alkalmi „bérgyilkosa” segíti a herceg vágyainak beteljesülését, Marinelli (Takátsy Péter) és Angelo (Tasnádi Bence). Takátsy Péter alakítása talányos, mintha csak kísérlet lenne a férfi minden ármánykodása, mert soha nem tudjuk a cselekvései és a mondatai közötti valós kapcsolatot, hogy mi is Marinelli véleménye a hercegi óhajokról, saját tetteiről, vajon formátumos, vagy piti alak-e ő az udvarban. Mindent csak sejtünk, hogy kívánja ura levetett szeretőjét, ahogy az élet más, apró örömeit, s egy angolna fürgeségével csúszik tova tettének következményei elől. Jelleméről az mutatja a legtöbbet, hogy egy puncsos mignon befalásával feloldja minden erkölcsi dilemmáját, 4-5 harapásnyi édesség és rózsaszín az élet újra, megtisztul. Nem a bűntől, az nincs, csak a kicsi rosszérzésétől. Tasnádi Bence által színre vitt figura laza, egyedi és olyannyira immorális, hogy az majdnem erkölcsösnek tűnik. A gyilkosság nem viseli meg, de az, hogy hercege olvasás nélkül nyomná pecsétjét egy halálos ítéletre sok neki, aznap nem, elteszi másnapra a pecsételni valót. Conti festő (Dankó István) csak éppen hogy az udvari gépezet része, festeget és árulgat, vágyakat kelt képeivel. Nyúlfarknyi jelenés, önmenedzselésre nagyon is képes –számlaképes - művészként, de valahogy ez az alakítás megmaradt.

Emilia Galotti (Mészáros Blanka) és Appiani gróf (Dér Zsolt) külsőleg idilli szerelmespár. Emilia Galotti, a herceg vágyának tárgya, mint egy barna Barbie baba, szerelmese meg egy jól szabott Ken baba. Nem feltétlenül a szerelmesek miatt érdekes az előadás, csak kellenek a dramaturgiába. Emilia Galotti  görög a színen, bukfencezve közlekedik, akár gumibaba is lehetne. Az picit bezavar, hogy a tiszta és naiv Emilia Galotti egyszer csak ráébred, hogy talán nincs is ellenére a herceg heve, akkor meg már minek meghalnia? Ez nagyobb tragédia, mint szerelme elveszítése.

Az elhagyott kedves, Orsina grófnő szerepében Jordán Adél. Eszes, csalódott és kegyetlenül hajtja a bosszúvágy, ehhez a kisujjában az intrika minden csínja-bínja. Nagyon hasonlít a Veszedelmes viszonyok Marquise de Merteui-hez, csak hát mégsem unalmában, hanem fájdalmában gonoszkodik. Jordán Adél blazírt szeretőnek és megunt szeretőnek is hiteles. A  bosszú közepén, pár percre kétségbeesett fájdalmában megszakad a szíve, úgy by the way. Lassan-lassan minden alakítása telitalálat. Stílus, elegancia, intelligencia, mégis valami kis kényelmetlen közönségesség. 

Két kakukktojás az előadásban, Emilia Galotti – a többi karakterrel ellentétben nagyon is valóságos - szülei, Odoardo (Fekete Ernő) és Claudia (Fullajtár Andrea). Alapvetően fiatalok ahhoz, hogy a színpadon már a huszonéves lányukat védelmező szülőpárt játszhassanak. Fullajtár Andrea igazi tigrisanya, bár elmereng az udvari debütálás lehetőségén is lánya oldalán. Vélhetően rendezői szándék, hogy a szülők között semmi kémia, mint két szomszédvár, ami éppen csak, hogy nem ellenségek. Azért Fullajtárnak nehezített volt a pálya. A dereka körül egy hatalmas spanyol gallérral, nagy küzdése volt jelmezével, szerepével nem.  

Azt nagyon nehezen vettem le, Fekete Ernő mit keres ebben az előadásban. Az első részben pánikba is voltam. Hoppá, mikor is lett Ivanovból és Mizantrópból beszűkült, öreg kocka polgár?  Aztán a második rész kitisztázta a színészi jelenlétet. Ki hitte volna, hogy a sok nagyszerű alakítás után az lesz egy mérföldkő, ahogy Fekete is benyom egy puncsos mignont. Akkurátusan, higgadt, kispolgári precizitással. Amire elfogy a mignon, Odoardo elkészül az életével, rágás és nyelés közben összeáll a projekt. Kész beáldozni lánya életét, megmenteni ezzel a köznek fontos becsületet. Odoardo mondja el a darab kulcsmondatát, „aki szarik a törvényre, az ugyanolyan hatalmas, mint a törvényhozók”. Valóban, Odoardo már kaján, sátáni szemvillanásokkal nézi a hatalmasság vergődését, túl van rajta, hogy számítson neki a megtorlás, döntött és már nem érdekli milyen árat kell fizetni, ha jön a számla, majd kiegyenlíti, ha kell az életével. Tesz az önkényre, így másképpen, de már ő is hatalmas. Ezért kellett Fekete Ernő! Ki más tudná ezt ma – még a Katonában is - két cinikusan mosolygó pillantással, s egy dacos félrenézéssel, halál elegánsan eljátszani?         

(Fotó Toldy Miklós)

 

Megjelent: 2003 alkalommal