Szálinger Balázs darabja mindenképpen izgalmas abból a szempontból, hogy annak nem Gaius, alias Julius Caesar életének unos-untig ismert részletei, hanem egy alig ismert ifjúkori történése az alapja. Az ifjú Ceasar kalózok fogságába kerül, s nem alkuszik. Cinikus és taktikus, „Venus leszármazottjának” mondja magát és tudja már, hogy római patríciusként mennyire taksálja életét majd Róma, így meddig huzakodhat a kalózokkal: „Tudod, hogy ki vagyok? / Leszarom az egész köztársaságot”. Aztán a darab végére kiderül, Ceasar jól taktikázik, bezsebeli a rómaiak váltságdíját, bedarálja az addig olajozottan működő kalóztábort, kiírt mindenkit és megy Rómát hódítani. (Azt azért sejtjük, éppen hogy van a történetnek valós történelmi alapja.) 

Engem már a kezdéskor sokkolt a felismerés, hogy a pár hete a Pesti Magyar Színházban látott színész, Horváth Illés első rendezését nézem. Nem bírtam összerakni a tüdőbeteg Tyrone fiút (O’Neill: Hosszú út az éjszakába) alakító színészt a nyitóképpel. Egy faállványos, olajhordós, mocskos matracos és műanyagleples raktárral. Ráadásul megint a színészek voltak a díszletezők, maguknak rendezték be a színpadot. Mondjuk ezerszer jobban bejött itt Cseh Renátó díszlete, mint a Pesti Színház Testőrében. Szedett-vedett mindkettő, de itt a tér jól funkcionált, már az elején azonnal mutatta a véget, érezni lehetett, vérfürdőre készülünk.
 
Tetszett, ahogy a rendező összeszedte a színészcsapatot. Magam a világért nem raktam volna őket így össze, kíváncsi vagyok, hogy ezt a kényszer, vagy tudatosság szülte. Jó, színen volt némi amatörizmus is, de ezt simán elbírta az előadás.

A központi show-elem Takács Géza Caesarja. Nevezzük nevén, a színész idegesítően magabiztos ifjú Caesar, nemcsak a kalóztábor lakóival, de a nézőkkel is konfliktusba keveredik, pedig még csak kakaskodik, nem vezér. Figyel és tanul, készül a nagy coming outra. Játéka személyesen érint, móresre tanítanánk. De nem tesszük, így a darab végén elszabadul vele a zsarnokság. Az ő Gaius Julius Caesar-ja, nem kinevelődött zsarnok, hanem született, tényleg Vénusz leszármazottja. Egy ember van, aki belepistult ebbe a „Vénuszba”, Gáspár Tibor által megformált kalózvezér, Hariszteász. Mindenkit taszít az ifjú, ő valósággal bálványozza, eljátszik a gondolattal, hogy ez a patrícius lehet az ő utódja. Gáspár alakításában nagyszerű, hogy inkább néznénk a tábor éjjeliőrének, mint nagyhatalmú urának, mégis vasfegyelmet tart és tekintélye megkérdőjelezhetetlen, egészen addig, míg nem hoz egy rossz döntést, mert elkábítja a nagyképű patrícius és a naggyá válás álomképe. Pedig kereskedőnek és vezérnek sem rossz: „Ezért álltunk a tömegtermelésről a minőség oldalára. Mi rangos foglyokat ejtünk, és nem szaros parasztokat.”/”Minden lelki bajt lehet kezelni nyílt töréssel.” Gáspár Tibor egészen remek, őt hosszabban elnéztem volna, több jelentben. 

Érdekes figurák voltak a kalóztábor rendfenntartói, a tiszt Arianész (Pál András) és a talpas őr Marcus (Gémes Antos). Arianész terepruhába öltözött elemző, lehet bevennék a Morgan Stanley csapatába. Kiszúrja a foglyok között Gaiust és sestertiusra pontosan árazza be értékét. Pál András alakítása nem volt olyan erős, mint a Párnaemberben, vagy a Glembay-ban, de illet a csapatba. Gémes Antos őre egyszerű volt, zsigeri vonalak mentén haladt, Marcus jóslás tudománya kimerült a foglyok bélműködésének elemzésében és nem sokat kérdezett, végrehajtott. Egy szép pillanata volt alakításának, amikor a hierarchiában vele hasonszőrű tábori szakácsot óvta, hogy nem kéne a kalózvezér lányával henteregnie, mert nem lesz a storynak jó vége, ha Hariszteász ezt megtudja. Ágoston Péternek jutott a szakács, Miro szerepe, de sajnos ez a karakter nincs igazán kidolgozva. Összesen két „hempergős” jelenete van, előbb a főnök lányával, aztán egy kis orális szex a dadusával. Nincs mit alakítani.

Mészáros András Caesar szolgájaként képes volt észrevetetni magát. Nyúlfarknyi szerep, de a színészi gesztusok miatt mégis emlékezetes, a felszabadított rabszolga kilátszik ifjú ura, Gaius mögül.

A darab három női szerepe nem egyenrangú, Hariszteász lányaként Horgas Ráhel és kalózok közös kurvája, Déleá szerepében Lovas Emília feledhető. Fiatalok és sok látszik belőlük, színészi játékról csak csínján beszélhettünk, Ez különösen amiatt szembetűnő, hogy a harmadik női szereplő Nagy Mari, a tábor Dadusa szerepében erős alakítást nyújt, ő nem amatőr. Hiteles és szép monológja van, a színésznő sok színt tud vinni a figurába. Megmutatja, hogy az asszony magányos, ezért neveltjei cinkosa, de egyben árulójuk és kihasználójuk is.

Lendületes, sodró előadás volt, de azért szükségét éreztem utána elolvasni Szálinger könyvét, Írva több, mint látva, jó volt elmélyedni a mondatokban.

A magam részéről kicsit túlzónak találtam a közönség tapsovációját a végén. Az előadás nem hozta el a világbékét, de még csak tanácsokat sem adott a mindennapokra. Tény, egy jó színházi este volt, de emléke maximum a következő jó előadásig tart csak.

(Toldy Miklós felvétele.)