A Kamrába egy szürke bírósági tárgyalóterembe toppantunk be, ami akár laboratórium is lehetett volna, ugyancsak szürke egyen-és védőruhás szereplőkkel (díszlet és jelmez: Kálmán Eszter). Olyan érzést adott ez, mintha egy tudományos kísérlet alanyai lennénk, üvegfal mögül nézzük Öveges professzort, hogy robban, vagy sem. Az üvegfal innenső oldalán egy dolgunk volt csak, meghallgatni a bírót, az ügyészt, a védőt, a vádlottat, a tanukat és laikusként dönteni, a bűnös, vagy nem bűnös kérdésében. Ezerszer láttuk már filmen, tudtuk mi az esküdtek dolga. A vádlott egy vadászpilóta, aki lelőtte a Lufthansa Berlin és München között közlekedő utasszállítóját, rajta 164 mit sem sejtő civillel. Tette ezt azért, mert egy iszlámista(?) eltérítette és a müncheni stadion felé irányította a gépet, ahol 70 ezer ember nézte éppen a német és az angol válogatott meccsét.
A bírónő felhívta figyelmünket, hogy a végén szavaznunk kell a hallottak, csakis a hallottak és a bemutatott bizonyítékok alapján, saját meggyőződésünk szerint, a vadászpilóta elítéléséről, vagy felmentéséről. 100-an voltunk, kettő gyáva, vagy érdektelen, hogy szavazzon, 66 szerint nem volt bűnös, 32 szerint bűnös volt a pilóta. A világban tartott előadás-statisztikák szerint a nem bűnös voks átlaga 63 %, nem járt messze ettől a mi 100-asunk döntése sem. Akkor miért ágálok?
Az igazságszolgáltatás, mint egyik hatalmi ág előtt voltunk (kösz Montesquieu!), egy olyan szerv előtt, akit mi emeltünk saját magunk fölé, hogy legyen zsinórmérték és ne anarchia, ököljog érvényesüljön, független testületként megtegye, amit mi a nép magunk nem tudunk megtenni. Felvettük a bizonyítást, s megtudtuk, hogy:
1. egy jogállamban vagyunk (nem fasiszta, vagy apartheid rezsimben, nem diktatúrában, nem despotizmusban), ahol az Alkotmánybíróság felállított - a mi felhatalmazásunk alapján – egy igen egyszerű szabályt, egyik ember élete sem mérhető össze súlya szerint egy másik ember életével, mert az emberi életek egyenértékűek, ezt a szabályt quasi mi hoztuk, elfogadtuk, korlátként felállítottuk, ez volt a „törvény”
2. a légierő, a katasztrófavédelem vaskalapos és stupid volt, csak olyan megoldáson agyalt végig, ami biztos áldozattal járt, a stadion kiürítése 15 percbe került volna, 29 perce volt erre, de meg sem próbálta, eszébe sem jutott (!),
3. korántsem biztos, hogy a gép a stadionba csapódott volna, az utasok már megkezdték a terrorista leszerelését, igaz, soha nem tudhatjuk meg sikerrel járhattak-e,
4. a légierő, mint egy másik hatalmi ág, a végrehajtó hatalom része ismerte az Alkotmánybíróság döntését, de pont fütyült rá a szervezetén belül, hallgatólagos, titkos szabályuk volt, bármelyik pilótája megy, bármely hasonló esetben – terrorveszély esetén – a számok alapján dönt, 164 kevesebb, mint 70 ezer, aki a gépen ült lőtt volna, bármi az egyéni következménye,
5. egy hivatásos katona nyitott tűzet, aki felesküdött a parancsok végrehajtására, de ellenszegült a katonai szabályzatnak, parancs nélkül, önfejűen cselekedett, Istent játszott.
Nem volt itt semmi eldönthetetlen kérdés. A vadászpilóta bűnös volt emberölésben, megölt 164 embert, s csak lehet (!), hogy ezzel megóvott másik 70 ezret. Nem kellett volna a 164-nek meghalnia, ha nem a saját magunk alkotta szabályok semmibevétele történik. 100-ból 66-an csak azt látták, hogy 164 szemben 70 ezerrel, semmi többet. Azt, hogy az írott – jó, vagy rossz, de általunk elfogadott - törvénnyel, joggal szemben, ál-lelkiismeretből döntöttek, ezzel szétverve a nehezen már felépített rendszert, nem számított. Mert ott volt a „meg tudom magyarázni” sunnyogás, meg a jó kis machiavellizmus, hogy a cél szentesíti az eszközt.
A tárgyalás nem volt halál izgalmas, az első 2 percben megtudtuk mi a story, de aztán jöttek a darabbéli karakterek. Azért lehetett laboratóriumi a hatás, mert brechti színjátszás volt, Dömötör András rendező elidegenített bennünket, néző-esküdteket a szereplőktől, annak ellenére, hogy ők éppen meggyőzni akartak a saját igazukról. Nem tudtunk azonosulni egy szereplővel sem, mintha nem valós emberek lettek volna, véletlenül sem a „lány a szomszédból”. Persze ehhez nagyon jó színészek kellettek, s azok is álltak a színpadon. Segített a jelmez is, az igazságszolgáltatás emberei nem voltak talárban, civilként öltöztek, az ügyész éppenséggel masnis lakkcipőben pózolt.
A bírónő (Kiss Eszter), aki Mrs. Pártatlanság volt, fejében a tárgyalási jegyzékkel és 100 évre visszamenve az összes releváns jogesettel, csak a tények jelszóval. Semmi nem látszott rajta, csak moderált. Még akkor sem, amikor elsőként megtudta az esküdtek döntését, egy kósza hullám sem futott végig a tekintetén, abszolút kívül maradt.
A légvédelem válságközpontjának ügyeletes tisztje, Rajkai Zoltán, aki elmondta a katonai protokollt, amit persze a katasztrófafilmeknek hála, köpünk/vágunk már. (A színész szuper kis játékokat talált ki, annak érzékeltetésére micsoda karót nyelt kocka is ez az ember, akin sok-sok élet múlik esetenként. Szemüvegtokjával és szemüvegével úgy játszott, mint Kazal László a Zipzár című számában. De jó kis epizód volt, hogy nem bírta a tárgyalás feszkóját, válságközpontosként, el kellett babrálnia a víz-automatával, hogy lenyugodjon.) Tudjuk mi a „vizuális kapcsolat", a figyelmeztető lövés, hogy valakinek, egy főfejesnek ki kell adni a tűzparancsot, s ha ez nincs, a pilóta nyergel-fordul és húz vissza a bázisra. A mi esetünkben ez nem történt meg, s innentől kezdve a vadászpilóta (Kovács Lehel), aki mégis lelőtte az utasszállítót gyilkos, nem nemzeti hős.
Vádlónk, az ügyész (Fullajtár Andrea), aki az egyén, a pilóta döntésének jogi, filozófiai és morális kérdéseit feszegette. Tőle hallottuk, hogy terrorveszélyben a német parlament ugyan engedélyezte az eltérített utasszállító repülőgépek lelövését, ezt azonban a német alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette, mert az életet nem lehet élettel szemben mérlegelni. Ez a törvény, amit a népnek, így Lars Koch pilótának is tartani kell. Az ügyész kemény volt, kérlelhetetlen és felkészült. Elegánsan és könyörtelenül érvelt. Az államot, a mi törvényeinket, így saját szabályainkat képviselte, ami alól nincs kibúvó. Az ember esendő volt, Nelson államügyésznő bepárásodott szemmel megkönnyezte a 164 áldozatot, azok családtagjait és sajnálta a vádlottat is, de nem tágított. Tudta, ha egyszer rést ütünk a pajzson, a védelem végül bedől. Fullajtár simán végigcsinálna szerintem egy éles tárgyalást is. Elhittem neki, hogy ügyész.
Lars Kochot, a pilótát játszó Kovács Lehelnek a darab nagy részében csak a hátát láttuk. Addig tudtam csak szimpatizálni vele, amíg meg nem fordult a színész. Onnantól kezdve nem volt bocsánat, a pilóta nem értette, hogy miként került ide, 164 vs 70.000, döntött és ma is így döntene. Mi ezzel a baj? A kisebb rosszat választotta. Nem volt parancsa, na és? Arra az ügyészi kérdésre, ha a gyereke ült volna a gépen, akkor is lőtt volna, megtagadta a választ. Ja, az más szitu lenne. Kovács Lehet, amíg a döntésre várt, szemben az „esküdtekkel”, addig szenvtelen volt, de volt némi szemkontaktus. Majd amikor már szavaztunk, mint megbéklyózott bika, lehajtott fejjel, kerülve a kapcsolatot, ugrásra készen várta a szabadulást. Elfehéredtek az ujjbütykei, úgy szorította a széke karfáját, hogy kordába tartsa indulatait. Tudta, hogy menni fog, de azért mégis aggódott hajszálnyit.
A pilóta védője, Biegler (Mészáros Béla), a jöttem, láttam, villogtam típusú védőügyvéd. Nagy hang, nagy általánosságok, érzelmi manipuláció. Tökéletesen tette a dolgát, patikamérlegen adagolta a szokásos sablonokat, még csak nem is védencét fényezte, hanem az esküdtekben élő félelmet gerjesztette, a terrorveszély iránt. Arra játszott, hogy megijedjünk, jön az al-Kaida és csak az egyéni ötletek, a Lars Koch-ok védhetnek meg, mert az állam nem fog, jön ezzel a hülye alkotmányossággal, meg emberélet egyenértékűségével, na de 164/70 ezer, a mennyiség a lényeg! Nem kell betartani a szabályokat, nyugodtan felül lehet írni. Kéjes élvezettel ecsetelte, hogy igen védence gyilkos, embert ölt, na de a közjóért és ez így más,a törvények felülírhatók!
Egyetlen pici zavar volt, a tanú, Franziska Meiser (Rezes Judit) az utasszállító egyik áldozatának özvegye. Az asszony elmondta a saját olvasatát, hogy a férje sms-t küldött a gépről, hogy már támadják a pilótafülkét, hogy leszereljék a magányos terroristát, hogy a férjéből egy fél pár cipő maradt, meg egy üres koporsó, amit eltemetett. Remek volt a színésznő, német fegyelemmel, ugyan sírt kicsit, de tárgyilagos volt, nem akart már semmit, csak elmondani, hogy nem tudja megmagyarázni 7 éves lányának, miért kell egy üres koporsót eltemetni.
Én abszolút átadtam magam a bírói felhívásnak, csakis a hallottak és a bemutatott bizonyítékok alapján, saját meggyőződésem szerint döntöttem. Így csak a bűnös táblát mutathattam fel, Nelson államügyész meggyőzött az igazáról, s a társadalom érdekében hozott helyes döntés milyenségéről.
Nekem – az amúgy ügyvéd/író darabja – nem lelkiismeretről szólt, hanem arról, ha egyszer is engedünk a felállított értékrendből, onnantól kezdve nem lesznek szabályok, mehetünk vissza a bunkósbotos neandervölgyi igazságszolgáltatásba, szemet szemért, fogat fogért elvvel. Ha hagyjuk, hogy a „fortélyos félelem igazgasson”, 300 évet megyünk vissza az időben. Szörnyülködünk a Skarlátbetűn, meg a Salemi boszorkányokon, ha olvassuk, de elég egy kis al-Kaidázás, és gond nélkül hagyunk megölni 164 embert. Egy arctalan massza, mint sötét fenyegetés elég ahhoz, hogy feladjuk a nagy nehezen felállított elveket mennyiség alapján (164/70 ezer), nem számítanak az emberéletek, ölhetünk.
Ezért mondom, hogy a mi esküdtszékünk megbukott, nem történelmi távban gondolkodott, dobta, amit az ún. demokráciákban elértünk eddig és aggályossá tette a jövőt.
A Katona József Színház viszont győzött, talált társulatának egy olyan darabot, ami aktuális és keményen foglalkoztatja a közvéleményt, a nézői szürkeállományt. Persze van hozzá muníciója is, nagyon jó színészei és gondolkodó alkotócsapata.
(Felvétel Dömölky Dániel.)