Meta és az édes álom

     1963 őszén nemcsak dr. Kingnek Washingtonban, de Vári Évának Pécsett is volt egy álma: „jó szubrett akarok lenni”. Maga is úgy gondolhatta, Kaposvár jelentette a tanuló éveket, Pécs és a színháza pedig már a mélyvíz, csak úszóknak. Évadkezdéskor a helyi sajtóban (1) úgy nyilatkozott, hogy tanulni szeretne még és a beszédtechnikáját tökéletesíteni. Boldog volt – az egészséges lámpaláza ellenére is ‒, ha este felment a függöny, s a színpadon állt. Önmagával már korán tisztában volt, hamar felismerte, hogy ő nem az a „nagyon tűzrőlpattant, és olyan nagyon, nagyon szubrett.” Ez egyszerre volt alkati és intellektuális kérdés. Ne felejtsük el az olvasási szenvedélyt, az olthatatlan kíváncsiságot a világra! Este a színpadon Marcsa vagy Ninon volt, de szabadidejében már ekkor is Faulknert és Hemingwayt olvasott. Pontosan érezte, más, mint a többiek, azt pedig határozottan tudhatta, másként is akar játszani. Nem úgy, ahogy a pécsi operett-tagozat akkori sztárjai. Neki kevés volt elénekelni vidáman és mosolygósan, hogy „szép város Kolozsvár”, meg „cintányéros cudar világ”, és örülni, hogy a színpadra lépésekor fogadótapssal várja a közönség.
     És megint egy szerencsés sorsfordulat a színésznő életében, ami talán Nógrádi Róbert direktornak volt köszönhető. A színpadi álmok megvalósításához remek partnert kapott Mendelényi Vilmos táncoskomikus – színházi becenevén Meta – személyében, aki így viszonyult az operett habkönnyű, mulattató világához: „csak a ruhaváltásokról veszem észre, hogy ez egy másik színdarab, mert gyakorlatilag a helyzetek ugyanazok.” Ahogy a korabeli krónikák kiemelik, a Vári‒Mendelényi szubrett‒táncoskomikus kettős nemcsak eltáncolta és énekelte a szerepeket, hanem hús-vér, életszerű figurákat vitt a színpadra, még egy operettben is. Az 1960-as, 1970-es években egymáshoz illő, harmonikusan „dolgozó” párosnak látta őket mind a közönség, mind a színházi ítészek. Még akkor is, ha Mendelényi néha bizony bokán rúgta partnernőjét, ha az kiesett a ritmusból, vagy valami kis mozgással elvonta fontos mondatáról, gegjéről a közönség figyelmét. Hogy egy korabeli írást idézzünk a kettősről, Mészáros Tamás színikritikusét, ami a Dunántúli Napló 1970. október 2-dikai számában jelent meg: a páros „játszott, tréfált, s mindenekelőtt uralta a színpadot, de ehhez mégsem kacsingatott lépten-nyomon össze a közönséggel”. Aztán Mendelényi Budapestre szerződött, Vári Éva meg ráébredt az 1970-es évek elején, ebből így elég, több van benne, de főleg másra is képes. 
     Pedig a város, a megye imádta őket, valahogy úgy, ahogy Budapest a saját akkori jolly joker kettősét, Psota Irént és Márkus Lászlót. A Dunántúli Napló kis színes hírei között kirajzolódik, hogy nem volt Baranyában olyan esemény, ahol a színház fiatal operett-duója ne lett volna jelen. Széles volt a palettájuk: (a teljesség igénye nélkül) adtak jótékonysági estet Vietnamért, énekeltek az Erzsébet-bálon, sportoltak a pécsi Színész‒Újságíró Rangadón (Vári futott, Mendelényi focizott), népszerűsítették a Baranya Megyei Ruházati Kereskedelmi Vállalat tavaszi/nyári kollekcióját, járták Jugoszlávia magyar lakta településeit és a megyei KISZ-táborokat a pécsi Funny Fools beat-együttessel.

„Szégyelltem, hogy jópofa és édes legyek”

     Mára pótolhatatlan veszteség, de jóformán nincs, s talán alig is készült felvétel Vári Éva szubrett-korszakáról. Pedig eljátszott Pécsett mindent, sőt, volt operett-szerep, amit többször, több feldolgozásban, több játszóhelyen is. Értelmetlen lenne az összest felsorolni, mert egyszerűen megvolt minden, amit egy szubrettnek addig írtak.
     Persze nem Vári Éváról beszélnénk, ha nem dolgozott volna benne folyamatosan a kétely: „Én nem voltam olyan igazán jó szubrett, mint a Lehoczky Zsuzsa vagy a Galambos. Bennem nem volt meg az a fajta vitalitás, mint bennük. Temperamentumom volt, csak az én humorom mindig olyan kicsit fonák volt, mondták, a világlátásom is fonák. Ez a műfaj nem bírta el a kritikát, önkritikát, amikor én csináltam. Ma már inkább. Amikor én csináltam, akkor a szubrett bejött és felrobbantotta a színpadot, és csak jópofa volt és édes. És én szégyelltem, hogy olyan jópofa és édes legyek.(2)    
     Két rövid jelenetet ismerhetünk a Magyar Televízió archívumából. Az egyik a Bál a Savoyban, a másik a Leányvásár című operettből részlet. E két nyúlfarknyi felvételből valóban úgy tűnik, a Vári‒Mendelényi páros nem ennivalóan édes volt, elütöttek az akkori trendtől, a kor „csuda jópofa” szubrett‒táncoskomikus kettőseitől. Inkább keserédesnek vagy édesbúsnak tűnnek. Persze a színpad láthatóan dübörgött alattuk. Hogyne dübörgött volna, amikor mögöttük a Pécsi Balett tagjai ropták. A Bál a Savoyban című operettből a „Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz” című betétdaluk megmaradt felvételén pontosan látszik mindaz, amit a színésznő saját színpadi megjelenésével kapcsolatban megfogalmazott. Mert Vári Éva lényének kulcsszavai a „szép és szomorú”, s ő pontosan ilyen, szép, és ugyan mosolygós, de szomorú szemű szubrett lehetett, mégha egetverő temperamentummal is. Minden bizonnyal ellentéte volt a kevéssel előtte a pécsi színházhoz szerződött pályatársnak, az ugyancsak szubrett Péter Gizinek s az ekkor már pécsi „veteránnak” számító Bázsa Évának.
     Vári Éva számára azonban a színpadi rutin megszerzéséhez igencsak fontos volt a zenés korszak, már csak az ekkor született szakmai barátságok, s e barátságok révén a színpadi ritmus fontosságának megismerése, a színpadi technikák elsajátítása miatt is. Tisztában volt azzal, hogy: „A tudást meg kell szerezni, és keserves munkával kell megszerezni. Akárhogy is vesszük, ez munka, ez nagyrészt munka is, ha tetszik, ha nem.”(3) Lehet, a színpadi jelenlét más területén nem, de a táncprodukciókban megkövetelt ritmustartás és pontosság terén minden bizonnyal megmutatkozott annak hiánya, hogy Vári Éva nem járt főiskolára. A mesterségórákon megtanították volna, hogyan kell az erejét beosztani, testi épségét megóvni. A színésznőnek erre mind magától kellett rájönnie, néha talán a saját kárán. A színpadi mozgáshoz kevés volt az, hogy minden bizonnyal ismerte a szalontáncokat, elvégre ez egy kanizsai polgárlánynak kötelező volt. A kaposvári „hiánypótló” évek sokat segíthettek, de a színház korrepetitorai, koreográfusai mégsem pótolhatták a főiskolai mesterek szakmai óráit, az ott eltöltött évek gyakorlatát. Meglepően sokszor számolt be a Dunántúli Napló az 1960-as években arról, hogy Vári Éva próbán vagy játék közben a színpadon lesérült, lábizom szakadásról, húzódásról, ficamról szóltak a híradások. Igaz, ez lehetett a túlterheltség, a fáradtság miatt is. Persze a hírek arról is szóltak, hogy sokszor sérülten is játszott, délután pihent, de az esti előadásban már ő állt a színpadon.   
     A Vári-féle alaptétel az, hogy minél többet olvasol, annál többet akarsz tudni. Analógiásan igaz ez a saját színpadi jelenlétével kapcsolatos elvárásaira is: minél többet volt a színpadon, minél nagyobb rutinra tett szert, annál többet akart nyújtani a közönségnek. Erre végül is jó „technikát” dolgozott ki, önerőből megoldotta saját szakmai képzését: egyszerűen nézte, hogyan csinálják mások. Ahogy ő fogalmaz: „, ami ebből a szakmából megtanulható, azt én a színházban megtanultam, nagyon keservesen”(4) E „vizuális tanulmányok” folytatásához a Pécsi Balett tagjai – Eck Imre és táncosai – remek partnereknek bizonyultak. Szerették a szorgalmas, érdeklődő kollégát, legalábbis erre utal Uhrik Dóra, a Pécsi Balett hajdani szólótáncosa számos visszaemlékezése. Vári Éva maga is gyakran említi, hogy készséggel osztották meg vele a mesterségbeli fogásokat, tanították a tánclépéseket, oktatták a ritmus tartásának fontosságára. A színésznő Bretus Máriát és Uhrik Dórát említi: ők sokat segítettek abban, hogy „ne kelljen szégyellnem magam, hogy én állok elöl, mögöttem meg a világhírű Pécsi Balett”(5) De a tudás megszerzéséhez – ahogy azt Veiszer Alindának a Záróra című műsorban elmondta – az kellett, hogy reggeltől estig a színházban, annak minden próbáján ott üljön, mindegy, hogy opera-, operett-, vagy balett-próba volt éppen. Ült a kispadon – előbb egyedül, majd Lang Györgyivel és Kulka Jánossal –, s tanulta a „színházi viselkedést”, a szükséges alázatot a színpad iránt, a mesterséggel járó lemondást, hogy maga is hasonló módon „hozzátörje a testét és lelkét” az előadásokhoz, a színpadhoz.  Hosszú éveken át nap, mint nap nézte, ahogy a táncosok az esti vagy éppen a másnapi párperces szólójukért egész nap „kínozták” magukat a tréninggel.  

Te különböztesd meg magad másoktól!

     Vári Éva első tanítómesterét is a Pécsi Balettnek köszönheti, Eck Imrét, aki az együttes alapítója. A színésznő egyetlen alkalmat sem hagyna ki, hogy elmondja, a mai napig büszke Eck barátságára, arra, hogy figyelt rá, biztatta, lehetőséget adott neki. A balettmester rendre azt sulykolta belé, nehogy azt higgye, ha egyszer sikere van, az már jó vagy, hogy az elég. Biztos, hogy erősítette Vári Éva – talán még ma is gyenge – önbizalmát, hogy Eck Imre úgy látta, benne sokkal több van, mint másokban. Rávezette: azért áll a színpadon, hogy gondolkozzon, s hogy ne elégedjen meg a tapssal, mert nem ez az érdekes, másnak is ugyanúgy tapsolnak. Arra buzdította, hogy különböztesse meg magát a többiektől, azt mutassa meg a színpadon, mi a fontos számára egy szerepben. Eck szerint, ha ezt mindig végiggondolja, minőségileg jobb alakítást képes nyújtani. Emlékei szerint akkor ugyan figyelmesen hallgatta Eck intelmeit, de csak később értette meg pontosan, miért is voltak ezek olyan nagyon fontosak számára.(6) 
     De a balettmester nemcsak hasznos és bölcs tanácsokat adott, hanem – hála a színház több tagozatos voltának – lehetőséget is, hogy Vári Éva kipróbálja magát más műfajokban is. Először Offenbach Hoffmann meséi című operájában Stella szerepére kérte fel 1974 decemberében. A színésznő így emlékszik erre: „Van egy Stella nevű szereplő, aki a végén bejön – persze prózai szerep ‒, hogy: ‒ Hoffmann alszik? – Nem, részeg – így a válasz. Ez az egy mondat. Gombár Judit olyan sminket és olyan jelmezt talált ki, hogy bementem hét órakor és éppen elkészültem a sminkkel, mire az előadás végén be kellett mennem arra az egy mondatra. De Eck Imre kért meg arra az egy mondatra, és akkor azt mondtam, hogy persze.”(7) Majd pár évvel később, 1980-ban újra együtt dolgoztak Shakespeare Rómeó és Júliájának egy rendhagyó, Csajkovszkij zenéjére készült előadásában. A produkció a balettet és a prózát ötvözte, s Eck Imre rendező a Dajka szerepét osztotta a színésznőre. Vagyis hála Eck Imrének, Vári Éva elmondhatja magáról, hogy színészi repertoárján opera és balettelőadás is szerepelt. Ahogy mondani szokta: „és én voltam a portici néma” – Daniel Auber 1828-as vígoperájára utalva, hiszen mint tudjuk, szüleinek hála kiváló zenei nevelésben részesült Nagykanizsán.
     Azonban Eck Imre nemcsak személyiségével, szakmai tudásával hatott a színésznőre, és segítette abban, hogy hitelesebb művésszé váljon – ízlését, érdeklődését is orientálta. Vári Éva lelkes nézője lett a Pécsi Balett előadásainak. Az együttes első korszakában – az 1960-as, 70-es években – kizárólag kortárs magyar szerzők zenéjére készített előadásokat, akkor igencsak újszerűnek számító megfogalmazásban. Csaknem huszonöt éven át működött a Pécsi Balett szinte avantgarde műhelyként, végig pártolva a kortárs zeneszerzőket, kortárs zeneművekre építve előadásait. Vári Éva egy életre „megfertőződött” a táncművészettel; ma egy ugyancsak klasszikus alapokon nevelkedett, de a kortárs tánc műfajában jeleskedő formációt kedvel, a Feledi Project munkáit. Feledi János táncművész irodalmi alapra – egy-egy regényre, versciklusra – építi előadásait, a klasszikus zene mellett kortárs zenedarabokkal, az élőzenével is kacérkodva.
     Úgy tűnik, Eck Imre hatása egy életre szól.  

„Szerencsém volt a Sík Ferivel”

    1966. június 4-én Kínában meghirdették a Kulturális forradalmat, kicsivel előbb megjelent Bob Dylan Blonde on blonde című albuma, rajta a Just like a womannel; az év sikerfilmje a Nem félünk a farkastól volt, Elizabeth Taylorral és Richard Burtonnal. (Martha szerepe negyedszázad múlva meglesz majd Várinak is!) De 1966 kora nyara, pontosan június 3.-a mégsem e - ma már világraszóló - események, hanem valami egészen más miatt vált fontossá a színésznő életében. Ez volt az a nap, amikor prózai előadásban debütált, főszerepben, sikeresen. Ekkor már korántsem a hályogkovács bátorságával oldotta meg szerepét, mint annak idején Móricz Birikéjét még Kaposvárott, hanem egy átgondolt színészi teljesítményt nyújtott. Ráadásul ekkor ízlelhette meg először igazán, milyen is nem zenés, hanem prózai műben tomboló sikert aratni.
     A lehetőséget következő pécsi mesterének, Sík Ferenc rendezőnek köszönhette. Olyannyira fontos volt pályáján Sík személye, hogy Szegvári Menyhért szerint „Váriból Sík Feri miatt lett az, aki.” A rendező másfél évtizedet töltött a Pécsi Nemzeti Színházban (1965‒1981), s ez alatt számos általa rendezett darabban bízott kisebb-nagyobb szerepet a színésznőre. Természetesen Sík is szubrettként ismerte meg Várit, első találkozásuk zenés darabhoz fűződött, jelesül Behár György Éjféli randevú című művének előadásához. Pár hónapra rá Vári Éva Sík irányításával eljátszotta első jelentős prózai szerepét Pécsett. Azonnal egy nadrágszerepet, Goldoni Két úr szolgája című művében Beatricét, a férfiruhába bújt reneszánsz nemes hölgyet. Darabbéli szolgáját, Truffaldinót ki más játszhatta volna, mint Mendelényi Vilmos. Párosukban a rendező – pár hónappal korábban együtt dolgozva velük a zenés darabban – nyilván meglátott egy remek vígjátéki kettőst.   
     Vári Éva jól debütált a prózai közegben, kiváló kritikát kapott a helyi sajtóban. A bemutatóról tudósító újságíró kiemelte: „Nem akarja elhitetni a nézővel, amit úgysem tudna: csak ruhája férfi. […] Beatricéje ott a legtündéribb, a legmulatságosabb, ahol komoly tud maradni.” Ráadásul a színésznő az előző év szeptemberében tett fogadalmát is megtartotta: a cikk írója külön kiemelte „hibátlanul szép, tiszta beszédét.”(8) A színház az előadással vendégszerepelt Budapesten is, a Madách Színházban, a korabeli krónikák szerint hatalmas sikerrel. Közel negyedórás vastapssal üdvözölte a fővárosi közönség a pécsi társulat produkcióját. 
     A rendező nem is engedte el többé Vári Éva kezét, amíg Pécsett volt. Goldoni után Shakespeare drámákban is szerepet adott neki. Előbb a Tévedések vígjátékában egy rossz lányt, az író helyett maga kreálva Vári számára olyan néma jeleneteket, amelyekben megmutatkozhattak képességei. A szöveg nélküli szerep megformálása „apró fogásokkal” történt, ahogy arról Spiró György író beszámolt a Színház című folyóirat hasábjain.(9) Schaffer Judit igéző vörös jelmezt tervezett Vári számára, amely vonzotta a nézői tekinteteket, amikor színpadra lépett. Vári meg úgy „kacagott és kukorékolt” – Spiró leírása szerint –, hogy az előadás főszereplőjévé játszotta magát. Koltai Tamás – a színikritikusok későbbi doyenje – már ekkor belefeledkezett Vári játékába, a Népszabadság 1973. december 6-i számában úgy tartotta: „vihorászó kurtizánja mesteri epizód.”
A második Sík Ferenc rendezte Shakespeare-szerep Ariel volt A viharban, 1975-ben. Szegvári Menyhért, aki Calibánt játszotta, így emlékszik: „Vári a megoldási lehetőségek közül a világos értelmű, jó humorú Arielt választotta és játszotta el, igen eredetien. Én legszívesebben arra a pillanatra emlékszem, amikor Ariel és Caliban úgy nem találkozott, hogy ugyanazon a föntről lelógó kötélen közlekedtünk, ő ki a színpadról, én oda be. Kellett hozzá egy kis gyakorlás, de számomra emblematikus része volt az előadásnak. Sík Feri a mozgás, a tánc világából jött, ezért minden előadásában a mozgásból indult ki.” Prospero alakjának rendezői értelmezése megosztotta a színikritikusokat, de Vári Éva megint csak jó értékelést kapott: „Ariel sem emberi, sem a természeti-állati világba nem sorolható, de a színésznő Arielje eredeti volt, már színészegyéniség, többször járt-kelt egyik színpadi műfajból a másikba, anélkül, hogy változatossága mellett elveszítette volna egyéniségét.”(10)
     E két jelentősebb megmutatkozáson túl Sík Ferenc további négy darabban, így az általa rendezett Illyés Gyula drámák ősbemutatóiban is prózai szerepet osztott rá. Vári Évának valóban „szerencséje” volt Sík Ferenccel, aki Beatrice szerepe után feltétlen bizalmat szavazott neki, ő pedig igazolta ezt a bizalmat, élni tudott a felkínált lehetőségekkel.
     Amikor Spiró György a színikritikát írta 1966-ban Vári Éváról, még nem sejthette, hogy a neki annyira tetsző „kis kukorékoló kurtizán” 25 év múlva a Kvartett című darabja Feleség szerepében olyan hatalmas sikert hoz majd számára, mint Gobbi Hilda egy másik drámájában, a Csirkefejben. Aminthogy Vári Éva sem sejthette az 1960-as években, milyen hasznára lesz majd Spiró drámájában, hogy tud kötni. Mindenesetre joggal tartja ma az író Várit „szeretett, drága színésznőjének”, ahogy azt legutóbbi könyve, a Kőbéka neki szánt példányába dedikációként bejegyezte.

A pécsi Chita Rivera

     Vári Éva nem volt az 1960-as évek tipikus szubrett ideálja, nem volt szőke és csicsergős. Bár ha jól belegondolunk, kaposvári elődje, Lehoczky Zsuzsa sem éppen ez az alkat volt. A korabeli fotók alapján az biztos, hogy Vári mutatós, finoman titokzatos és élettel teli volt, iskolázott hanggal, a balett-táncosoktól tanult mozgáskultúrával. (Talán Mendelényi Vilmos figyelmeztető rúgásai is segítették ezt a tanulási folyamatot.)
     Lehet, a sors is musical színésznőnek szánta őt – minden színészi adottsága megvolt ehhez. A korabeli írások tanúsága szerint már fiatalon is erős, impulzív színpadi jelenlét jellemezte, s mély, kicsit karcos hangja volt már akkor is. (Kár, hogy soha nem játszotta el Sally Bowlest.) Persze ő maga is tisztában volt alkati sajátosságaival: „Örökös vágyam volt, hogy ne csak szubrett legyek. Amikor már musicaleket is játszottam, nagyon jó volt, mert ott a prózai rész is értékesebb, s közelebb is állt hozzám.”(11)
     1972 novemberében a Dunántúli Napló újságírója így írt: „Vári Éva humora – a magánéletben és a színpadon is – fanyar, férfias humor, inkább szellemes, mint vicces.” Vagyis színpadi megmutatkozásai alapján ő is észrevette azt, hogy csinos nőként férfi aggyal viccel. Helyzetkomikumra épülő poénjai már korai színpadi éveiben is intelligenciát követeltek a nézőtéren ülőktől.      
     Ahogy pályáján Vári Éva eljátszhatta a legnagyobb szubrett szerepeket, úgy megvoltak a hatalmas musical sikerek is. Méghozzá viszonylag gyorsan, pár évvel a Broadway-bemutatókat követően. A tengerentúlon Julie Andrews, Natahalie Wood és mindenekelőtt Chita Rivera voltak az 1960-as, 70-es évek Broadway musicaljeinek sztárjai, Pécsett meg Vári Éva.
     Chita Rivera legenda, nyolcvannégy évesen még színpadon van, s 2018 tavaszán majd amerikai turnéra indul. Ez a zenés/táncos műfajban azért rendhagyó! Az Egyesült Államokban ő játszotta először Anita (West Side Story), Velma (Chicago), Anna (The Rink) Auróra (Pókasszony csókja) szerepét. Anna és Auróra alakításáért Tony-díjat kapott. Vári Éva majdnem az összes jelentős szerepét eljátszotta itthon, szép sorban. Ha Vári Éva történetesen Brooklynban vagy Queensben születik, s legalább az a kicsi szerencséje meglett volna ott is a pályáján, mint itthon, lenne egy-két Tony-díj is a nappalija polcain. (A Tony-díj a színházi Oscar, a Broadway-bemutatók éves értékelése alapján minden évben 700 ítész, színházi szakember szavaz, kihez kerüljön. Valami hasonló, mint a Színházi Kritikusok Céhe által évenként odaítélt elismerés.) 
     Vári Éva „nagy kiugrása”, az első musical szerepe Eliza Doolittle volt Lerner–Loewe My Fair Lady című darabjában, 1967 márciusában. A virágáruslány „legalizálta” a pályán. Mintha rá íródott volna a szerep, 120 perc alatt kellett megélnie, megmutatni a színpadon azt az átalakulást, amint a műveletlen, majdnem az utcán élő proli lány társasági dámává válik, olyanná, akin még Anglia királynőjének a szeme is megakad. Mindezt egy éppen aktuális, zajos világsikerben. Eliza szerepéért csak elismerő kritikákat kapott. Kis üröm az örömben, hogy lokalizálva, Baranya megyében, a Dunántúli Napló hasábjain adtak hírt a nagy debütálásáról.  Kaposvárott Lehoczky Zsuzsát váltotta Vári a szubretti szerepkörben, Elizát pedig szinte egyszerre játszották. Lehoczky a Fővárosi Operettszínházban, Básti Lajossal, Vári Pécsett, Bánffy Györggyel, aki később – Bástihoz hasonlóan – maga is jelentős prózai színpadi sikereket ért el. 
     Vagyis abban az évben, amikor meghalt Vivien Leigh, megszületett Alföldi Róbert, Gabriel Garcia Márquez megírta a Száz év magányt, Örkény István meg a Tótékat, s az év filmje az USA-ban a Piszkos tizenkettő, nálunk pedig Jancsó Csillagosok, katonákja volt, Vári Éva papírt kapott végre arról, hogy színésznő! Ami az iskolapadban négy évébe került volna, azt ő igen sok munkával, verítékkel „önmagából” préselte ki. Ehhez így 10 év kellett, s talán fiatalsága legszebb éveibe (is) került a tudás, a szakmai legitimitás megszerzése.
     Az első musicalszerepet még sok követte. Bernstein West Side Storyjának Anitája 1970 januárjában: „Vári Éva ahányszor megjelenik a színpadon, bombaként robban a játéka. A musical műfaját neki találták föl. Pontosabban a musicalben van leginkább otthon.”(12) Majd 1977-ben a Wassermann‒Dale jegyezte La Mancha lovagja: az „Aldonzát megszemélyesítő Vári Éva játéka is meggyőző. Akik számon kérik tőle az operettben nélkülözhetetlen szépen csengő hang átütő erejét, elfelejtik, hogy a musical hangszín igénye sokkal inkább megkívánja a szerep (jelen esetben a romlott lány) egyéniségéhez közelebb álló rekedtes hajlítások tisztán intonált színeit, mintsem a szoprán, vagy alt csengésével jellegtelenné énekelt karaktert.”(13)
     És a Chicago 1981-ben, ami máig emlékezetes, sikeres előadás volt Pécsett. Ez a bemutató nemcsak szakmai elismerést hozott Vári Évának, hanem egy rajongó kollégát, s egy életre szóló barátságot is Kulka János személyében. A színésznő először Velma Kellyként bűvölte el kollégáját a színpadról: „Lementem Pécsre, amikor megtudtam, hogy odaszerződünk és megnéztük a Chicago című musicalt, amiben Éva Velma Kellyt játszotta zseniálisan, ez volt 1981 tavaszán. Lenyűgöző volt Éva […] Engem abban a pillanatban teljesen rabul ejtett a humora, a tánctudása, ahogy énekelt, az egész vehemencia.”(14) Kulka János másképpen, más szemmel láthatta az előadást, mint a színikritikusok. Ebben az évben három színház is műsorára tűzte rövid egymásutánban a művet, a Fővárosi Operettszínház, a Pécsi Nemzeti Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház. Nánay István a Színház 1981. szeptemberi számában összehasonlítva írt a bemutatókról, s biztos nem a pécsi előadás volt a kedvence. Lesújtó kritikája inkább a darabot társrendezőként jegyző Molnár Gál Péternek, a színikritikus társnak címzett „dicséret” volt. Az országos napilapokban, mint a Népszabadság, vagy a Népszava már kedvezőbb volt az előadás és különösen a színésznő játékának megítélése. Zappe László Várit „érdesen humorosnak és vaskosan mulattatónak”, míg Rajk András „kimagasló egyéniségként” írta le. 
     Egy évtizeddel később játszotta el Vári Éva Anna szerepét McNally‒Kander‒Ebb: The Rink/Görkorcsolyapálya című musicaljében. Partnere – akárcsak a Chicagóban – Füsti Molnár Éva volt. (A The Rink az USA-ban Liza Minnellinek és Chita Riverának íródott, két azonos súlyú női főszereppel.) A színpadkép az 1984-es amerikai Broadway ősbemutató díszletének hű mása volt, a jogtulajdonos kívánságának megfelelően. Egy földre borított félgömb, acélívek által tartott üvegkupola, egy lepusztult vidámpark. Vári Éva egy virágkorában lévő asszonyt, anyát alakított, aki egyedülálló nőként él a vurstli éjszakai világában. Amikor a darabban az érzelmeket már nem lehetett szóban kifejezni, a karakterek dalra fakadtak. A YouTube-on számos rövid kis részlet található az eredeti bemutató két amerikai sztárjával, 1984-ből, s igazolják, amit pedzegettünk már: ha Vári Éva nem Nagykanizsán születik, musicalsztár lenne. Ebben a szerepben már a „keservesen” megszerzett színpadi tudása csúcsán volt. Magából építkezett, és belülről, nagyon szívből szóltak a dalok. Játéka által hús-vér emberré vált Anna, olyan nővé, aki bármikor szembejöhetne a következő utcasarkon. Várinak minden énekszáma egy-egy mini-dráma. Megmutatta az asszony sérült lelkét, dalaiban robbantak az érzelmek, bennük teljesedett ki valójában a dráma. Mert a színésznőnek megvolt az iskolázott, képzett énekhangja ahhoz, hogy ne csak prózában legyen képes megmutatni egy asszonyi sorsot. Ezt a felvételt látva elképzelhető, milyen erő sugározhatott Vári Velma Kellyjéből, ami lenyűgözte Kulka Jánost. Amikor a felvételen lehunyt szemmel énekelni kezd, megáll a levegő a nézőtéren – ő már láthatóan nem a pécsi színpadon áll, hanem egy amerikai kisváros lepukkant vidámparkjában. Bár feltehetően a közönséget is sokszor elrepíthette az előadások során a darab, a megszemélyesített asszony világába, a musical itthon sem lett kasszasiker, ahogyan a tengerentúlon sem. A pécsiek után egy évvel az Arizona Színház mutatta be a fővárosban, Anna szerepében Voith Ágival, aztán soha többé nem került színre.  Az előadást Szegvári Menyhért rendezte, az utolsó közös pécsi munkájuk volt ez Vári Évával. A bemutatónak kedvező volt a szakmai fogadtatása, és hangos tetszést aratott a pécsi közönség köreiben.
     A színésznő – eddigi – utolsó musicalfőszerepe megint 10 évet váratott magára, s már nem Pécsett, hanem a Budapesti Kamaraszínházban került sor rá.  Egy nagymusical, talán 50 négyzetméternél is kisebb színpadon, tánckarral, táncbetétekkel, boát és tollakkal ékesített fejdíszt viselő dívával. (A darabot megint csak McNally, Kander és Ebb jegyzi, s ez is Chita Riveranak íródott.) Ekkorra Vári Éva már közel tíz éve a színház tagja volt, szeme se rebbent, fegyelmezett művészként tette a dolgát, elvégre ő volt Auróra, a Pókasszony, a rémálmok démonnője. A maximum 145 nézőt befogadni képes, volt moziteremből kialakított színházi tér alkalmatlannak tűnt, de Szegvári Menyhért rendezőnek és a szereplőknek mégis sikerült a lehetetlen; minden külső tényező dacára az előadás közönségsiker lett, öt évadon át repertoáron maradt. (Az előadás jelentős mérföldkő volt Bardóczy Attila és Bereczki Zoltán zenés színészi karrierjében is.) Vári Éva meg egyszerűen szenzációs lehetett a hangfelvételek alapján, mert a színház igen jó érzékkel CD-n kiadta a musical dalait. Aki hallotta a Jöjj közelt, A csókot vagy a Tanuld meg című számot, könnyedén el tudja képzelni Vári Évát, mint Aurórát a színpadon, azt énekelve „a végső titok én vagyok.” Szerencsére erről az eladásról is fennmaradt egy felvétel, így az állítás ellenőrizhető. A kritikai fogadtatás vegyes volt, de főleg a cudar technikai körülmények miatt. Vári Éva alakítását, énektudását, karakterformálását elismerték a kritikusok.   
     Chita Rivera sokszorosan díjazott zenés színpadi legendává vált azokkal a szerepekkel, amelyeket Magyarországon Vári Éva játszott, akinek karrierje során ugyancsak fontosak ezek az alakítások, különösen annak igazolására, hogy túllépve az operett világán, képes a zenés műfaj más területén is kiváló lenni.
     Ennek ellenére a Chicago bemutatója környékén, az 1980-as évek elején Vári Éva már pontosan tudta, hogy ifjúkori illúziók ide vagy oda, nem célja, hogy ő legyen a pécsi Chita Rivera, a zenés színpad csillaga – már másra fókuszált a színi pályán.  Mindig is tudott és szeretett énekelni, s szívesen kirándult még akkor is a zenés műfaj világába, amikor már a megbecsült drámai színésznők legfelső kasztjába tartozott.
   
„Nincsen olyan, hogy színész, csak színésznő”

     A Kossuth-díj átvételekor, 2009-ben az RTL Klub egy kis riportfilmet forgatott a színésznőről. A rövidfilmben Vári Éva a Pécsi Nemzeti Színház színpadán állva lassan körbenéz az üres nézőtéren, majd a riporterhez visszafordulva azt mondja: „Itt lettem nő a nőségnek mindenfajta örömével, bánatával, szerelmi bánatokkal és örömökkel, házassággal és válással.”
    Csaba Beatrix újságírónő, aki gyerekkora óta ismeri ‒lévén a Pécsi Nemzeti Színház egykori művészeti főtitkárának, Csaba Zitának a lánya – egy, a színésznővel 2013-ban készített interjú során a következőket fogalmazta meg: „Lehet azon gondolkodni, hogy Éva hány éves és mennyi van mögötte, én gyermekkorom óta ismerem, és mindig ő volt a NŐ. Teljesen másképpen, mint amit te vélhetően magadról gondolsz, de ha Vári Éva bejött bármilyen szobába, bármilyen büfébe, bárhol, bármikor, akkor ott mindig egy NŐ jött be.”(15) 
    Ahogy már szóltunk róla, a színésznő nem egy kitárulkozó személyiség, véletlenül sem fecseg privát ügyeiről a nyilvánosság előtt. Óvja magánéletét, egy igazi „Néma levente”, „kút moha lepte mélye”, s ebben a kérdésben igencsak konzekvens: „erről nem akarok beszélni”(16) – mondja, és pont. Másokkal ellentétben e kijelentése után valóban sohasem kezdett hosszas beszámolóba arról, amiről nem akart. Éppen ezért volt meglepő, amikor egyetlenegyszer mégis, minden teketória nélkül megnyilatkozott házasságáról és válásáról. Ez Pécsett történt 2011-ben, egy szűk körű közönségtalálkozón. A riporter Szolnoki András, a beszélgetőpartner Füsti Molnár Éva volt, régi színházi kollégái. Szolnoki kérdésére, hogy mit is tanult ő Haumann Pétertől, aki a társa volt, Vári Éva kis töprengés után így válaszolt; „Ha visszagondolok, nem tudom, hogy miért mentem hozzá Haumann Péterhez. Nem tudom megmondani.” Aztán felelevenítette, hogyan sínylette meg a kapcsolatuk, amikor az általa jó színésznek tartott Haumann-nak nem ment olyan jól: amikor „ő éppen nem játszott nagyot, én meg nagyot játszottam, az nem igazán passzolt”. Amikor a My Fair Lady Elizáját játszotta Vári Éva – amely szerep révén, igazoltan beírta magát a színészek társadalmába –, az első felvonás után lement a színpadról, s emlékezete szerint Haumann Péter mondott neki „egy nagyon csúnyát”, amire ő azonnal lesírta az egész sminkjét. Az akkori főrendező vigasztalta, nincsen olyan, hogy színész, csak színésznő van, mindenki az, a férfiak is azok, féltékenyek a másik sikerére. Mint Vári Éva elmondta, szó mi szó, volt házastársa mindennek ellenére „szórakoztató fiú volt.”(17)
     A színésznő ennyit szánt a publikumnak a házasságáról, nem többet. 
     Lényegében együtt indultak, egy helyen, az 1960-as évek közepén, bár mindketten más színházból érkeztek Pécsre. Haumann az első adandó alkalommal – Brecht Állítsátok meg Artuor Ui-t című darabjának főszerepével aratott sikere után –felszerződött 1970-ben a fővárosba, először a 25. Színházba, majd az összes jelentős budapesti teátrumot megjárta. Jó korszakában volt tagja a József Attila, a Madách, a Nemzeti Színháznak, aztán az Arizona következett, rövid ideig a Radnóti, majd több mint két évtizedig a Katona József Színház. Sokkal hamarabb lett országosan ismert, s korábban részesült a jelentős szakmai elismerésekben. Vári több mint 20 évvel később, 1992-ben, 52 évesen szerződött fel Pécsről a Budapesti Kamaraszínházba. Gábor Miklós írta az Egy csinos zseni című kötetében: „Hogy az ember elismerést kapjon, ahhoz sok ügyesség, önreklám, jól kiválasztott póz kell.”  Vári emberként manír- és pózmentes. Így bizony nehezebb volt. 

„Csak a fiataloknak áll jól a színpadon, hogy hülyeségeket beszéljenek”

     Az 1973-as évben Vári Éva pályája, önnön döntése alapján hatalmas fordulatot vett. „Valamikor, amikor a krisztusi korba értem, ha lehet ezt egy nőre mondani, akkor úgy éreztem, engem többé nem elégít ki, hogy felveszem a szép ruhámat, ami először nagyon tetszett, meg lokni, meg rózsaszín csipke, meg hogy én vagyok a jópofa szubrett az operettekben. Akkor úgy éreztem, ha nekem ez a sorsom, akkor én ezt nem akarom csinálni. Még a szónak az akusztikája is, hogy vidéki szubrett! Ó istenem, hát az írni, olvasni nem tud. Más Budapesten az Operettszínház, ahol vannak nagy sztárjai a műfajnak, de egy négytagozatú színház, ahol volt opera, próza, balett, gyerekszínház….”(18)
     Szegvári Menyhért így emlékszik vissza Vári Éva „nagy ugrására” a szerepkörváltás irányába: „Csak egyet tudott, hogy színésznő akar lenni. Nem volt tanár, nem volt senki, aki elmagyarázta volna neki, hogy az mi és mivel jár. Mindent magától kellett megtanulnia. Figyelt mindent és mindenkit a színházban, a táncosokat a gyakorló terem kispadjáról, színészeket, akik »komoly darabokat« játszottak, és olvasott. Mindenfélét és sokat. Észrevette, hogy a körülötte zajló játszadozás az operettekben nem mély és főleg nem igaz. Szerette, mert szólt a szép zene, mert táncoltak benne a táncosok, akiknek gyakorlatait leste a kispadról, de nem érzett katarzist. Tudta, hogy ez valamiért nem igaz, nem jó, valami hiányzott neki. Később rájött, hogy ez a valami: az őszinteség. A teljes és kendőzetlen valóság. Hiszen a színészek csak úgy csinálnak, mintha grófok, grófnék lennének, de nem volt igaz történetük. Nem volt megírva, ahogy az általa olvasott nagy regényekben, ahogy a saját képzeletében látta őket a maguk valójában, a bajaikkal, az elrontott életükkel, a szerelmeikkel, vágyaikkal, a kendőzetlen szexuális életükkel, a hétköznapjaikkal, az ünnepeikkel és az életük nagy és igaz pillanataival. Nem volt ez tudatos rádöbbenés, csak meglátta a talmi és az értékes közötti különbséget. A pécsi színháznak akkoriban erős prózai és opera társulata volt az operett társulat mellett. És igazi drámákat játszottak, igazán kiváló színészek, énekesek. Olyan darabokat, amik ugyanúgy, mint olvasmányaiban, a valóságról meséltek őszintén és kendőzetlenül. Valós érzelmekről, indulatokról és vágyakról. És tudta, hogy ő is erre vágyik.”
     Ahogy változott a színház művészi irányvonala, ezzel repertoárja, úgy alakult, komolyodott Vári Éva elvárása is önmagával, pályájával szemben. A színésznő 33 éves korában bement az akkori igazgatójához, Nógrádi Róberthez, s közölte vele, ő bizony kiugrik az ablakon, ha még egyszer ráosztják Stázi grófnőt a Csárdáskirálynőben, nem akar többé zenést játszani. Sajnos, a direktor urat már nem kérdezhetjük meg, mi és hogyan is történt akkor pontosan az igazgatói irodában, azon túl, hogy vélhetően „szó bennszakadt, hang fennakadt”. De valószínűleg az fogalmazódhatott meg Nógrádiban is, amire Vári Éva emlékszik bejelentése általános fogadtatásaként: „Gondolták, kis színésznői hiszti. Nem akar? Már miért ne akarna?”(19) Tény, hogy Nógrádi – bármit gondolt – teret adott a színésznő ambícióinak, engedte, hogy „prózázzon”. Igaz, kemény feltételt szabott, tizenöt év után Vári Éva – körülrajongott zenés sztárként – majdnem a nulláról kezdte újra a pályát. A korábbi nagy sikerek után kis prózai szerepek hosszú sorát játszotta el a következő években. Ráadásul nem „passzolhatta le” egy csapásra a zenés darabokat sem. Utóbb visszatekintve persze hozott számára a zenés műfaj még igen nagy érzelmi amplitúdójú, nagyszerű színpadi találkozásokat, zajos sikereket, például a már említett musicalszerepeket. 
     De Vári Éva kitartó volt, nem tántorította el semmi. Szegvári Menyhért így emlékszik: „Történt, hogy Vári sétált szeretett városában Bogyó nevű kortalan színházi zenésszel a főutcán. Feltűnő volt, hogy senki nem ismeri föl, nem üdvözli a város »kis szubrettjét«, Bogyó csóválta a fejét, majd megszólalt: »Látod, Évike? Idejutottál a nagy prózázásoddal!« Éva komolyan elgondolkodott a mondottakon, majd prózázott tovább.” Mert ahogy azt a rendezőtől is tudjuk, Vári Éva bölcs volt és makacs, ahogy ma is az.
     Az 1973-as év nemcsak a színésznő életében, pályáján, de a nagyvilágban is mozgalmas volt. Véget ért a vietnami háború, Chilében katonai pucc során meggyilkolták Allende elnököt, kirobbant a Watergate-botrány, ami Richard Nixon elnöki székébe került. Ekkor mutatták be az Ördögűzőt és az Utolsó tangó Párizsban című filmet, Liza Minnelli és a Keresztapa kapta az Oscart, s ekkor esett meg az Oscar-gálán, hogy Marlon Brando egy indián lányt küldött maga helyett átvenni a díját. Nálunk feloszlott az Illés együttes, s elkezdték gyártani az IKARUS 280-as modellt, amely az 1970-es, 80-as években a világ termelésének 2/3-át adta ki!
     Vári Éva, a pécsi színésznő pedig úgy döntött, hogy pá loknik és szép, habos, fodros ruhák, igazi katarzist akar a színpadon és prózai szöveget, de sokat. Elemi erővel döbbent rá: „csak a fiataloknak áll jól a színpadon, hogy hülyeségeket beszéljenek.”   

„A mosolyod míg él, mint árny kísér”

     Az 1972/73-as évad – a lázas szakmai útkeresésen túl – tartogatott egy „nagy találkozást” is. A színházhoz szerződött a Színművészeti Főiskola színész szakán éppen akkor végzett, az 1968-as Ki Mit Tud?-ról már országosan ismert versmondó, Szegvári Menyhért.
    Szegvári szerint Sík fedezte fel Vári Évát, e sorok írói szerint viszont Sík Ferenc csak felszínre hozta a szenet, de a szénben rejlő gyémántot a később maga is a színház rendezőjévé vált Szegvári csiszolta sok karátossá. Szó nincs arról, hogy ő lett volna Higgins. Amikor ők, mint színész és rendező találkoztak, vagy egyáltalán találkoztak, a színésznő rég nem volt „színpadi Eliza”, közel 60 sikeres bemutató volt a háta mögött. Azon egyszerű okból segíthette őt a rendező tehetsége összes színének kibontásában, mert a színésznő ezt hagyta neki. Ehhez persze Szegvári Menyhértnek ki kellett vívnia, hogy bízzon benne, adjon a szavára és elfogadja művészi ízlését, mi több, művészként is meg akarjon felelni neki: „gyakorta úgy érzem, hogy én mindent tőle tanultam. Borzalmasan erőszakos volt velem, mint egy bulldog. A próbákon iszonyú dolgokat vágott a fejemhez, a kollégák előtt, pedig amúgy jó modorú fiú. De a próbán szélsőséges indulatokat hagy magán eluralkodni, csaknem megvert engem néha, mert jól ismert és tudta, hogy hajlamos vagyok megállni a félmegoldásnál. Ő kipréselte belőlem a lehető legjobbat, nem engedte, hogy győzzön a szemérmességem, hanem arra kényszerített, hogy menjek el a szerepformálásban a végletekig”(20)
     Szegvári Menyhért abban a szerencsében részesült, hogy megismerhette Vári Éva „összes titkait”. Jó szemű színházi emberként pontosan tudta, hogy a színésznőnek intellektusa, tudása, életkora szerint mikor, mit kell játszania, merre van számára színészként a továbblépés, és bizony másfél évtizeden át terelgethette a pályán a pécsi társulatban. Bátran, rendhagyó mód merte „használni” a színésznő szakmai tudását, mert maga is maximálisan bízott benne. Az biztos, tisztelettel bánt a tehetségével, ha erős kézzel fogta is. Ahogy 1988 májusában, a Pesti Műsor című lapnak megfogalmazta Vári: „Szegvári Menyhért mindig olyan szerepeket adott nekem, amiről nem is hittem, hogy el tudom játszani. Nem hagyta, hogy a régi fogásaimból éljek, én pedig meg akartam felelni az elvárásainak.”
     Volt idejük megismerni egymást. Ha végignézzük Vári Éva három évtizedes első pécsi korszakát, azt látjuk, hogy a színi pályája szempontjából TOP 25 szerepnek több mint a felénél Szegvári Menyhért színpadi partnerként vagy rendezőként jelen volt, mellette volt. Amikor a színésznő Budapestre szerződött, még a Budapesti Kamaraszínházban is vagy fél tucatszor dolgoztak együtt, hiába volt már Szegvári az egri Gárdonyi Géza Színház rendezője. Még 2013-ban is volt közös munkájuk, az 1990-es Piaf, az önállóest újraértelmezett színpadra állítása az Orlai Produkciós Iroda égisze alatt. 
     A rendező valóban sokszor „helyzetbe hozta” a színésznő tehetségét, felismerte, megtapasztalta, tudta – ahogy persze más rendezők is –, hogy Vári Éva emberi és színészi egyéniségében benne a nagy tragikomika és a drámai színésznő. Szegvári előnye az volt a többiekkel szemben, hogy Vári Éva fenntartások nélkül rá is bízta magát, nemcsak „elfogadta” a koncepcióit. Így válhatott Szegvári Menyhért a színésznő minden bizonnyal legavatottabb menedzserévé.  
     A rendező mutatta meg a közönségnek a filmszínésznőt is Váriban, akinek talán legjobb filmes munkája volt az Ördögh Szilveszter novellájából készült Föloldozás. Egy monodráma, amelyet a Magyar Televízió égisze alatt forgattak 1989-ben (erről majd még lesz szó). Elnézve a felvételt bizakodunk, hogy igaza lesz Lang Györgyinek, aki Vári Éva Budapestre szerződésekor odavágta az akkor még csak éppen középkorú színésznőnek, hogy ne izguljon, Patkós Irmát 80 éves korában fedezték fel, szóval van még ideje. (És még mindig van!) 
     De Vári Éva és Szegvári Menyhért között volt és van magánéleti kötődés is. Amikor Szegvári Pécsre szerződött, talán azonnal megtetszett neki Vári Éva színpadi játéka. Bevallása szerint majd minden este a takarásból nézte, vagy éppen azt, ahogy a pihenők alatt a társalgóban kártyázik. Aztán nem más, mint közös mentoruk, Sík Ferenc főrendező parancsolt rájuk egy színházi este után, hogy vegyék már maguk is észre azt, amit rajtuk kívül az egész színház tud. A felek elfogadták Sík felvetését. Maga Vári Éva a rendezővel való kapcsolatáról kétszer szólt a nyilvánosság előtt. Először 1993-ban: „Fontos találkozás volt, éveken át éltünk együtt.”(21), majd Kepes András 1998-as Desszert című műsorában, amikor elmondta, hogy másfél évtizedig egy párt alkottak. Szegvári Menyhért soha nem tett nyilvánosan említést kettejük közös életéről, ahogy más privát életeseményéről sem. Akárcsak Vári Éva, ő sem éppen fecsegős.
     Kétség nem fér hozzá, inspirálóan hatottak egymásra művészemberként. Közös munkáikat, az ezek során szerzett tapasztalatait Vári Éva majd minden vele készült interjúban szívesen felidézi, és Szegvári Menyhért sem tagadja, hogy a színésznő az egyetlen, „akit ma is imád”. Annak ellenére, hogy útjaik szétváltak az életben, művészi együttműködésük, barátságuk megmentése példaértékű.
     Művészi szemléletüket, habitusukat egy a színésznő által 2017. január 10-én a Klubrádió nyilvános felvételén  elmondott történet írja le érzékletesen, a Rose című darab magyarországi bemutatójának próbáiról a 2000-es évek elejéről: „Amikor elkezdtük, bementem a próbára és végigsírtam az egészet. És végig sírta Ilan Eldad, a rendező is, aki érintett volt a dologban, mert az ő családját is elhurcolták. Akkor ott elsírdogáltunk egy hétig, s belegondoltam, hogy ez így nem lesz jó, hogy én bemegyek a színházba és elkezdek sírni, mert eszembe jut minden, és akkor a nézők is sírnak. Akkor mi lesz ott? Este két órát ott elsírdogálunk? Hogy lesz? És akkor? Nagyon jó barátommal, Szegvári Menyhért rendezővel beszélgettem, odaadtam neki a szöveget, hogy segítsen abban, hogyan tudom ezt úgy elmondani, hogy hatása legyen, igaz legyen, de azért mégse kelljen mindig sírnom. Akkor azt mondta, hogy gondolj bele, ha az ember elmesél az életéből egy tragédiát 40 vagy 50 év múlva, akkor már nem sír rajta, amikor meséli. Akkor már tud róla sokkal tárgyilagosabban beszélni, akár még humorosan is. Azt mondta, a humort próbáld keresni benne. Mondtam persze, keresem a humort, amikor megölik. De azt mondta, igen, keresd a humort, mert akármi volt, láger volt, nyíltak azért a virágok, történtek dolgok, amin az emberek mosolyogtak. Maga az egész borzalmas, de a részletek nem azok. Törekedjek arra, hogy legyen öniróniám, legyen kellő rálátásom erre a dologra, s merjem, hogy valami ne tetsszen ebben az egészben. Nagyon sokat segített.”
     Művészi elbizonytalanodásában Vári Éva ahhoz fordult, akire bátran számíthatott. akiben rendezőként, emberként is megbízott. „Megcsinálni” Rose figuráját persze neki kellett, de aki látta a monodrámát, tudja, hogy meglett a szerep humora.
 
Vitte kopott trojkáján egy cigánykaraván…

     Szegvári Menyhért gimnazistaként, a Szegedi Egyetemi Színpadon ismerte meg Csemer Gézát, az egyetem akkori hallgatóját. Mély benyomást tehetett rá a cigányszármazású író-rendező, mert első önálló rendezése Pécsett 1974-ben nem más volt, mint Csemer Géza és Szakcsi-Lakatos Béla Egyszer egy cigánylány című zenés darabja. Azon ugye nem csodálkozunk, hogy a címszereplő cigánylányt, Lulugyit Vári Éva alakította. A rendező szerint a történet: „egy amolyan »Holdbéli csónakos« témán alapult, cigányok között játszva. A cigánylány, aki akaratos, büszke, mondhatni pimasz, csak ahhoz az álmaiban létező fiúhoz akar férjhez menni, akit elképzelt magának, mindenki más »kevés« neki. A kovács, a cigányközösség bölcse vezeti rá, hogy a fiú, aki mellette dolgozik nap mint nap,  az ő elképzelt hőse, nem más.” Ez a bemutató azért érdekes a színésznő pályája szempontjából, mert tíz évvel később a szerzőpáros egy újabb műve, a Cigánykerék ősbemutatója Vári Éva és Szegvári Menyhért közös munkái sorában az egyik legnagyobb sikerré vált. Olyannyira, hogy ennek a darabnak az ismételt, immáron fővárosi színrevitele készítette elő a színésznő Budapestre szerződését 1992-ben.
     Ez utóbbi musical női főszerepét, Miréna Lock karakterét játszotta Vári, s egyik legkedvesebb szerepévé vált. Az előadásban énekelt dalok szinte hozzánőttek, különösen a Karrier-dal. Ahogy egy interjújában felidézte: „Nagyon megrendítő szám, amikor egy színésznő elmondja, hogy mi az, hogy karrier. A meg nem szült gyerekek, a levetett új ruhák, az eladott szerelmek. Karrierről beszélünk? Karrier? Micsoda ára van annak, hogy valaki karriert csinál.”(22) A dal olyan védjegyévé vált, mint Karádynak a Hamvadó cigarettavég, vagy Dajkának a Bohóc-dal, ez Várié. Nem véletlen, hogy senki nem tudott ebből a dalból hozzá foghatóan  személyes sikert kovácsolni; súlyos árnyék a színésznő nagyszerű alakítása.
     És a Karrier-dal kapcsán egy empirikus megfigyelés: Vári Éva ezzel a dallal lépett fel a Vígszínház 100 éves Jubileumi Gálaestjén 1996-ban. A YouTube-on megtalálható a felvétel, több változatban is. A rendező a résztvevő művészeket félkör alakban ültette a színpadra, akik így egymást is nézték, hallgatták az est során. Érdekes megfigyelni a felvételen, ahogy a színpadon ülő színészek lereagálták egymás produkcióit, vagy éppen csak befelé figyeltek, készülve saját fellépésükre. Vári Éva előadása alatt volt egy művész, aki teljesen átadta magát kollégája játékának. Börcsök Enikő végig feszülten figyelt, átszellemülten hallgatta színésztársát, szemlátomást megérintette a produkció heve, megéltsége.         
     Biztos, hogy azok, akik élőben láthatták a pécsi ősbemutatót, ugyanolyan zajos sikerről számolnának be, mint az előadás szereplői. De valahogy a szakmai méltatás a pécsi előadás körül elmaradt. Csak a Dunántúli Napló 1984. március 3-ai számában található egy kis tudósítás: „Vári Éva imponáló biztonsággal és mértéktartással oldja meg ezt a helyenként túl patetikusra méretezett feladatot.”  Kulka János – aki ugyancsak szerepelt a darabban – így emlékezett az előadásra: „Nem sokat találkoztunk a darabon belül, az Évának  a Gergely Robi volt a közelebbi partnere, vele volt több közös jelenete. […] Jaj de jó volt, de szerettem, imádtam. Éva minden számát hallgattam, oldalról, elölről. Gyönyörű dalai voltak benne.”(23) Vári Éva maga is mindig szívesen gondol vissza mind a pécsi, mind a megismételt, budapesti feldolgozásra. Szerette és színészként is élvezte a darab előadásait, annak ellenére, hogy az nem éppen veretes remekmű. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy nemigen tűzik a színházak műsorra, s valahogy igazán csak a Vári‒Szegvári páros tudott sikert kovácsolni belőle Pécsett is, majd Budapesten is.
     Vélhetően Stuber Andrea színikritikus ragadta meg a mű lényegét, amikor a Színház 1993. januári számában ezt írta a Budapesti Kamaraszínház előadásáról: „Túlméretezett a szereplő- és problémahalmaz. A darab szerkezetileg és dramaturgiailag kész káosz. […] a szerzők ebbe az egybe zsúfoltak bele minden lehetséges cigánysorsot. A feltörekvő díszcigányét, a kisstílű bűnözőét, a külföldre szakadtét, a Rákóczi térre szakadtét, a börtönből szabadultét, a szipuzó csövesét. A kapkodó, kidolgozatlan miniportrék és sorstöredékek elnagyolt tablóvá állnak össze. A részletek gyengék, de az összkép erőteljesebb: színes, gazdag, érdekes. […] Ott van Vári Éva a maga finom közönségességével, szenvedéstörténetet sejtető hervadó nőiességével, énekes színészi szaktudásával.” A rendező, Szegvári Menyhért is úgy gondolta, hogy a cigányság összes fájdalma benne van a darabban, de hagyta, hadd szóljon.
     A darab Lakatos Mariska, alias Mirena Lock, az Amerikába szakadt filmszínésznő dicstelen hazatérését mesélte el. A díva hazalátogatása katartikus a műben mind maga, mind környezete számára. Az emlékek felkavarásáért Mirena lelke nyugalmával, mi több, az életével fizet. 
     A Cigánykerék ősbemutatója Pécsett közönségsikert, szakmai elismerést, Budapesten egy újabb feldolgozása személy szerint Vári Évának parádés fővárosi bemutatkozást hozott. A két előadás között 10 év telt el. Budapestre már egy teljesen más Mirena Lock érkezhetett. Csalódottabb, keserűbb és sokkal, de sokkal érettebb. Egy igazi díva, aki már pontosan tudta, megtapasztalta, mibe is került neki a karrier. Az 1990-es évek elejére Vári Éva mögött már 35 év színpadi múlt volt vidéki színésznőként. Bölcsen, tényszerűen, de talán kicsit sebzetten is szólt erről a Stúdió ’96-ban Érdi Sándornak adott interjúban, pár évvel a Budapestre szerződése után, a riporter finoman körbeírt kérdésére, hogy talán nincs ott a pályán, ahol képességei alapján lennie kéne, vagy ahova még kerülhet: „Úgy gondolom, múltam nincs, jelenem van, a jövőm az teljesen kétséges. Hogy én ezt, hogy élem meg? Ahhoz, hogy az ember vidéken maradjon sérülés nélkül 30 évig, ahhoz el kell dönteni, hogy az embernek mi a fontos. Az, hogy karriert csinál, vagy az, hogy mindennap, amikor felöltöznek az emberek hétórakor és eljönnek és meg akarnak engem nézni, akkor én ennek örülni tudjak. És örülni tudjak annak, hogy egy vidéki színházban olyan lehetőségeket kaptam, hogy a musicalen át a drámán keresztül a vígjátékig sokféle szerepkörben megmutatkozhattam, nagyszerű embereket ismertem meg. Lehet, ez egyfajta védekezés. [...] Szoktam nézni Pécsett a pécsi balettet, és nézem, hogy ugyanúgy gyakorolnak. […]  Az egyik szólista lesz, a másik meg ott marad a karban, pedig én úgy látom, hogy ő ugyanúgy meg tudja ugorni azt a duplát, vagy a triplát, s valahogy az egyiknek szerencséje van. A véletlenen, meg sok mindenen múlik, hogy kinek mi a sorsa, az én sorsom ez, és nem vagyok vele elégedetlen. Nem én vagyok fontos a színházban, hanem a színház fontos az én számomra.”

(1) Dunántúli Napló, 1963. szeptember 6.
(2) Sugár Ágnes interjúja, Klubrádió – Hallójárat, 2016. 04. 03.
(3) Csaba Beatrix interjúja, Színház az egész világ, Civil Rádió – Merítés, 2013. október 16.
(4) Csaba Beatrix interjúja, Színház az egész világ, Civil Rádió – Merítés, 2013. október 16.
(5) Stuber Andrea interjúja, Ahol hely van – Játszótársak, Rádió Q, ‒ 2011. január 9.
(6) Csaba Beatrix interjúja, Színház az egész világ, Civil Rádió – Merítés, 2013. október 16.
(7) Csaba Beatrix interjúja, Színház az egész világ, Civil Rádió – Merítés, 2013. október 16.
(8) Dunántúli Napló – Vasárnapi napló – 1966. június 5.
(9) Színház, 1974. március
(10) Vihar új felfogásban,  Dunántúli Napló, 1975. június 11.
(11) Sugár Ágnes interjúja, Klubrádió – Hallójárat, 2016. 04. 03.
(12) Tüskés Tibor: West Side Story, Dunántúli Napló, 1970. február 2.
(13) Bornemissza Géza: La Mancha lovagja a Pécsi Nemzeti Színházban, Dunántúli Napló, 1977. március 9.
(14) Stuber Andrea: Ahol hely van, Rádió Q, 2011. 01. 09.
(15) Csaba Beatrix interjúja, Színház az egész világ, Civil Rádió – Merítés, 2013. október 16.
(16) Veiszer Alinda Záróra című műsora, MTV, 2011. április 13.
(17) Fehéren-feketén, körzeti magazin Pécs, regionális műsor, MTV, 2011. május 31.
(18) Nem bánok semmit sem, portréfilm, 2009. augusztus 23., Duna Tv
(19) Bóta Gábor interjúja, Klubrádió – Az ötös – 2015. október 30.
(20) Ungár Tamás: Játék a végletekig, Népszabadság, 1993. 03. 06.
(21) Ungár Tamás: Játék a végletekig, Népszabadság, 1993. 03. 06.
(22) Paor Lilla interjúja, Lillás reggeli, 2013. december
(23) Stuber Andrea: Ahol hely van, Rádió Q, 2011. 01. 09.


(Megjelent a Criticai Lapok 2017/13-as számában)