Az utolsó óra a II. világháborúban játszódik Londonban, ahol a már halálos beteg Freud (Jordán Tamás) találkozik Lewis professzorral (Alföldi Róbert). Kérdőre vonja, hogyan is válhat valaki ateistából hívő emberré, s persze hogyan hat ez a freudizmushoz való viszonyára. Két humán beállítottságú, művelt ember beszélget. Éllel, daccal, elköteleződve a maga igaza iránt, de nem ellenségesen. Az egyik tagadja Isten létezését, szerinte az „emberiség az emberek miatt szenved.” A másik úgy gondolja, hogy „mit tudhat egy majom Beethovenről”, megküzdött a hitéért, ő hiszi, van Isten.

Azt, hogy ki volt Freud, mindenki tudja, az, hogy ki volt C. S. Lewis, kevesen. Egyébként ez szépen kibontakozik a történetből, mert Freud Lewis életén keresztül „támad”. Lewis ír származású volt, mégis harcolt az első világháborúban az angolok oldalán. A seregben barátságot kötött Edward Moore-ral, akivel egyezségre jutottak, ha egyikük nem térne vissza, a másik törődni fog a hátrahagyott családjával. Lewis csak megsérült, Moore meghalt. Moore anyját és nővérét Lewis támogatta, Mrs. Moore-ral élt annak haláláig. A professzor „megtérése” nagy csata eredménye, a logika döntött. Elolvasta az Evangéliumokat, s arra jutott a kereszténység minden addigi mitológia beteljesedése. (Az már csak érdekesség, hogy 1963. november 22-én hunyt el, azon a napon, amikor a Szép új világ írója, Aldous Huxley is és azon a napon, amikor John F. Kennedyt meggyilkolták.)

Freud utolsó stádiumos rákos, amiért köszönetet mond Istennek, mert nem kell végignéznie a világháború borzalmait, annyi jutott csak neki, hogy el kellett menekülnie szülőföldjéről, idegenben haldoklik. Lewis tisztelettel van iránta, vitatkozik, de értékeli a tudós munkásságát, még ha kritikával is illeti. Hol az egyik, hol a másik viszi be a pontot a vitában, de mindkettő győzni akar, meggyőződése, neki van igaza. Hatvan perc. Egy állítás, egy tagadás, érvek sora. Nincs győztes, kiderül, „a halál ugyanolyan méltatlan, mint az élet", meg az is, hogy „két ember között bármilyen kötödés, az már kapcsolat.” 

Nem egy új előadás ez, négy éve volt a bemutatója. Alföldi nem bízott semmit a véletlenre, ő rendezte, ő találta ki a díszletet, a jelmezeket és ő az egyik szereplő. Jól mozgatta magát, Jordánt, a Rózsavölgyi Szalonban hol az egyik, hol a másik szereplő a nézőtéren, a nézők között keresett „cinkosokat”, csak úgy „üzengetett” a színpadra. Bevonnak a vitába, el kell gondolkodni, mit is hiszünk magunk Isten létezéséről. A színészek ilyen közelsége miatt azon is el kellett gondolkodnunk, hogy „kinek játszol és kinek látszol?”

Nem lehetett elvonatkoztatni a színészek személyétől. Persze miért is kéne, ez rájuk épülő „sztárparádé”, különben a darab nem vonzana négy éve közönséget. Amikor a bemutató volt Alföldi útilaput kapott egy színház éléről, most Jordán majdnem. Alföldi a Nemzetiben Jordánt váltotta, most nála (is) rendez, mert „színháznélküli”. Jordán Tamás baleset után, betegen, sőt a „betegágyából” játszott. Nagyon megragadt bennem Gálvölgyi János egy mondása egy Ötös adásból: „Részegen nem lehet részeget játszani, betegen nem lehet beteget játszani.” Éppen ezért úgy éreztem, Jordán talán nemcsak játszott. A fizikai bajokat, humorral, szellemi brillírozással verte el, nem tudom mennyi volt az átélés, s mennyi a fizika/biológia. Amit láttam a színpadon, elbicegőben mellettem, egy leépülőben lévő, beteg öregember elesettsége volt. Lázas tekintet, düh a fizikai kiszolgáltatottság ellen, viaskodás önmagával. Nem volt szánalmas, tartásos volt, de nagyon belengte az elmúlás. Ha ez színészi játék volt, bravissimo. Alföldi olyan „alföldis” volt, kicsit cinikus, szenvtelen a felszínen, aztán egy aranyszívű kölyöktacskó. Nem lehetett nem észrevenni, mennyire alájátszott Jordánnak, tolta maga előtt. Két alkotó ember, két művész elképesztő toleranciája, alázata egymás iránt, megkapó volt. Arra gondolhatott az ember a végén: „...van Isten/Nem nagyon törődik velünk/De betakar, ha nagyon fázunk.”