Frankenstein, avagy a felelősség hiánya 

(Vígszínház – Mary Shelley: Frankenstein – A modern Prométheusz – 2026. április  14-i előadás) 

Shelley regénye kétszáz év után is eleven, izgalmas történet, egyben filozófiai allegória. A mesterséges intelligencia és géntechnológia korában Frankenstein már nem horrorfigura, hanem etikai figyelmeztetés: meddig mehet el az ember a teremtésben, felelős-e az alkotó a teremtményéért, mitől lesz valami, valaki emberi lény? A Vígszínház előadása nem egy klasszikus újrajátszás, inkább demonstráció arról, hogy a Frankenstein-történet makacsul jelen idejű emberi dilemma. 

Ajándék Doors-emlékkoncert, Shakespeare kárára

(MITEM 2026 – Shakespeare: III. Richárd – Szatmárnémeti Harag György Társulat- - 2026. április 11-i előadás)

Shakespeare darabja nem a gyilkosságokról szól – hanem a gyilkosságok retorikájáról. Akkor hatásos a mű feldolgozása, ha Richárd intellektuálisan fölényben van: nemcsak öl, hanem meggyőz, elcsábít, beavat és a közönség ebben bűntársává válik. Vagyis a humor és a horror egyszerre működik: nevetünk, majd rájövünk, min nevettünk. Vajon mitől működik a III. Richárd színre vitele, és a szatmárnémetiek feldolgozása most miért nem hat?

Világ színháznézői egyesüljetek!  

(Nemzeti Színház - Marxtőkéje - 2026. márcisu 28-i előadás) 

A Nemzeti Színház – amely újabban nem annyira színház, mint inkább világnézeti bemutatóterem – Marxtőkéje címen kínálja legfrissebb ideológiai installációját. A cím már önmagában figyelmeztetés: itt nem pusztán A tőke színpadi adaptációjáról van szó, hanem valami többértelmű, de kétségkívül nagyra törő vállalkozásról. A kérdés az volt, hogy ez a több vajon több lesz-e, vagy csak hosszabb.

Szépen kimondott hazugságok

(Vígszínház: - Arthur Schnitzler: Ismeretlen táj – 2026. március 22-i előadás) 

Az Ismeretlen táj a Vígszínház színpadán elegáns, műgonddal színpadra állított előadás, de talán kicsit udvariasan bánik a valójában pengeélen táncoló textúrával, hisz Schnitzler a lélek boncmestere. Valló Péter rendezése pontos, mint egy svájci óra – és olykor éppoly hideg is.

Az igazi megrág, kiköp

(Katona József Színház - Biró Zsombor Aurél: 2031 – 2026. február 19-i előadás)  

A előadás különös helyet foglal el még a Katona repertoárjában is, hisz az elmúlt évek egyik legfeszítőbb színházi kérdését próbálja körbejárni: hogyan lehet a színházi intézményrendszeren belüli abúzusokról beszélni? Igen ám, de úgy, hogy közben az ehhez kitalált színházi „forma” egy újabb hatalmi gesztussá válik, ami nyilván újabb etikai kérdéseket vethet fel. 

Felkiáltójeltől a gondolatjelig

(Budaörsi Latinovits Színház – Csehov: Ivánka bácsi – 2026. március 7-i előadás) 

Csehov és különösen a Ványa bácsi számomra az, mint egy indiai ember számára a „szent tehén”, a színházhoz és a mindennapi élethez kötődés alapja. Örülök, hogy Keresztes Tamás rendező nem formailag kísérletezett a darabbal, hanem úgy nyúlt Csehov klasszikusához, mintha újra kellene hangolnia egy régóta ismert hangszer minden húrját. Hangszerelése révén egy befogadható, intelligens és lírai előadás született, ugyan nem az én Ványa-eszményképem, de nem vitathatom, hogy Budaörsön Csehov nem csak megszólalt 2026-ban, hanem megszólítja a nézőket is.

Non-prímadonna

(Tasnádi István: EgyÉletem – Csákányi Eszter stand-up estje)

Csákányi Eszter pályája nem a primadonnák megszokott, bársonnyal kibélelt diadalmenete. Inkább afféle makacs kitérőkkel tarkított kerülőút, amelyen a hősnő – mert, hogy az – rendre olyan nőalakokba botlott, akik nem kérnek bocsánatot a létezésükért. Ehhez a műfajhoz nem elég a tehetség: kell hozzá önirónia, szikár fegyelem és az a bizonyos, kellemetlenül pontos önismeret. Csákányi mindezt régóta birtokolja. És most: egy rászabott főszerep. Bár a helyzet pikantériája, hogy a darab címszereplője is Csákányi Eszter. Egy túlzó, szertelen, féktelen nőalak – vagyis egy gondosan felépített, színpadra emelt önarckép áll előttünk. A produkció legfőbb kérdése nem az, hogy hiteles-e, hanem az: mennyire meri komolyan venni önmagát. Meri. 

Tévedések zenés játéka  

(Szegedi Nemzeti Színház - Eisemann Mihály - Szilágyi László: Én és a kisöcsém) 

Van valami hálátlan abban, amikor egy operett úgy tesz, mintha több lenne önmagánál – és akkor működik igazán, amikor nem akar több lenni. Az Én és a kisöcsém a maga idejében sem a világ megváltására született, hanem arra a finom műveletnek a megmutatására, amelyet könnyedségnek nevezünk. A Szegedi Nemzeti Színház előadása éppen ezt a napjainkban nehezen megragadható, törékeny egyensúlyt keresi. Tökéletes időzítés, pontos stílus, mindez nagy energiákkal tálalva jelenik meg a néző számára, igen tisztességes produkció született, és ez itt most dicséret az alkotóknak. 

Társadalmi akvárium 

(Osztrovszkij Az erdő című előadás a Szegedi Nemzeti Színházban) 

A Szegedi Nemzeti Színház előadása az Osztrovszkij–klasszikust friss és szórakoztató módon tárja a közönség elé. A színészi játék precíz, a karakterek élnek, lélegeznek és vitatkoznak. A darab egyszerre humoros és éleslátó – pontosan olyan, amilyennek egy tizenkilencedik századi orosz, vidéki társadalmi komédiának lennie kell.