Iza színházban járt - Philipp Löhle: Nem vagyunk mi barbárok (Katona József Színház)
csütörtök, 08 június 2017 21:38

Philipp Löhle: Nem vagyunk mi barbárok (Katona József Színház)

Értékelés:
(25 szavazat)

Girl’s power  

(Katona József Színház - Philipp Löhle: Nem vagyunk mi barbárok – 2017. június 6.-i előadás)

I come only with my punishment
There comes only my conviction
Running is my fate
'cause I don't carry any identity papers
Lost in the heart
Of the great Babylon
They call me the Clandestine*
(Manu Chao)

Épp itt az ideje a színházi évad végének. Még egy-két szembenézés saját gyengeségeimmel, aztán mehetek terapeutához. Mert az esti színház sok gondolatot ébresztett ugyan, de én csak azon agyaltam, ha éjszaka bekopogna egy menekült hozzám, aki sötétbőrű és ételt, szállást, zuhanyt kér, mit csinálnék? Rosszabb ember lennék mint 10 éve? Nem hiszem. A világ lett félelmetes, kihívásokkal teli, de nagyon gyorsan. És sok mindenre választ kell találni magunkban, magunknak. Olyan válaszokat, amiket később nem bánunk, nem szégyellünk.

A darab négyszereplős, két házaspár egy társasházban. Az unott vegán szakácsnő, Barbara, talán a legépeszűbb és legokosabb a csapatban, férje Mario, aki valami elektroizé, de még egy plazma tv-t sem bír behangolni, ezért tele elfojtott frusztrációval. A szomszédjukban lakó Levente, egy izomagyú, már reggel söröző munkanélküli és a női "sötétoldal", a szilikon ajkú fitnesztréner, Linda. Hozzájuk „tör be” egy hajléktalan/földönfutó/menekült, segítséget kérve. Barbara befogadja, majd rácsodálkozik, támogatja, s megkapja tőle azt, amit férjétől régen nem, vagy soha, figyelmet, gyöngédséget. A szomszédok és férje is sápítozik, nem értik, félnek. Szajkózzák, amit a tv-ből, rádióból hallanak. Az európai (fehér) ember felsőbbrendűségéről, a „bezárt Európa, mert megtelt” tirádákat. Aztán Barbara eltűnik, s már csak a holtan kerül elő a közeli erdőből. A gyanúsított persze a befogadott. Csak egy valaki nem hiszi, hogy ő a gyilkos, Barbara húga, Anna.  

A színmű nem egy „Ne bántsátok a feketerigót” szinten ragadja meg az előítélet, a rasszizmus kérdését, a sztereotípiákban gondolkodás veszélyeit. Megmerném kockáztatni, a darab kicsit uncsi – még a témája ellenére is -, a rendezésnek, a színészi játéknak kell megtölteni, feldobni. Már csak amiatt is, ha olyan az átlagember, amilyenek a darab karakterei, ez a világ menthetetlenül pusztulásra érett, kár érte kapálódzni. Egyébként az előadás érdekes módon rímel a Trafóban bemutatott, Milo Rau – szintén egy német - Hate Radio című előadására. Ott a tömeghülyítést, uszítást láttuk, itt pedig az elhülyített tömeg egyedei fejébe láttunk bele.

Vajdai Vilmos rendezőnek igen pártos véleménye van a témáról, különösen a manipulált kormányzati ijesztegetésnek az átlagfejekben lecsapódó hozadékról. Vélhetően a Katona művészcsapatának is, különben nem tartottak volna bemutatót. Vajdai remekül választott szereplőket, s ez már önmagában majdnem sikeressé tette a produkciót. De jól jött hozzá a díszlet/jelmez (Juhász Nóra) és a maszk (Vég Attila) „támogatása”. Gondolom, hogy a független színházi életben megedződött színész/rendezőnek ezer ötlete volt a színpadképhez, ami csak néha-néha a térbe leereszkedő ablak, ajtó, lakásfal keret volt, nagy játéklehetőséget adva a színészeknek, töltsék be. 

Barbara szerepében Fullajtár Andrea, erős, szuggesztív alakítással. Egyszerre volt kint és bent, vagyis színpadi karakterként és Fullajtár Andreaként is a színpadon, szerepet játszott, de közben véleményt artikulált. Úgy hozta Barbara figuráját, hogy volt egy szánalmasan viselkedő, verbálisan állandóan bántalmazott asszony és egy teljes intellektuális fölényben lévő, erős nő, mindenki ellenében való véleménnyel. Fullajtár nem hiú színésznő, a karakter kedvért mer csúnya lenni. Itt éppenséggel szürkén jelentéktelen és kis ideges röhögcséléseivel talán viszolygást keltő. A színésznőnek olyan erős karizmája van a színpadi deszkákon, hogy mindent megengedhet magának, hisz mozdulatlanul, csendben is tud „akcióban lenni”, alakítani. (Megkockáztatom, A Kurázsi mama óta a legjobb formáját hozta.) Női ellenpontja Linda, Pálos Hanna. A színésznő kikerics sárga testrefeszülősben, mintha egy plasztikai sebészeti műbaba lenne. Ahogy kell, póthaj, szilikonnal felpumpálva minden jelentős testrésze. Piros pont a jelmeznek, maszknak, nem hinné a néző, hogy más szerepeiben - például a Lélegezz Nő-je, a Mi osztályunk Dora-ja – is ugyanez a fizikai állomány. Persze Pálosnak is igen nagy szerepe van a Linda-hatásban, nevezetesen szájfénnyel optikailag megnagyított ajkait majd két órán át úgy tartja, s úgy artikulál, mintha a szilikon pótlástól nem tudná azokat összezárni. A színre vitt nő kenterbe veri akármelyik magyar valóságshow celebjét egyszerűségben, s nem fél semmitől, mert még azt sem fogja fel ésszel, hogy kéne. Ez adja az erejét. 

Az este a „nöi szervek”-é egyértelműen. Fullajtár és Pálos kettőse, egy csajos estén, eldiskurálva a menekült, alias „éjszakai gleccser’ férfiúi erényeiről, kétségkívül legjobb jelenete a darabnak. Közben Linda kifesti, Barbara lemossa vérvörös körmeit. Linda luxus prostiként nyafog, Barbara pusztán a menekült férfi mezítelen testére gondolva átvált Amanda Lear hangfekvésébe.

A két férfi szereplőnek nem ennyire mellbevágó a megmutatkozása. Pedig Dankó István által megformált figura a neje hóna alatt szaladgál, annyival kisebb nála. Ráadásként valamilyen undok kék melós ruhában, akár Tesz-vesz város játékfigurája. Olyan férfit mintáz, aki akármilyen szexre hajlandó lenne, de semmit nem kap, emiatt állandóan robbanásponton van. Rajkai Zoltán Leventéje még nejénél is lejjebb agyilag, és még bamba is. Ja, és ordenáré módon közönséges mindenben, öltözködésben, viselkedésben. Náluk több volt a külsőségekben megmutatkozó szerepformálás, nem mozdultak ki igazán szokásos szerepskálájuk komfortzónájából. Voltak ugyan vicces és talán groteszknek ható jeleneteik, de mintha gyerekkorom Zoli bohócát láttam volna bennük néha, pont egyszer csinálták többször azt a helyzetkomikumot, ami csak egy ismétlés erejéig volt poénos.

Az eredeti darabot átdolgozó Peer Krisztián és Török Tamara dramaturg olyan texturát hozott össze, ami tömören illusztrálja hol áll Európa és hol áll Magyarország ma a menekültügy kérdésében. Az eredeti német bemutató a menekültválság kibontakozása idejére esett, mára viszont Európát már bőven elérte a menekülthullám, a terrorfenyegetettség. Angela Merkel politikája - ennek dacára – mintha kezdene nyerőbe átfordulni, Magyarországon pedig tetőződik az idegenellenesség, nem fallal védjük magunkat, hanem fallal zárta el magát az ország.

Ma már nemcsak a Lindák, Leventék félnek és válnak egyre elutasítóbbakká és konokabbá véleményük szajkózásával, de a Barbarák is rettegnek. Egyre jobban úgy tűnik, még az értelmesebbek is radikalizálódnak nézeteik terén, úgy érzik, a dzsihád Európa meghódításáért folyik már, meg kell védeni az „európai életteret”. És emiatt veszett aktuális a Katona előadása, mert most kell észnél lenni, összefogni, ha képes rá még ez a kontinens, mert valami egész sötét korba fogjuk visszalőni magunkat, ha nem. Mert ugyan nem szóltam róla, de a darabnak egész brutális befejezése van, nem szerencsés az igazságot keresni egy felizgatott, agymosott közegben, még ha azok az ismerőseink is.  

Kicsiben tár elénk valamit a színház, ami a végére hatalmas perspektívává nyílik, üzenetként. Erőteljes hangsúlyt ad neki zárásként a stúdiós fiatalok által énekelt Manu Chao szám, a Clandestino, Máthé Zsolt remek magyar szövegével, „Sorstalanság” refrénnel.

És itt jön mindenkinek a házi feladat. Én mit tennék, nyitnám-e szélesre, vagy csapnám-e be azt az ajtót. Nehéz válasz, ha jót és jól akarunk cselekedni, ha felelősen gondolunk a jövőre, a gyerekeinkre. És vajon szégyellni kell-e magunkat, ha nem vagyunk Barbarák. Talán nem, de ha hagyjuk, hogy ember újra ember farkasa legyen, akkor biztos. 

(Horváth Judit felvétele.)

Megjelent: 2374 alkalommal