Iza színházban járt - Duncan Macmillan: Lélegezz (Katona József Színház)
péntek, 02 június 2017 14:35

Duncan Macmillan: Lélegezz (Katona József Színház)

Értékelés:
(37 szavazat)

Élet, halál, világegyetem 

(Katona József Színház – Duncan Macmillan: Lélegezz (Lungs) - 2017. június 1.-i előadás)

Kicsit becsapott a színházi darabismertető. Tény, a gyermekvállalás tárgykörére van felfűzve a történet, de mégis egy - brutálisan őszinte - love storyt látunk, a kezdettől a végig. Történetet egy harmincas, bizonytalan, sokat agyaló, mindent analizáló párról, akik számos, de mégsem helyrehozhatatlan hibát követnek el. Életük kicsit ismerős, kicsit mosolyogtató, olyan esendően emberi. Néha nevetünk rajtuk, mert nagyon is szomorúak vagyunk. 


Duncan Macmillan 32 évesen írta a darabot, s most sincs még negyven. Az író persze az Y generáció tagja, mert az előtte lévő X generációnak még eszébe sem jutott volna azon agyalni, amin az ő hőseinek, kortársainak. Nevezetesen, ha hét éven át repkedne egy ember New York és Európa között minden nap, akkor sem bocsátana ki ökológiai lábnyoma annyi szén-dioxidot (10.000 tonnát, ami az Eiffel-torony súlya), mint megszületendő gyermekéé élete során. Az X generáció (1960-1979 között születettek) nem a környezetszennyezéssel, a Föld jövőjével foglalkoztak, hanem egy jó diploma megszerzésével, a lakásbeugróval, meg az autóvétellel, gyereket meg csak úgy csináltak. Egyáltalán, a 30-as éveikre a gyerekeik már iskolások voltak, míg az Y-generáció ebben a korban kezdett gondolkodni, hogy egyáltalán szülővé váljon-e.

A darab két szereplője, a Nő és a Férfi, nevük sincs. A Nő úgy gondolja: "Teljesen elcseszett vagyok". Ennek ellenére nagyon is helyes meglátásai vannak társadalmi, ökológiai és személyes kérdésekben egyaránt. Jó ember akar lenni egy kegyetlen világban, egy széteső bolygón, ahol lassan minden, így az ő élete is diszfunkcionális. A Nő motivációit, érzéseit ismerjük meg jobban, az összes vélt és valós neurózisát. A férfi passzívabb, róla kevesebbet tudunk meg, inkább egy sodródó „mackó”, de a maga módján szereti a nőt.

A pár „megvan” együtt, nem mindent elsöprő szerelem az övék, de szükségük van a másikra. Hosszú évek együttélése után szétmennek, aztán újra megtalálják a másikhoz az utat, a te és énből végre mi lesz. Gyermekük születik, együtt öregszenek meg. A Férfi előbb távozik a pusztuló bolygóról, a Nő idősek otthonába kerül, megtörténik vele, amit harmincévesen vizionált, gyermeke bedugja, amikor már terhes az ellátása, mert szenilis. Macmillan-nek nincs valami idilli jövőképe, se magának, se nekünk.

A darab gyors, egymást átfedő, időben és térben ugráló dialógusai David Mamet színműveit idézik. A Nő szinte soha nem fejezi be a gondolatmenetét, mert már ugrunk máshová, a Férfinak mindig csak egy válasza lehet, még öt kérdésre is. Mintha egy képregényt lapozgatnánk.

A Férfi Nagy Ervin, egy passzív, szelíd és kicsit zavaros karakter, zenész. A Nő Pálos Hanna, vibráló, impulzív, egyszerre laza és aggódó, mintha felszínes, mégis bölcs. Nagy teher a színészeken, hogy utcai öltözetben, egy támla nélküli padon, csak szatyornyi kellékkel (cigi, terhességi teszt, palackos víz, könyv), egy pinceszínházban 90 percig megteremtsék és fenntartsák a figyelmet. Sikerült nekik. Jó a partneri kémiájuk, test-és arcjátékkal képesek a szöveg alatti tartományokat is felszínre hozni, érződik, hogy van véleményük a Nőről és a Férfiról.   

Macmillan darabja, így a színpadi játék a végén elkezd lanyhulni és statikussá válik. Forgács Péter rendező ezt arra használta fel, hogy egy gyönyörű csúcspontot kerítsen az előadásnak, ami halálosan komollyá és drámaivá teszi a darabot, ezzel a számos mondanivalónak súlyt adva. Teheti ezt azért, mert Pálos Hanna olyan – egyébként maga az Y-generációhoz tartozó - színésznő, aki gond nélkül „100 éves asszonnyá” válik a színpadon, percek alatt magába sűrítve egy egész élet fájdalmát, keserűségét. Valahol olvastam, hogy Gobbi Hilda karakteres színészi erejét látják a színésznőben, hát van benne valami! (Nem akarok spoilerezni, de a Nő egyedül, öregen, betegen üldögél az otthonban, már a Férfi sírjához sem tud kimenni, aztán ő is távozik. A fények úgy hunynak ki a Katona Sufniban, hogy a padon nem egy harmincas színésznő, hanem egy halálra készülő, ráncos öregasszony ül.)   

Duncan Macmillan darabja nemcsak a harmincasoknak szól, hanem mindenkinek, aki nehezen képzeli el a még az előtte álló akármennyi jövőt is. Mert az a világ, amiben felnőtt már sehol, ebben a világban meg nehéz elképzelni azt a jövőt, amit akkor gondolt, amikor álmodozott a jövőjéről. Valahogy sorsszerűnek érzem, hogy a tegnapi napon ugort ki Donald Trump a Párizsi Klímaegyezményből, elvégre az ember életfunkciója nem környezetszennyező, a szén-dioxid meg légytrágya.

(Fotó: Horváth Judit)

Megjelent: 3733 alkalommal