A Csillagok háborújából jól ismerjük a sötét oldalt tápláló erőt, hogy „a félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést.” A libanoni-kanadai író műve a sötét oldalnak is a sötét oldala, egy görög sorstragédia. Egy ikerpár, Jeanne és Simon – anyjuk végrendeletére – elindulnak, hogy felderítsék az anya, Nawal Marwan múltját és megértsék, hogy a nő miért volt néma élete utolsó öt évében. Amikor a titkok hálójának szemeit egymásután felfejtik, elvesznek örökre, magába zárja őket a düh és a gyűlölet. Kizárt, hogy valaha is normális életet éljenek, anyjuk múltja elveszi a jövőjüket. Azonban Nawal Marwan, aki maga is áldozat, nem ok nélkül vált hóhérrá. Abszurd módon, ugyancsak egy áldozatból hóhérrá vált ember hóhérává.

Elég talányos ez így, de Nawal Marwan  - hijabja alapján - egy közel-keleti háború túlélője, aki annyi szörnyűséget élt át a kijutásig, ami tíz embert is letaglózna. A nő képtelen túllépni a múltján, annak titkain. Életében - némaság árán -, de magában tartja a legszörnyűbb titkát, halála után azonban kiszabadítja a szellemet a palackból. Gyilkos érzés az előadás alatt ráébredni arra, mi az asszony titka, mit élt át Nawal Marwan. Csoda, hogy csak néma lett és nem bolond.   

A színpadi nyitóképben Nawalként  Kováts Adél fogadja a nézőket, egy üvegfal mögött állva, hosszan, némán, hogy aztán elmesélhesse életét, úgy 50 évben, ide-oda ugrálva időben és térben. Mert Nawal már halott, végintézkedése végrehajtása során ismerjük meg életét. Így a darab cselekményét mozgató szereplő egy közjegyző, akit László Zsolt játszik. Nélküle nem teljesülne Nawal végakarata. A látszólag tétova, bizonytalan, kisszerűnek tűnő ember, aki még a kezeivel sem bír mit kezdeni, szelíden, de kikényszeríti a végakaratot. Az örökhagyó a barátja volt, ő is tett egy ígéretet. László Zsolt Lebelnek közjegyzőként a szokásos, főhősi szerepkörétől most messze van. Persze hiteles ő az átlagember karakterében is. Jó ritmusban adagolja a figura furcsa humorát, földhöz ragadottságát, jó szándékú humánumát. Úgy tűnik, élvezi, hogy végre nem a „világot kell helyrezökkentenie”.

Nawal megformálása még egy Kováts Adél kaliberű színésznőnek is kihívás. Egyszerre kell naiv kamaszlányként, érett felnőtt nőként és megtört asszonyként színpadon állnia, két óra leforgása alatt. Kovátsnak ment „a még és már állapot”, egy percig nem volt illúzióromboló jelenléte a színpadon. (A nagyvilágban számos előadásban három színésznő játssza Nawalt, nem véletlenül.) A színésznő szerepe minden életszakaszában tudott emlékezetest nyújtani, erőlködés nélkül. Pillanatokat, lenyomatokat, bevésődő állóképeket. Egyik „fényképe” a megesett, szerelmes tinédzser, aki egyszer csak meghunyászkodik egy zárt közösség vallási tradíciói és anyja akarata előtt, némán térdre rogyva, megtörve. Majd már tapasztalt, öntudatos nőként, igazságosztó szerepben, elmondva racionálisan, hogy erőszakkal miért nem lehet az erőszaknak véget vetni. Végül a legerősebb lenyomat, egy nemzetközi büntető tárgyalás koronatanúja. Jellegtelen műszálkosztümben, görcsösen, két kézzel egy műbőr táska szíjába kapaszkodva, dühtől eltorzult arccal elítélve, elveszejtve azt, akinek azt ígérte, „történjen bármi, örökké szeretni foglak.” Kováts Adél majd minden szerepében emlékezetes, de most még annál is több. Egyszerű, tiszta, salagmentes a játéka. Nawal bőrében öntudatra ébred, megtörik, megbocsát, őszinte emberi gondolatokat, értékítéletet közvetít. A színésznő, aki lehetne Nawal Marwan, elmondja mit is gondol a Közel-Keletet, Afrikát sújtó háborúkról, a népirtásról, a családok széteséséről, az emberi életek pokláról. Világosan, érzelemmel, de higgadt értelemmel.

Nawal ikergyermekei szerepében Martinovics Dorina és Olasz Renátó e.h., mindketten igazi átéléssel mutatják meg, miként szenvedték meg anyjuk ridegségét, hogy ugyan táplálta, óvta, de nem szerette őket. A lány a matematikába menekült, ahol minden racionális, csak éppen neki nincs helye egyetlen mértani sokszögben sem, amikor ott mindennek helye van. A fiú a bokszban keresett vigaszt, ahol nem kell éreznie, csak ütnie. A lány a célorientáltabb, nem tudja elfogadni, hogy egy tételnek nincs megoldása, addig megy, amíg megtalálja a megoldó kulcsot, magukra „dönti” a házat, hogy aztán összekapaszkodhassanak a bajban. (Olasz Renátóval keményen bánik Alföldi. A Platonov után másodszorra oszt üvöltő, hosszan k…anyázós szerepet rá, pedig igen meggyőző volt a színész megtört lelkű, síró fiatalemberként.) 

Nawal életének bemutatása során sok szereplő tűnik fel az előadásban. Lovas Rozi, kérlelhetetlen, vadóc harcostársaként. A színésznő talán Bródy Tanítónője óta nem volt ilyen élő a színpadon, néha lángra lobbantja azt, és olyan mélyről, zsigerből énekel, mint Odetta! Nawal ápolónőjének szerepében csúnya, zakkant kis nőként, Sodró Eliza. A színésznő alakításában ott bujkál valahol Kiss Manyi, úgy tűnik, magában rejti a „habos süteményt, meg a Kurázsit” is. Az nem lepett meg, hogy Csomós Mari egyetlen, szép monológgal - Nawal nagyanyjaként - úgy jelölte ki a főhős útját, hogy a lélegzetvétel is hallható volt színházban. Pár mondatának mini-drámája van. Elindította és megeskette Nawalt, hogy a kedvéért és persze önmagáért megtanulja a betűvetést, hogy sírjára majd felvéshesse a nevét. Még akkor is, ha faluban senki nem tud írni, s bármikor, bármelyik férfi leköpheti majd azért, mert ő író/olvasó ember. Csarnóy Zsuzsának és Martin Mártának pici villanások jutottak, mégis komplett figurát vittek a színpadra.  

A férfi szereplők Gazsó György, Pál András, Schneider Zoltán, Rusznák András. Mindannyian fontos kis fogaskerekek Nawal életének történetében, persze nem egyforma súllyal. Gazsó és Schneider hozza szokásos, ütős színészi a formáját egy-egy monológ erejéig, Pál András viszont ellopja a férfi-showt. Ő a legfontosabb ember Nawal életében. A titkot, Nawal titkát feltáró monológban a rendező káprázatos jelenetet komponált számára. Nawal már a sírból üzen a férfinak a közjegyzői levél útján. Kováts hangján halljuk a levelet, amit Pál reagál le a színpad előterében, mintha maga olvasná azt, némán. Hirtelen felismerés, majd élete totális, örök megsemmisülése egy percben. Alföldi ért hozzá, hogy taglózza le a közönségét és persze tud hozzá színészt is választani.

A regényből készült darab nem színjáték, inkább élő dokumentumjáték, vagy még inkább emberi monológok láncolata. Egy emberi élet megmutatása, felelgetős változatban, több szólamban. Alföldi rendezésének a legnagyobb erénye, hogy az előadás végén színt kell vallania mindenkinek, persze magában. Miként viszonyul egy egyszerre morális, társadalmi, gazdasági és politikai kérdés, a menekültválság okán a Nawalhoz hasonló, hazájából kényszerűen menekülő emberhez. Alföldi a határokon ácsorgó menekültáradatról egy emberi sorson keresztül szól. Egy ember miért, miként indul neki a határnak, hogyan hagy ott otthont, családot, barátokat. Igaz, Nawal példája nem tipikus, de vélhetően, aki menekül, azért menekül, mert élni akar és az „élniakarás” nem hagy más választást neki.

Azt hittem, a POSZT 2017 híradása túlzó, nem kéne a nézőknek olyan nagyokat mondaniuk az előadásról, hogy katarzis, nem tudok megszólalni. De, kellett. Ez a darab ugyan nem Alföldi legjobb rendezése, ahogy Mouawad írása sem Az isteni színjáték. Magam tartózkodnék is a szuperlatívuszoktól, hisz volt ennek az előadásnak hibája. De két dologban tökéletes volt, a színészi játékban és a közvetített gondolatiságban. A színházba főleg a színészért megyünk, itt pedig vagy fél tucat színészi remeklésre kerül sor, ami a produkció legnagyobb értéke. És persze nem kell elfogadni Alföldi Róbert pártos nézetét, állásfoglalását, de egyet el kell fogadni, invitálását az „együttgondolkodásra”. 

(A fotó Báthory Orsolya, Másik Szőke András, Sarkadi András darabot bemutató trailer-jéből való.)