„Futószalag van itt is, ott is. Ez ellen nincs hát mit tenni, mert nem lehet a fejlődésben visszakozni. De tudni kell, hogy az emberi munkának csak egy részét veszi át a gép vagy a gépies, manuális tevékenység. (...) Minden mesterségben van egy plusz-mínusz tényező, amelyet rátermett ember megtanulhat ugyan, de megmagyarázni nem tud. Ez az a bizonyos „valami”, amitől bor a bor, vers a vers, és az emberi életet élni érdemes. (...) Úgyszólván mindenfajta munkában van egy kritikus pont, amikor már csak az ihlet segít, de az ihletett emberek nagyon megritkultak. A magyar üveg és porcelán, a sör, az őszibarack, a könyvnyomtatás és a hegyaljai bor sorsa néhány öreg mester kezébe van letéve.(...) Mert van egy iskolán kívüli műveltség is; például, aki egyvalamihez nagyon jól ért, az szert tesz egy általános érvényű bölcsességre. Ezek a bizonyos „öreg szakik” az élettől kapnak diplomát, mely ott lóg – láthatatlanul – a hengerelt falon.” ( Hogyan kell harangot önteni? – Irodalmi riportok, Kozmosz könyvek, 9-19. o.)
A lett társulatot természetesen nem a hegyaljai bor vagy a magyar porcelán érdekelte, hanem rendezőjük, Alvis Hermanis kérésére a színészek a lett vidéket járva gyűjtöttek történeteket a hagyományos falusi életről, többnyire az állattartásból élő idős emberektől. Az interjúk során elhangzott szövegből alakították ki az egymással lazán, vagy egyáltalán nem összefüggő jeleneteket, melyek mind a paraszti társadalom eltűnőben lévő életformájáról mesélnek. Az előadás azonban nem skanzent épít, és nem problémás jelenségeket sorakoztat feltáró, ismeretterjesztő jelleggel. Egy életforma egészét igyekszik megmutatni annak minden örömével, bánatával, realitásával és varázsával együtt. A színészek úgy érzik, ennek a lassan múlttá váló hagyományos világnak, a róla való tudásnak az őrzői.
Az ábrázolt vidéki réteg még a kétkezi munka világába született. Alig-alig türemkedik be a gépesítés, nincsenek uniós pályázatok, gyártósorok, élelmiszerbiztonsági ellenőrzés, nincs tömegtermelés. Az életvitelszerű állattartáshoz egyformán hozzátartozik a jószágok szeretete, és az, hogy az ember tudjon ölni. A szeretet és a vérontás is személyes ügy, nem futószalagon és nem lélektelenül történik. Tömeges utánpótlása ennek az életformának nincs, maguk az öregek is tudják, hogy egy kihalóban lévő típus utolsó mohikánjai. Nagyobbrészük csak havonta vagy még ritkábban látja a gyerekeit, megszűnt a generációk együttélése és az öregek otthoni gondozása. Tradícióikat, világszemléletüket az utánuk jövő nemzedéknek csak töredékesen tudják átadni. Köztük és szüleik között lényegesen kisebb volt az életmódbeli különbség, mint most köztük és gyermekeik vagy unokáik között. A szakadékot áthidalandó, derekasan küszködnek a mobiltelefon-használattal, de a technika – nem csak a családi kapcsolattartásban a mobiltelefon, hanem másik oldalról a munkában a fejőgép is – szükséges rossznak számít. Ezek az emberek nem tudják megfogalmazni, ám magatartásukkal sugározzák, hogy ismerik a különbséget a gépies, manuális tevékenység és az állattartásban mint mesterségben rejlő megmagyarázhatatlan plusz faktor között. Ez a plusz ad értelmet az életnek, ezért vállalják nap mint nap a testet nyüvő munkát, és ezt a megmagyarázhatatlan, de szerencsére kifejezhető pluszt közvetíti a lett társulat – igen plasztikusan - a közönség felé.
Heten játsszák a darabot, egy férfi és hat nő. A színészek hol falusi emberekként jelennek meg, hol bikaként, illetve tehenekként. Az előadás megmutatja, hogyan épül fel az emberi társadalom, a tehéntársadalom, és hogyan ér össze, illetve hogyan nő össze a kettő. A színészek játékos könnyedséggel váltanak ember- és állatszerep között; ennek a váltásnak az olajozottsága, a mozgáskultúra fejlettsége és kifejezőereje önmagában is varázslatos.
Csuklóra kötött hosszú hajfonat a tehén farka, a fejtetőn hajráf rögzíti a két szarvat. A hölgyek tarka ruhában, magassarkú cipőben, hatalmas mellekkel - illetve, tehenekről lévén szó: tőggyel -, számjelölő fülbevalóval és kolompnyaklánccal formálják meg a csordát, melynek minden tagja kicsit más. Van itt nagy szemű, lassú felfogású, méla tehén, almát habzsoló, tozsát szétprüszkölő, falánk tehén, a bikát fehér ruhában váró menyasszony-tehén, folyton elkódorgó, Indiáról álmodozó, renitens tehén, tragikus sorsú, öngyilkos tehén, rontást kapott, feketét tejelő tehén és ábrándos tekintetű, szarvaira nyári éjszakán búzavirág-koszorút kötő tehén. Az egyetlen falu bikája hozzájuk képest egyszerű képlet. Gumicsizmában, bekecsben, szeszes üveggel vonul be a színre (Magyarországon okvetlenül pálinkát találnánk az üvegben, nem tudom, a lettek mit fogyasztanak). A magassarkú tehén-cipellők kényesen kopognak, a csizmás bikapata határozottan trappol. A tehenek bojtos farka lustán, magakelletően lendül meg ringó lépteik ütemére; a bika, ha mértéken túl ingerlik, határozottan odacsap.
Az előadás bemutatja az élet legalapvetőbb állomásait: születést, nászt, halált. A gazda és a gazdasszony szakszerű elbeszélést tart arról, hogyan nevelik az állományt, mikortól lehet pároztatni az állatokat, hogyan viselkedik a szerelmes tehén és bika. Párhuzamosan látja a közönség a kis borjak születését, ahogyan az anyatehén szoknyája alól kibújik az új élet. Szorgos női kezek összecsavarnak két lepedőt, az anyag csomója bocifejet formáz, aztán vékony testet, melyből kinő négy fehér láb. A vászonlábak persze nem tartják meg a súlyt, az összecsuklani készülő bocit ölbeveszi a gazdasszony. Ha a jövevény életképes, hamarosan saját lábára áll. Ha nem, akkor vége van: formáját vesztő rongycsomóként hull a földre. Az élet és halál nem válik élesen ketté, hanem szoros egységben alkotják a természet körforgását.
Nemcsak az emberek tanúi az állatok sorsának, hanem így van fordítva is. Amikor a gazdasszony a házasságáról, férjéről, élete apró-cseprő eseményeiről beszél, rendszerint kíséri valamelyik jószág, akin beszéd közben is rajta tartja a fél szemét. A tehénke fejét vakargatja, tapintással ellenőrzi, jó húsban van-e az állat, és arrébb tereli, ha rosszfelé venné az irányt. A szeméből kiolvassa, jól érzi-e magát, egészséges-e, szükséget lát-e valamiben, fog-e rúgni.
A tehenek arckifejezése általában méla és csodálkozó, néha azonban megértik, amikor róluk folyik a beszélgetés, és apró mozdulatokkal reagálnak gazdájuk szavaira. Emberek és tehenek között kialakulnak a szertartások, amelyek túlmutatnak a gépies állattartás keretein. Az állat tudja, mikor számíthat jutalomfalatra, friss alma reményében körbeszimatolja a gazda zsebeit, és fogaival óvatosan előhámozza a számára odakészített porciót. Azután, miközben a csordát eteti, a gazda egy viseltes fedelű könyvből lett népmesét olvas fel, hogy jobban fogyjon az abrak. A tehenek érdeklődéssel hallgatják az égbe emelkedő, és gyümölcseit az arra érdemesekre hullató almafa történetét, és mire eljön az „itt a vége, fuss el véle”, jóllakottan el is alszanak.
Szó esik az állattartás gyakorlati, pénzügyi oldaláról, arról, hogy a tehén haszonállat, és a tej, a hús árából nevelkednek a gyerekek. Rövid rálátást kap a közönség a vágóhídi munkára, amely „olyan munka, mint a többi”, de aztán észleljük, hogy mégsem teljesen olyan, hiszen művelői időről-időre depressziós hullámvölgyekkel küzdenek; talán a szervezett mészárlás az a kritikus pontja az állattartásnak, ahol az ihlet és az a bizonyos építő, plusztényező fájdalmasan érezteti a hiányát.
A gyakorlatias mindennapokkal különös elegyet alkot a mítoszteremtés, amely legegyszerűbb formájában babonaságként nyilvánul meg. Az emberek az állat betegségét nem csak a szervezet gyengeségére vezetik vissza, hanem elhiszik, hogy a tehénre rontás került, és – biztos, ami biztos – ráolvasással megpróbálják eltávolítani. Karácsony napján, éjfélkor keresnek maguknak valami dolgot a pajtában, hiszen nem lehet tudni, nem szólalnak-e meg akkor az állatok.
Az éjfél a tehenek számára is a titokzatosság órája. Amint besötétedik, a tejutat bámulják álmodozva, csak a szarvuk hegye világít, amelyre rátelepedett egy-egy szentjánosbogár. Ahogyan a fejüket ingatják, mintha megmozdulna a csillagos ég.
A rendező és a színészek nem ítélik el a legendaképzést, az előadás címét is egy falusi legenda alapján választották. Az egyik öreg néni – amikor élete legfurcsább eseményéről kérdezték – elmesélte, hogy egy alkalommal döbbenten nézte a fejősajtárt: a tehén fekete tejet adott.
Az alkotócsapat allegóriának tekinti a történetet. Úgy érzik, a „régi öregekre” egyre nehezebb lesz rátalálni, egyre fogyatkoznak, talán legendává is válnak idővel, mint a fekete tej.
Társadalmi rétegeket, életformákat, melyeket túlhalad a világ, nem lehet mesterségesen konzerválni. A társulat túlgépesedő világunkban azonban fontosnak tartja a különbségtételt gépies és ihletett módon élt dolgos hétköznapok között, és gyökereik, a múlt emlékeinek ápolásával, majd felidézésével teremtik meg a kontrasztot. Azt ki-ki saját életének függvényében gondolhatja tovább Örkény nyomán, vannak-e pályájának kritikus pontjai, honnan meríthet ihletet, és hogy a fejlődés árubőséget, pénzt jelent-e, vagy valamilyen megmagyarázhatatlan pluszt; poézist, teremtő kreativitást.