Nem tudom, hogy a Belvárosi Színház színpadán ez az utolsó előadás hányadik volt a sorban. Azt sem tudom, hogy a szereplők miként élték meg a sok-sok előadást, a rengeteg „tájolást” a darabbal, keresztül-kasul az országban. Azt viszont határozottan tudom, hogy azon a pár estén, amikor láttam a színművet, minden alkalommal azzal a megnyugvással álltam fel a székből, hogy vannak még a mai világban is állandó humán értékek. Pedig a darab, ha humoros mű is, nem vidám, az öregkorról és annak kiszolgáltatottságáról szól.

A színpadon álló négy művész szép csendben összehozott egy kis színháztörténelmet. Azt hiszem, erre az előadásra húsz-harminc év múlva majd úgy fognak emlékezni, akik látták, ahogy ma az 1971-es vígszínházi Vidám kísértetre Ruttkaival, Bánkival, Somogyvárival, vagy ahogy a Kései találkozóra Tolnayval és Mensárossal, az akkori nézők. 

A „négyes” így korábban sohasem állt együtt a színpadon. Benedek Miklós és Szacsvay László persze szerencsés volt. Ők vagy negyven éven át egy színházi körben mozogtak, jól ismerték egymást, és Molnár Piroska is részben „nemzetis” volt. Csak Vári Éva érkezett teljesen „kívülről”, ő pécsi színésznő volt – és most már tudjuk, az lesz megint -, s pályája budapesti szakasza nem keresztezte egyik művésztársa színházszakmai útját sem. (Szacsvayt ismerte a televízióból, az Életképekben együtt forgatott vele.)

A színészek az évek alatt megdolgoztak azért, hogy feljegyezzük ezt az előadást, hiszen mindannyian a hetvenes éveik közelében és pályájuk zenitjén járnak, más-más utat bejárva.   

Benedek Miklós 1969 és 2009 között a Nemzeti Színház – közben egy ideig az abból kiváló új színházi formáció, a Katona József Színház - tagja volt, 2009-től szabadúszó. Sok-sok színpadi szerepe ellenére, ő leginkább egy letűnt világ utolsó képviselőinek egyike, a két világháború között működő legendás orfeumok és kabarék megidézője, korunk Hyppolitja. Érdekes mód, ebben a darabban nem erre a stílusérzékre, fanyar humorra volt szüksége. Az általa játszott Wilfred Bond, a bariton egyértelműen a vaskos szófordulatok, s nem a finom polgári humor híve. Benedek szerepe tele volt geggel, amit ő rendre ki is használt. Ha úgy vesszük, ő valamennyire elhagyta színpadi komfortzónáját.

Szacsvay László 1971-től a Nemzeti Színház, majd máig az abból kivált Katona József Színház tagja. Benedek partnere a Budapest Orfeumban és a játékszínbeli Hyppolit, a lakáj című előadásban is. Megbízható, kiváló karakterszínész. Esetében ez most sem volt másként. Ő Reginald Paget, a tenor, aki diétán van, nem ehet eperdzsemet, ráadásként sohasem volt képes a testi szerelemre, élete értelme így a zene lett, főleg Wagner. 

Molnár Piroska 1968 és 1982 között előbb Szegeden, majd Kaposváron játszott. 1982-ben a budapesti Katona József Színház alapító tagja, majd 1984-től visszatért Kaposvárra, ahol újabb 18 évet töltött el. Innen a Nemzeti Színházhoz vezetett útja, ahonnan Alföldi Róbert leváltásával távozott, 2013 óta a Thália Színház tagja. A nagy négyesben ő Cecily Robson, az alt. Komikus szerep, ami nem áll távol Molnár Piroskától, még akkor sem, ha ő igen jelentős drámai színésznő is. Ebben az előadásban Cecily figurája motor volt, úgy cikázott a darabban, mint a Queen Elizabeth anyahajó első vízrebocsátásakor. A „Most jöttél meg Karachiból?” kérdése, lehet az új „Lepsénynél még megvolt” lesz.

Vári Éva szintén letöltött öt évet Kaposváron, majd 29 évad következett Pécsett. 1992 és 2013 között pedig a Budapesti Kamaraszínház tagja volt, azóta szabadúszó, illetve éppen most tér vissza Pécsre. Ő Jean Horton, a szoprán. A színésznő hosszú évtizedeken át nagybetűs tragikomika volt a színpadon, de mára inkább drámai színésznő, még akkor is – ha akár Molnár – gond nélkül formál meg bármilyen vígjátéki figurát. (Érdekes egybeesés, hogy Pécsre éppen egy olyan szereppel fog visszatérni, amit most Budapesten Molnár Piroska játszik a Tháliában.) Ő az egyetlen talán, akinek az eljátszott karakter nem tartozik hagyományos szerepkörébe, a megkeseredett, mindig tapintatlan, én-központú, de önzéséből alább adni nem tudó vipera énekesnő.

Ami miatt ez a számos dramaturgiai buktatóval bíró, néhol elnagyolt, a szereplők jellemét, alakját vázlatosan megadó színmű sikeres előadássá válhatott, az a négy művész magából „hozzáadott értéke”, s művészi összekovácsolódásuk.

Valljuk be, egy jó színész szükségszerűen önző, sőt óhatatlanul exhibicionista. Nekik ezt kellett egymásért feladni, és „csapatként” működni. Ez a darab azért jutott idáig, mert nem volt én, csak mi. Szacsvay és Benedek a Budapest Orfeumban biztos egy életre begyakorolta, hogy „párban játszunk”, de a két női szereplőnek is sikerült a kényes egyensúly megteremtése. Soha nem fogom megtudni a valóságot, de mindig úgy éreztem, hogy Vári „előreengedte” Molnárt, nem szállt be az operadívák versenyébe. A színésznő szokásos önmagához képest mert halványabb, visszafogottabb lenni, hogy társnője kirobbanó lehessen. 

Biztos vagyok benne, hogy a hosszú évek során nekik is voltak rosszabb és jobb estéik. Régen befutott színészekről van szó, nem biztos, hogy Zubolyként vetették be magukat a színpadra Celldömölkön este hétkor, ha előtte több órát utaztak. De figyeltek egymásra, támogatták egymást. Ez volt a másik titka ennek a hosszú menetelésnek. A partner szerepe, sikere is ugyanolyan fontos volt, mint a személyes megmérettetés sikere. Tudták, mikor kit kell támogatni, kire kell jobban figyelni. Élmény volt látni a nézőtérről, hogy a színpadon élőben működik a „szociális háló”. Hosszan gondolkodtam rajta, hogy láttam-e valaha is hasonlót, de nem. Jó partnerek, jót társulatok persze vannak, meg sok olajozottan működő előadás, de, hogy ez ilyen módon észlelhető legyen nézőként, azt még nem tapasztaltam.

Tetszett mindig az a figyelmesség, ahogy Szacsvay/Reginald a dr. Xanax által benyugtatozott Molnár/Cecily feje alól óvatosan húzza ki a karját, gondosan megtámasztva a fotel támláján. Az meg különösen, ahogy Molnár és Vári, mint két nyugalmazott díva kibeszélték ifjúságuk kalandjait és a férfiakat, minden este kicsit máshova téve a hangsúlyt, Jóízűen tudtak „élőben” együtt nevetni. Az is minden esti szép pillanat volt, ahogy a taps után a két női és férfi szereplő minden esetben egymást átkarolva hagyta el a színpadot. Nem feltűnően udvariaskodva egymással, vagy nyeglén ellépdelve, ahogy az megszokott. 

Sejtem, hogy Gálffi László rendező „szerette” színésztársait, érződött a darabon, hogy a „színészek csinálták meg”, nem nyirbálta meg erőszakosan az elképzeléseket. Lehet egész más lett volna a végeredmény, ha keménykezű. 

Tisztelet, egymásra figyelés, valódi csapatjáték és társasjáték az esti közönséggel. Ez az, amitől ez a darab hat évig futhatott, mindig telt ház előtt.

Maggie Smith – a filmfeldolgozás Jean Hortona - nyilatkozta színpadi szerepléseiről, hogy azért szeret színházban játszani, mert a színházi előadás olyan, mint egy szellem, volt, aztán nincs. Sajnálom, hogy A  nagy négyes előadása most átlép a szellemvilágba.