Nem tudom Hamvas művének, vagy a színpadra vitelnek köszönhető, de az előadás egy folyamatos irodalmi déjá vu volt, mintha innen is, onnan is lett volna valami ebben a történetben, de az is lehet éppen ebből más történetben. Egy kicsit Az ember tragédiája, Óz, a csodák csodája, Sarkadi Imre Elveszett paradicsoma, Saint-Exupéry Kis hercege, Fekete István Tüskevára és még hosszan folytathatnám a felsorolást, nem beszélve a nagy kínai, Kung fu-ce bölcseleteiről. Azt hiszem, mégis az „Óz-vonal” volt a legerősebb. Ahogy Dorothy és társai, a mi főhősünk is azért ment a Nagy Varázslóhoz, itt a világ Főkormányzójához, hogy megoldást találjon a bajára. A Főkormányzó pedig éppen olyan ámításból élő mutatványos volt, mint Óz, csak sehol Totó kutya, aki leleplezze.   

Az előadás egy stabil, végig változatlan színpadképben játszódott, ami olyan volt akár egy nápolyi utcakép fémből, vagy Madách Falansztere, persze - ha nem kékesszürke lett volna – akár Smaragdváros messziről (díszlet és jelmez: Lőrincz Melinda). Az épületet Mezei Szilárd zenéje „színesítette” volna, ami engem kifejezetten zavart, főleg a vibrafon és a dobok, valahogy nem az aláfestés lett a zene funkciója, külön életet élt.

Olbrin Joachim a történet kezdetén megérkezik a világ Főkormányzójának palotájába, nem észért, vagy bátorságért, az ő baja, hogy „nem találom a helyemet a földön, ezen kellene segíteni valahogy”. Az épület egy embergyár, ahol tervszerű tömegcikk-gyártásra rendezkedtek be. De nem ám „weöressándorosan” („Hun házasodunk hun meg elválunk különb féle jerekekkel kísérletezünk”), hanem laboratóriumi körülmények között, receptek alapján. Mégpedig olyan receptek és technológiák alapján, amelyeken évezredek óta nem változtattak. Olbrin Joachim (Bokor Barna) puszta léte porszem lett a gépezetben. Emberünknek nincs gyártási száma, nem a bevett formulák alapján készült, receptből. Mit volt mit tenni, ügyét kézbe vette a Titkár (Galló Ernő), aki hosszas kergetőzés után a gyár részlegei között, keresve a bűnöst – ezzel megbontva az évszázados rendet, felbolygatva az eddig precízen működő gyártást - összetrombitálta az igazgatóságot. A testületben hamar megszületett a döntés – védve magukat -, mielőtt a Főkormányzó értesülne a fiaskóról, hogy van egy selejtjük, likvidálják Joachimot, nehogy kiderüljön kudarcuk. 

Itt jött a svédcsavar. Maga a Főkormányzó (Sebestyén Aba), aki kilógott a gyárból. Amíg rajta kívül mindenki alaktalan, szinte arctalan, egyenruhát viselő kis fogazat a gépezetben, ő egy csiricsáré mutatványos volt, frakkban, piros csokornyakkendővel. Akárcsak Óz, kedvelte a talmi szemfényvesztést, az átlátszó bűvész-trükköket. De míg Óz csak el akarta adni az illúziót, vásári komédiás volt, a Főkormányzó kenyeret dobott a népnek, majd halál nyugodtan levizelte a koncért összeverekedő embereket. (Ezt még talán Néró sem tette, őrülete csúcsán, az aréna oroszlánjaira bízta a büntetést.) Ja, és az emberek, a világ sorsát két gyémánt játékkockával intézte, kinek mit dobott. Ez lenne a sorsunk?

Aztán a Főkormányzó, aki ripacs Sátánból átváltozott jóemberré, felfedte Joachim előtt, nyugi van, nem selejt ő, csak éppen János kertész a teremtője, a világvégén, nem az ő high-tech gyára: „Van itt a földön, a déli sarkon, éppen a föld ellenkező felén egy másik épület. Nem olyan fényes és nagy ház, mint ez itt, az enyém. Nyomorult viskó, és egy öregember lakik benne. Ez az öreg is készít embereket éppen úgy, mint én. Ebben a házban azonban senki se tud róla. Titokban tartom. Az öreg lelkeit cseréptálakban kevergeti, a gyártás minden munkáját egymaga végzi, vegyületeit fakanállal kavarja, konyhamérleggel dolgozik, sokáig vizsgálgat, mégse tudja soha pontosan, hogy mit csinált. Vannak egészen hibás alkotásai, de vannak néha tökéletesek is, amiket nem tudok utolérni. Embereit nem pontos kiszámítható tulajdonságokból készíti, nem állandó mennyiségekkel dolgozik. Minden alkotásában van valami, ami még nem volt. Az öreg már nagyon lassan dolgozik. Embereit nem is a pontos ágyúval küldi a földre, hanem parittyával lövi. Régebben, amikor még fiatalabb volt, többet dolgozott, de akkor megépítettem gyáraimat és legyűrtem őt. Most már elmondhatom, hogy a föld az én embereimmel van benépesítve, mert az a néhány lélek, akit ő csinál, nem is számít. Ezerötszáz-millió között ötven, vagy száz. Csepp az óceánban. A földön a különbséget észre se veszik, és ezeknek a lelkeknek, ha nincs bennük valami különös erő, el kell pusztulniuk.”

Így aztán Joachim elcsónakázik a „nyomorult viskóba” – mert a Főkormányzó olyan jó, hogy elengedi azt, akiben van erő és aki talmi cirkuszát leleplezhetné. Ott aztán János kertésznél (László Csaba), oldalán - az általa teremtett - Magdalénával (Kádár Noémi) megnyugszik a mi Joachimunk lelke. Szépen megozsonnáznak, s elballagnak a dombra, ahol majd az egyedi gyártású Olbrin Joachim, a kézi gyártás letéteményesével, János kertésszel eregetheti a Földre „a jól készített lelkeket, akik majd úgy szállnak, mint az égő láng.” (Na, itt jött be Mira képe az Elveszett paradicsomból és Matula a Tüskevárból.)

Sajnáltam kicsit a főhőst játszó Bokor Barnát, ebben a szerepben aztán nem volt lehetőség nagyívű alakításra, Olbrin Joachim csak tévelygett jobbról balra, katarzis az meg nem volt, csak valami beletörődés a sorsba. Mert az, hogy az élet értelme „örülni annak, ami van”, nem éppen egy happy end. A titkárt alakító Galló Ernő és Munkás 5.-öt játszó Béres Ildikó, aki hosszú égő cigivel a szájában, füstfelhőben kopogtatta orvosként Joachim tüdejét, voltak humoros pillanatai.

Ahogy Olbrin Joachim nem értette a világ működését, úgy magam is sokat töprengtem rajta, vajon Mezei Kinga rendező mit tartott ebben a történetben olyan fontosnak, hogy színre vigye. Hiszen Olbrin Joachim csodálatos utazása csak egy szimpla mese. Aztán eszembe jutott Hamvas Karneválja: „Ne gondolkozzék. Eressze el magát. Ne tegyen mást, mint amikor színházban van és néz. Látni. A dolog magától értelmeződik.”

Így valahogy, befogadható volt az előadás, meg talán az az üzenet, hogy az embergyárból már csak korrupt politikusok kerülnek Európába. ”Ez a recept itt miniszter, akadémiai tag, elnök, és más mindenféle lesz. El lehet képzelni, hogy a többi milyen színvonalon áll. /.../Komolyság - 0,000.000,001, Léhaság - 0,000.119.776, Kéjvágy - 6,456.233.888, Ostobaság - 5.349.222.592, Intelligencia - 0.000.114.293, Kötelességtudás - 0,010.566.574, Önzés - 9,009.344.283, Hiúság - 10,273.934.855, Pénzéhség - 9888,438.945.665”. Hát azt tudjuk tenni, mi is mint a Titkár úr a színpadon, megnézzük ezt a receptet és köpünk egyet.
 
(Szereplők: Olbrin Joachim: Bokor Barna/ Titkár: Galló Ernő/ Felülvizsgáló, Iktató, Vegyészmérnök, Munkafelügyelő 1, Munkafelvigyázó, Munkafelügyelő 2, Elnök: Bartha László Zsolt/ Főkormányzó: Sebestyén Aba/ János kertész: László Csaba/ Magdaléna: Kádár Noémi/ Kulcsár, Munkás 5: Béres Ildikó/ Munkás 1, Munkás 3: Varga Balázs, Munkás 2: Csíki Szabolcs/ Munkás 4: Ruszuly Ervin)