Daniela Kapitánová Könyv a temetőről című művéből készült nagy munkával ez a monodráma. Mennyire káeurópai sors ez: fogyatékos negyvenes szlovák férfi, besúgómúlttal papírt gyűjt, vegetál és emlékezik. Már nincs senkije, füzetekbe írogatja az élőket és holtakat. Félve megyünk vele történetről-történetre, a repetitív ismétlések, a takarékos cselekvés és a tárgyak megelevenedéstől pillanatok alatt irreálissá vált tér feszültséget kelt és tart fenn. Valami borzalmasat fogunk megtudni.

Samko Tále körül infantilisan mágikus a tér,  nyurrognak-murrognak a tárgyak, a szekrény mindig mást rejt, a fotel dorombol,  a képcsöves retro tévé kandallóként ad fényt. Az enteriőr minden szocialista szükséglakások prototípusa: olajfesték barna csíkja a falon, nejlonfüggönyös zuhanyzóleválasztás, szkájfotel, stelázsi, rosszindulatú penészfolt.

Bíró Kriszta Samko Táléja öntudatos monolit: visszatérően bizonygatja, hogy nem debil, értékrendje, kapcsolatai, megbecsültsége van. A valóság emögött az, hogy egy sosem dolgozó családból egy szem maga maradt, városa megtűri, emberi kapcsolatai nincsenek, ehhez még tanultan rasszista, temperáltan gyűlöl. Hatalomba – egykor TudSzocDr Gunár Karolba – kapaszkodó rendpárti állampolgár, aki csak akkor kapott dicséretet, ha jelentett az emberekről.

Ilyenné lett, ilyenné tették. Nem jó ezzel szembenézni, Bíró Kriszta játékának köszönhetően mégis folyamatosan hullámzik a szimpátia-antipátia a nézőtéren, az azonosulás a főhőssel olyan ambivalenciát kelt, amely tartósan megmarad. Hallgatjuk a mesét, röhögcsélünk a sztorin, aztán összeszorul a gyomrunk. Szép munka.

(Horváth Judit próbafotója.)