Nyomtatás
szombat, 25 augusztus 2018 10:00

"Na még egyszer" - Rendhagyó születésnapi köszöntő III. (2018)

Értékelés:
(105 szavazat)

Ma már merészségnek tűnik, de 2016/17 telén portrét írtam Vári Éváról a Criticai Lapokban. Minden sorát igaznak tartom ma is, de akkor még csak egy színművész alapszíneit láttam. Érteni véltem, de nem éreztem ennek fundamentumát, az embert. Persze egy rendkívüli ember megismerésére, csakis rendhagyó körülmények között kerülhetett sor. Amihez kellett az ő akarata is, mert a Vári Birodalom szigorúan zárt világ, oda nem lehet jegyet venni. Színpadi jelenléte alapján kompakt kis idea volt a fejemben, amit nehezen engedtem el. A színésznő „egyedüli példány”, mégis ezerszer izgalmasabb az ember, akiből a művész épül fel.

A Vári-titkok, ha azok:

     „Lángolt s hevült a szelleme…” - Egyik legvonzóbb, egyben legfélelmetesebb tulajdonsága, hogy nagyon okos. Színésznőként éles elméje egyszerre áldás és átok. Töprengő ember, agya szakadatlan, pro-és kontra elemez. Rögtön tudja mi a pálya. Ha netán mégsem, egy 1000 darabos puzzle 3 eleméből seperc összekombinálja az egész képet. Bölcs is, mert ennek ellenére mer naivnak látszani. 
     „S nő benne, nő a szomjúság / S amit megismer, más világ” - Érdekli a világ, annak minden apró csodája. Minél többet fedez fel, annál többet szeretne tudni, azt sejti, a következő feltáruló ajtó mögött még izgalmasabb tudás várja. Már elmúlt 70, amikor úgy döntött, mindennapjai részévé kell válnia az internetnek, a tabletnek, az okostelefonnak, mert enélkül ő veszítene.
     „Mindent pótolt a könyv neki” - Ő valóban a Könyvek Hölgye. Irigylésre méltó ahogy és amennyit olvas. Ízzel, boldogan. Kivételesen művelt, mert minden általa elolvasott sortól több lesz. Egy arra nyitott elmében könyvtárnyi ismeret halmozódott fel.
     „Emlékezetnek kígyója marja szüntelen…”  - Pontos megfigyelő, jó szeme van a részletekhez. Memóriája akár az elefántoké, évek múlva is meglephet azzal, hogy bizony megjegyezte egy elejtett félmondatodat.
    „Főrangúak formás beszéde / A tartás, mely hűvös, nemes” - Mindig, minden helyzetben azonmód precízen fogalmaz. Rögvest kijelölve viszonyát a témához, az aktuális helyzethez, na meg a beszédpartneréhez. Gyilkos a humora. Nem figyelsz egy percre és véged. Már késő. Minden célpont, önmaga is, önnön sutaságain, gyengeségein tud a legjobban élcelődni. Megsemmisítő mód képes hallgatni. 
     „S van benne bátorság, erő / Makacssággal szövetkező” - Látszólag törékeny, de belül, akár az edzett acél. Tartózkodó, hallgatag lénye miatt sokan hiszik, hogy könnyen sebezhető. Hát nem. Igaz, ha sebet kap, az talán soha nem gyógyul be. Utál csalódni, vitázni, perlekedni. De ha kell, mégis képes erején felül is erős lenni. Kudarcai edzették erre. Pályáján kikezdhetetlen, mert tudott tűrni, kitartóan. Csakis a színpadért, az ottani öröméért.
    „A makacsság, mely bajt terem...” Na, de ez aztán az önsors-rontásig, és ebben nem ismer tréfát. Vannak princípiumok az életében, amelyeket nem lehet felülírni. Nem számít, hogy a maga állította szabályok lazításával könnyebb lenne. Nem kéne mindennap megvívnia egy újabb vesztes háborút önmagával szemben. Tud persze engedékeny lenni, amikor a szíve - néha - felülírja az eszét. 
    „Csélcsap siker fárasztja már/ Kalandra sem vágy, mindig-újra"  - Mára hidegen hagyja életműve. Nem fontos, hogy több száz, ha nem ezer standing ovation-t élt meg művészként a színpadon. Na és, ha más áll ott, hát annak tapsolnak (Eck Imre). Abban hisz, hogy a pályáján ő nem kiválasztott, csak alkalmas. Bizony alulértékeli önmagát. Hiszi azt is, nem kivételes tehetsége sorsának kovácsa. Hogy akkor mi, azt maga sem tudja pontosan. Lehet a véletlen, hogy mindig rosszkor volt, rossz helyen.     
    „Nincs nyájaskodó mosolya / Mint kislány sem vegyült soha” - Ő lehetne Nagykanizsa Szomorú Szemű Hölgye. Tekintetében eddigi örömei, bánatai, csalódásai, gyászai, na meg a tengernyi saját tapasztalat az életről. A lelke befoghatatlan, soha nem ismerheted meg. Ha találkozik a pillantásotok, legtöbbször a világgal, önmagával békében élő ember néz vissza rád. Olyan ő, mint Greta Garbo, látszatra szomorú játékos. Nyilvánosan ritkán nevet, egy-egy szelíd mosoly az, amit megenged magának. Retteg attól, hogy félreértik, így inkább mindent magába zár. Magát meg elzárja, megközelíthetetlen. Nem nagyképűségből. 
    „Ablaksarokban elvonul / S elül egész nap szótlanul” - Pszichikailag alkalmatlan a társasági, művészszakmai életre. Nem volt képes jogilag és financiálisan óvni tehetségét, saját tudását „eladni”. Legtöbbször arra sem, hogy nemet mondjon. Ahelyett, hogy beleállna egy vitába, még ma is inkább elfordul és reménykedik, amire visszafordul a dolgok maguktól megoldódnak. Sokan visszaéltek ezzel az évek alatt. Ő csak a színpadon Orbánné, Auróra, Arkagyina, Rose. Civil életében a Cseresznyéskert Várjája, Moliére mizantrópja, Alceste alteregója, Tatjana az Anyeginből.          
     „Untatta lárma és zsivaj / Szilaj játék, csengő kacaj” - Taszítja a zaj, a lárma. Embertársaival szemben félénk, mindig háttérben marad. Túlzottan tapintatos, a maga terhére is, minden körülmények között udvarias. Ő tényleg egy „kisvárosi lány.” Hiába színésznő, „anti-sztár” maradt, folyvást dúdolhatná magában a My Fair Ladyből, az I’m an ordinary (wo)man sorait.
    „Vadóc, bús, félénk, zajra rebben / Mint szarvasgím a rengetegben” - Ha ez lehetséges lenne, ő sziget lenne még egy szigeten is. Régen egyedül áll a világban, pedig sokan állnának mellette. Nem kért soha, semmit, senkitől. Az egyedüllét sokaknak a halál, neki a teljes identitás. Egyet akar csak, önmaga lenni. Tudja, ha egyedül van, akkor van csak abszolút jelen.
    „Elégedett, nem bántja tette” - Fontos számára az önazonosság. Mindent, amit tesz azt csakis szabad akaratából teszi, s minden tettét emelt fővel vállalhatja, mert világéletében csak azt tette, amit – az amúgy morálisan elég szigorú - Vári-féle Káté megengedett. Luther Márton szavainak kifordításával élt, él: itt állok, s juszt sem teszem azt, amit mások elvárnak tőlem.
    „De boldogságra nem születtem / Nézem, mint idegen csodát” - Érti, érzi, hogy minden szép dolog mögött ott a fájdalom. Ránéz egy képre, látja, amit minden szem, de ő azt is, ami a kép mögött van. Egy rügy kipattanásában az elmúlást, egy temetésben az életet. Néhányan érzik az esőt, mások meg csak áznak. Ő az esőérző-típus. Ami majdnem mindenkit boldogtalanná tesz, az őt boldoggá. Vallja, hogy nem született boldogságra. Nem is hagyja, hogy ebbe a nagy érzésébe bezavarjon a sok kis mindennapos boldogsága. Mert amúgy önfeledten, szinte gyermekként tud örülni bármely apróságnak. A madarak énekének, egy új könyvnek, egy jó ebédnek, szerettei sikerének, egy frissítő zápornak. Ha néha megfeledkezik a nagy boldogtalanságáról, úgy tud szívből nevetni, ahogy csak nagyon kevesek.
    „Ártatlan bájjal ékesen / Akár az erdők gyöngyvirága” - Képes egy „kis semmiben” is jól mutatni, mert a mindennapokban is „színpadi nő”.         
    „Csillag futott a végtelenbe / És eltűnt benne hirtelen” - Nekem a színház az élet, az nála nem üres lamentálás. Egy realitása volt világéletében, a színpad. Minden ennek volt alárendelve, civil léte is. Egy életet élhetett, a színésznő életét. Más nem érdekelte. Mindig tudta, ez a pálya véges, egyszer hátat kell majd fordítania. De alább adni, kockáztatni azt a művészi tökéletességet, amit maga képes elfogadni, azt már nem. Akkor inkább fájjon - az idő előtti, önkéntes - búcsú. Megkapott mindent a pályájától, amire magának szüksége volt. Már nem néz vissza.

Amire a „Vári-titkok” megfejtésében idáig érhettem, már sehol nem volt a Kossuth díjas színésznő, a Halhatatlanok Társulatának tagja. Megismerhettem egy még annál is értékesebbet, a nagykanizsai születési pécsi polgárt, egy kivételes embert.

(A verssorok Puskin Anyeginjából valók, Áprily Lajos fordítása. /Fotó: Toldy Miklós)

Megjelent: 5250 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella