Iza: A Büchner-darab klasszikus a maga nemében. Egy mondatban: Mi kell ahhoz, hogy egy borbély megölje a feleségét. Minek, kinek a hatása? Nos, az este alkotói szerint, a reality show-k, a latin szappanoperák és az éjszakai klubok nagyos sárosak lehetnek ebben a kérdésben. A néphülyítő média talán komplett őrültet farag még egy átlagosan épeszű emberből is. Tiszta szerencsének érzem, hogy alig nézek televíziót, mert ki tudja, nem járhatnék-e úgy, akár Woyzeck.    

Éva: A latin-amerikai favelába helyezett darabot nézve azon törtem a fejem, hogy a Rossz grasszál-e benne minden szutykos centin, vagy csak a jócsávó Ezreddobos veszi el, ami úgy is az övé lenne… Volt, aki nem jutott el a töprengésig, 20 perces fejvakarás után egy férfi osont ki a nézőtérről, majd sor közepéről egy hölgy, némileg feldúltan. Lehet, hogy az előadás asszociációs tere és kulturális referenciapontjaik között volt leküzdhetetlen a távolság, de az is lehet, hogy rosszul lettek. Ezzel egyidőben bulihangulat volt elöl a nézőtéren. Működik, kétségtelenül. Metapoénok, popkulturális idézetek tömkelege, sorozathősök figurái gyors váltásban a darab szereplőivel, egyre jobban begyorsulva.
Iza: Rögtön a feketeleves. Értem én, hogy a televízióból, sőt a hűtőből jönnek elő a vágyak és/vagy rémálmok, de Vecsei Kinga Réta díszlete egy hatalmas tv-doboz, ami miatt pici, túlzsúfolt, és levegőtlen lett a nézőtér. Két óra, szünet nélkül, szívjon a néző. Pislogtam az órám számlapjára. Az előadás úgy 30 perccel hosszabb, mint kéne. De itt vége a sirámoknak. A produkciónak szíve/lelke és lendülete van. Jók a szövegben A Gyűrűk Ura és a Harry Potter részletei, akárcsak Arany, Kosztolányi és más magyar verselők sorai, itt-ott, mint egy irodalmi kvízben. Komolyan nem tudom, éreztem-e az elmúlt két évtizedben, hogy ennyire meg akarjanak győzni az alkotók a maguk világlátásukról, vélt/valós igazukról. Azt hiszem, nem. Ezt a „titkos forradalmi” érzést a Katonában éreztem talán, az 1990-es évek elején, az Übü királyt nézve. Egy csapat vagyunk, egy zászló alatt, egyet akarunk, mind nekifeszülünk.

Iza: Megosztó produkciót láttam. Az alkotók fiatalok, harsányak, a zene hangos, a világítás neonosan cikázó. Jó volt néha egy kis csend, amikor a borbély magába révedt. Sőt mindig magában révedt volt, ő sohasem vett részt a körülötte lévő örült világ haláltáncában, ez volt a baj talán. A Franz Woyzeck: Nagy Márk e.h. Ennek ellenére érett, átgondolt az alakítása, a színészi produktum nem volt kísérleti jellegű. Remekül adta vissza, hogy ez az ember talán jobbra érdemes, de képtelen védekezni a világ ellenében. Woyzeck-e nem kiszolgáltatott kisember, de egyedül áll a világban, amelyet nem ért meg. A néző sem érti, hogy egy olyan feleség mellett, mint az ő Marie-ja és egy olyan orvos mellett, mint a darab Doktora hogyan is lehetne épeszűnek maradni. Ők ketten sokkal súlyosabb állapotban vannak, mint Woyzeck, de mégis ők boldogulnak jól a világban.
Éva: Nagy Márk Woyzeck-je vékonypénzű, fakó fiatal, aki sosem tudta konszolidálni a démonjait, de nagy benne a normalitás iránti vágy. Marie (Barta Ágnes) képes a megnyugtatására, aztán elsodorja őket egymástól a nagyobb erő: a vibráló tévéképernyőből kiszökő „másvilág” és a ház aljában működő infernális szórakozóhely. Ez a két tényező minduntalan egymásba játszik, átalakul, egymásban bukkan fel, fizikailag sincs hová menni: a lakásban a tévé, és kint a szórakozóhely. A színpad ezenközben nagyképernyős tévéként villog az arcunkba. Fehér Tibor Ezreddobosa lehengerlő, durva és csábító, animális lény. Szabó Sebestyén László Doktorába a normalitás letéteményeseként próbál kapaszkodni a nézői agy, de hiába, a játék nem hagy támpontot a „valóság” tekintetében, hiába akarjuk ígéretnek tekinteni a doktor beköszöntő szavait. A látvány a nyomasztó és a pokoli közt szitál, a csapat lenyűgöz, az előadás végén taps van, nem kicsi, bármi is volt a rendezői szándék. Aztán kitámolygunk a szabad levegőre, élvezzük a csendet és a zöldet a villamosmegállóig. Megmenekültünk. Azt hiszem.

Iza: Miért a fenntartás? Ifj. Vidnyánszky 2015-ben végzett színészként, s 2018 tavaszára már 13 darabot rendezett. Nem a Tatai-tó nyári színpadán, hanem a legnevesebb fővárosi kőszínházakban. Még csak 24 éves. Latinovits majd beleőrült, amire negyvenéves kora körül végre vidéken rendeznie lehetett. Persze mikor szárnyaljon? Amikor már matuzsálem? Tehetségét, elhivatottságát munkái igazolják. Csak azoknak a fránya körülményeknek a hatalmát nem tudom feledni. De vajon, ha apám a Kúria elnöki székét kínálta volna nekem, inkább Jászapátira mentem volna ügyvédbojtárnak? Hát nem. Ő meg nem cicózik, él a lehetőséggel, eredeti nézőpontból, rendhagyó módon nyúl Vecsei H. Miklóssal közösen a klasszikus darabokhoz. A Sztalker Csoport tagjai biztosan nem a „bikaborjak” táborát erősítik. (Az olaszoknál azokat illették e kifejezéssel, akik nem dolgoztak, a diákokat, az aranyifjakat, a naplopókat. Fellini: „még nem rúgott el maguktól az anyjuk, de ahhoz már elég ügyesek és felnőttek, hogy bajba kerüljenek.”) Ifj. Vidnyánszlynak nem lehet gond megválaszolni a kérdést: Ha a holnap lenne az utolsó napod, elégedett lennél-e az életeddel?

(Büchner: Woyzeck, a szövegkönyvet Kiss Csaba fakszimile fordítása alapján, Vecsei H. Miklós készítette, Franz Woyzeck: Nagy Márk, Marie: Barta Ágnes, Ezreddobos: Fehér Tibor, Kikiáltó: Bordás Roland, Doktor: Szabó Sebestyén László, Professzor: Böröndi Bence m.v., Andres: Herczegh Péter, Kapitány: Kovács Tamás / Gyöngyösi Zoltán, Gyerekek: Benedek Dániel, Paula: Szabó Nikolet, Altiszt: Mészáros Martin, Egyik: Berettyán Sándor, Másik: Szép Domán. Látványtervezés: Vecsei Kinga Réta, Dramaturg: Vecsei H. Miklós, Zene: Mátyássy Szabolcs, Ügyelő: Kabai Márta, Súgó: Kabódi Szilvia, Rendezőasszisztens: Trimmel Ákos, Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila)
 
(Fotó: Eőri Szabó Zsolt)