Please, smile!   

(Katona József Színház – Moliére: Nők iskolája - 2016. október 24.-i előadás)

Nem volt kedves Máté Gábortól a kis beszólása, „ti, akik esténként művészszínházban ültök”, mert igen bizalmasan összespannolt velünk, közönséggel. (Na, inkább menjünk stadionba?) De kárpótolt a kiváló ütemű és ízlésű előadás, ami olyan volt, mint egy őszi éj csendes mosolya. Kis nevetés, kis keserűség, kis káröröm. Nekem cseppet sem hiányzott semmiféle lila művészi üzenet. Elég volt az egyszerű kis életmese, pici tanulsággal.

„Nem ittam ma kávét. Szólj, hogy főzzenek…” 

(Örkény Színház – Anton Pavlovics Csehov: Három nővér – 2016. október 14.-i előadás)

„Ezek az alakok szinte párhuzamosan élnek,
mindegyik annyira el van foglalva
 a maga boldogtalanságával,
hogy észre sem veszi,
hogy a másik boldogtalanságának ő az oka.”
 (Schöpflin Aladár)

Az agyturkászok szerint a ma embere azért boldogtalan, mert túl sokat gondolkodik és túl keveset érez. Csehov hősei túl sokat gondolkodnak és túl sokat éreznek, ők hogyan élték túl? Az Örkény Színház Három nővér bemutatója szerint sehogy, az élet mindig igazi knock out. Az előadás szívfájdító volt ugyan, de inkább olyan röhögősből sírásba fordulós, aztán belegondoltam mit láttam, s az bizony már az it’s a crying time volt.  

Mejerhold kontra Sztanyiszlavszkij

(Nemzeti Színház – Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: A krokodilus – 2016. október 9.-i előadás)

„Dosztojevszkij humora:
szivárvány a reménytelen téli égen…
az éjszaka nevetése”
(Kosztolányi Dezső)

Ha nem vigyázok, törzsközönség leszek a Nemzeti Színházban. Előbb csak Zsótér két rendezése miatt néztem be, aztán jött a MITEM, majd Szűcs Nelli Fedák-estje, most pedig Dosztojevszkij és Valerij Fokin. De, az általam legbölcsebbnek tartott színésznő (igen, Vári Éva) pár hete egy újságírói kérdésre a mai közéletről azt mondta - a színház szempontjából persze - „jobb meg bal oldal csak a nézőtéren van”, így a „színpadnézésre” felhatalmazva érzem magam bárhol a jövőben. Azért alaposan meglepett a színház új bemutatója.

Pennyt adnék a gondolatáért……

(MÜPA – CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál nyitóelőadása – Bartók: Kékszakállú herceg vára, Csodálatos Mandarin - 2016. október 7.)

Vitray Tamástól hallottam még gyerekkoromban ezt az angol szólást, egy Navratilova-Graf teniszmérkőzés közben. Most értettem meg igazán a népi bölcsesség értelmét, ahogy néztem Káel Csaba rendezte Kékszakállú herceg várát a MÜPA-ban. Ámultam, de nem jóleső érzések közepette. Az volt a legkevesebb, hogy elképzelésem sem volt mi járhatott vajon az alkotók fejében.

Yusif, a köznapi hős

(MÜPA - Anna Netrebko és Yusif Eyvazov-koncert - 2016. szeptember 29.)

Mi magyarok már csak ilyenek vagyunk, mindig kell bűnbak. Még egy olyan eseményen is, mint Anna Netrebko és Yusif Eyvazov ária-estje. Az egyiket piedesztálra emelni, a másikat pofozó-zsáknak használni. A mai hírek veleje, elviseltük Yusif-ot, mert Anna csatolmánya. Pedig Eyvazovnak – aki vitathatatlanul tehetséges és rokonszenves - csak egy hibája van, nem megasztár. Azt már csak kevesen veszik észre, mennyi kurázsi és elszántság kell ahhoz, hogy keserűség nélkül tudjon örülni a szeretett nő sikerének. Kitegye magát annak, hogy kiáll a színpadra egy állócsillag mellé, tenni mosolyogva a dolgát, hogy a másik még jobban ragyoghasson.

A beregszászi négyes

(Nemzeti Színház – Szergej Medvegyev: Fodrásznő (100.) - 2016. október 17.-i előadás/ A.P.Csehov: Három nővér - 2016. november 6.-i előadás)

„Oroszországot nem lehet megérteni,
hinni kell benne”
 (Fjodor Ivanovics Tyutcsev)

Kristán-Szűcs-Trill-Tóth, négy hajdani beregszászi színésznek sikerült az, amit elképzelhetetlennek hittem. Morális alapon nyugvó, zsigeri ellenállásom megtörése a mai Nemzeti Színházzal szemben. Van az a művészi teljesítmény, ami képes két órára felülírni, hogy minek a lerombolása árán működhet egy művészeti intézmény, csak a produkció számít, és ami a színpadon történik. Az a fontos mire képes az akarat, a tehetség és a művészi alázat. Bónuszkén egy pillanat Szűcs Nellitől, aminek az emléke hosszan megmarad a figyelmes nézőben. 

Agyő Robi, welcome Róbert !

(Centrál Színház – Lerner/Loewe: My fair lady – 2016. október 12.-i előadás)

Sok gondolatot és érzést keltett bennem a My fair lady új bemutatója. A legmarkánsabb mégis az volt, hogy a magyar színházi élet enfant terrible-je, Alföldi Róbert, ha nem is finom angol, de ezüstös hajú, középkorú úrrá érett. És nagyon jól áll neki!

Ernő nem tud hibázni!

(CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál – Christopher Marlowe: II. Edward – 2016. október 9.-i előadás)

Felzaklatott Alföldi. Miért kell nekem a hosszasan, szenvedélyesen csókolódzó Fekete Ernőt és Patkós Mártont néznem, amikor egy quasi királydrámára ültem be? Ad abszurdum miért kell pánikban lennem amiatt, hogy Fekete Ernőről leesik még a rajta lógó vacak kis lepel is, s még többet látok, mint amit a rendező már amúgy is megmutatott. Persze semmi kifogásom Fekete Ernő ellen Ádám-kosztümben, de Alföldi Róbert rendezőként – az én ízlésem szerint - most öncélúan sokkolt. Ezen az estén kevesebbel is beértem volna. Fekete Ernő olyan formátumú színész, hogy egy oldalpillantásából nagyregényt olvasok ki, nem kell levetkőztetni, hogy hasson rám és a többi nézőre.

Ezen bizony dolgozni kell még!  

(Thália Színház – Francis Veber: Bérgyilkos a szomszédom – 2016. október 8.-i előadás)

A Bérgyilkos a barátom egy nem túl bonyolult dramaturgiájú, de azért megírt bohózat. Hasonló kaliberű, mint a Játékszínben a Hölgy fecseg és nyomoz. Csak hát nagyon nem mindegy ki viszi színre és kik adják elő. A Játékszínben tudták, ha van egy abszolút nagyágyú, a többi már megy magától az oldalvízen. A Thália Színház nem ismerte fel ezt az alapösszefüggést, a bemutatóval (már) megint nem jár csúcsra.

Vargas könnyei

(Wiener Staatsoper – Verdi: Simon Boccanegra – 2016. október 3.-i előadás)

Hvorosztovszkij - D’Arcangelo - Vargas. Együtt, egy színpadon. Erre még a sors is azt mondta, na nem. Hvorosztovszkijt orvosai visszarendelték kemoterápiára az előadás előtt pár nappal. Nem baj, bepótoljuk ezt még Dimaval, s azt se bánom, ha Anyeginként, vagy Scarpiaként. Lehet, ha összejön a meghirdetett előadás, az már valóban befogadhatatlan élményt hozott volna. Így csak tátva maradt a szánk.