Éva: Hegedűművésznek készülő lányok tizenhat éves barátságának történetét látjuk, gyerekkortól az elmaradt közös vizsgakoncertig. Az utolsó pillanatban egyikük a szívét követi, nem jelenik meg a vizsgán, de éveken át érzi, hogy van még dolga a másikkal: meg akarja magyarázni, mi történt.
Iza: Mindannyian átéltük ezt, kislányként. Alapvetően utáljuk ovistársunk, aztán kiderül, mégis vele legjobb a játék. Elválaszthatatlanok leszünk, minden csak együtt jó. Sok közös csíny, titok, aminek súlya akkora, talán a világ fennmaradása is ezen múlik. Aztán felnövünk, és kiderül a másik nem érdekesebb, mint az „öribari”. Nem is olyan fontos ez a barátság, majd lesz másik. Elvégre széles a világ, különben is a nők felszínesek, pletykásak, szeszélyesek. Amire rájövünk, hogy a férfiak majd jönnek-mennek, de a barátnő örök, sokszor késő. 

Éva: Bognár Anita és Móga Piroska játssza a két lányt, figyelemre méltó zenei tudással: komoly klasszikus zenei képzés, felkészültség és gyakorlás érződik hegedűjátékukon, az előadásban Bach, Bartók, Max Richter, Paganini és Sosztakovics műveinek részleteit hallhatjuk. A szöveg a színészek munkája, közösen írták. A 90 perces előadás jó tempójú: az álló idejű gyerekkort ráérősnek tetsző történetmesélés hozza közel, a kamaszkori szívügyeket zaklatottabb ritmusban halljuk, a jellemkülönbségekből fakadó eltérő motivációk sorsteremtő csomópontjait lassítva kapjuk és jelzésekként nagyon szépen kísérik mindezt a fények.
Iza: Mindig érdekes, ha színész nemcsak színész. Többet, mást is tud. Ebben a darabban hangszeren játszani, hegedülni. Abszolút hiteles, ahogy a két színésznő arcán, tartásán kiüt a sok-sok év gyakorlás emléke. Látszik az első boldogság érzete, amikor a kezükben megszólalt a hangszer. Aztán megidézték a görcs, az unalom, az utálat megjelenését is. A napi gyakorlás lélekölő terrorját, előbb két óra, aztán négy, aztán öt, végül hét. Már nincs barátság, nincs élet, nincs semmi, csak az a rohadt gyakorlás. Day by day, ha tetszik, ha nem. Sokszor elfelejtjük, hogy amit a színpadon látunk, az a jéghegy csúcsa, de nem látjuk a sötét mélységet, ami a felszín alatt van. Annak a gyötrelmét, amíg felér a művész, akár egy hangszeres zenész a csúcsra. Addigra már sehol a boldog kisgyerek, akit elbűvölt – itt éppen - a hegedű hangja. Egy humanoidrobot a színpadon, aki húsz éve abban a kábulatban él, hogy ő lesz az új Paganini. Ezért nyomorgatja magát, zárja ki az élet sok szépségét. Aztán tízezerből 9999 eltűnik, a csúcson csak egy áll. Egy Perlman, Ojsztrah, Vengerov azért nem születik minden évben.

Iza: Meglepően sok mindenről szólt ez az előadás, a nagyon is sarkos, egyszerű alaptörténeten túl. Ami akkor és ott, talán fel sem tűnt. Késeltetett hatású. Óhatatlanul elgondolkodott az ember utána, mi van az ő régi barátaival, a régi álmaival. Vajon ő a küzdős, vagy a feladós típus. De talán a legfontosabb, képes-e felnőttként szembenézni rossz döntése(i) következményével, vagy évtizedekig hordozza magában, a „mi lett volna, ha….” keserűségét. Mert azt a nagy közhelyet pontosan tudjuk mind; csak akkor tanulunk meg értékelni valamit, amikor már nem szerezhetjük vissza. Számomra ez volt a legfontosabb üzenet, nézzünk szembe, zárjuk le, még akkor is, ha utána talán még keserűbb lesz. Jobb a biztos rossz, mint az emésztő bizonytalanság.     

Éva: A Vallai Kert hangulatos, de nem túl nagy terét invenciózusan kétpódiumossá alakították. A nézők közötti, legmagasabban álló sor első széke pedig afféle duális, időbeli-térbeli kiindulóponttá vált: Móga Piroska már előadás előtt ott üldögélt, a nézőket kérdéseivel játékba vonva kezdte az előadást. Bognár Anita a kemény, racionális, szorgalmas – szívügyektől jobban megzuhanó - művész útját mutatta meg, míg Móga a szubtilis, nagy fantáziájú, érzelemvezérelt, a romantikus művészideálhoz közelebb álló jellemet formázott. A legszebb az egészben, hogy a kétszeresen nehezített pálya sok képét és mozzanatát érvényesen idézték meg: nem csak a művészek, hanem a nők sorsát is láttuk. Szép munka ez nagyon.