Nyomtatás
szombat, 07 július 2018 17:13

Marc Norman & Tom Stoppard: Szerelmes Shakespeare (Madách Színház)

Értékelés:
(18 szavazat)

 „A színházban mindig a kutya a legjobb dolog”

(Madách Színház – Marc Norman & Tom Stoppard: Szerelmes Shakespeare - 2018. július 4.-i előadás)

Azt hiszem Stanisław Witkiewicztől származik a mondás, hogy „amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell hogy legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt”. Na, pont ez az, amit a Madách Színházban megéltem. Lehet, kicsit előítéletes vagyok, de azt hittem, ha a Madáchba megyek, zenést fogok nézni. Nem értettem, hogy eltelt ¾ óra és énekszám meg sehol. Jó, volt helyette Kerekes Éva, Petrik Andrea, Székhelyi József és Adorjáni Bálint, na meg egy border collie. Nem tudtam túl komolyan venni az előadást, mert olyan volt, akár egy Walt Disney rajzfilm.


Ha 3-4 évenként megfordulok a Madách Színházban, nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a teátrum, ahol az 1960-70-es években Psota Irén, Dajka Margit, Pécsi Sándor, Kiss Manyi, Gábor Miklós, Tolnay Klári, Márkus László játszott, hogyan válhatott színházi Disneylanddé, musical csarnokká? Egy valaki emlékeztetett az estén a dicső múltra a színpadon, Székhelyi József, mert ő még a „nagy korszak” végének képviselője.

Lehet, hogy a sok Oscar-díjas a film, a Szerelmes Shakespeare, Tom Stoppard (a Rosencrantz és Guildenstern halott írója!) forgatókönyve alapján (is) íródott, de attól még egy lehetetlen, bárgyú mese. Mert már mégsem hihetjük, hogy William Shakespeare alkotói válságában találkozott Lady Violával és lőn világosság, visszatért az írói fantáziája. Így lett nekünk a Rómeó és Júlia, amelynek Rómeója próbája után Júlia szerepét - az éppen a királyi engedéllyel Wessex grófjával frigyre lépő, az esküvő után, azonnal lelépő - Viola el is játszotta, méghozzá az 1600-as évek elején, Londonban. Persze nem lenne ez baj, ha ez egy gyerekdarab lenne, mint a Kis hableány!

A jelmez és a díszlet pompás volt, ebben a mára leginkább már csak jelzésértékű körítéssel működő színházi világban. I. Erzsébet bíborvörös kosztümje és még pár színpadi ruha árából (Rományi Nóra) kijönne egy pinceszínházi előadás, tokkal-vonóval, stábbal együtt. Valós Erzsébet-kori volt a hangulat, hatalmas mozgatható díszletfalak, lézervilágítással megtámogatva (Rózsa István). Akár pub, főúri ház, királyi udvar vagy középkori színház, tökéletes illúzió volt. Szirtes Tamás rendezői munkáját nem tudom hova tenni, hiszen egy filmet kellett filmszerű effektekkel lekoppintania. Az biztos, a szerelemi jelenetnél ízléssel mutatta meg Will és Viola vágyainak beteljesülését, egy baldachinos ágy függönye mögött, mintha árnyjátékként.

Amiért az este néhol kedves volt, az először is Kerekes Éva I. Erzsébet szerepében. Három, pár perces színre lépés, cipelve azt a hatalmas jelmezt. Kicsi, teljes udvart lesajnáló gesztusok, királynőin fenséges, gúnnyal ejtett beszólások, ennyi elég volt, hogy uralja a színpadot a 155 centijével. Petrik Andrea Violája véletlenül sem egy jól nevelt főrendi hölgy volt. Karcos hangjával rendhagyó Júliaként tűnt fel Will előadásában, bajt kereső, fanyar ladyként. Tele színnel, női vággyal, lázadással minden ellen. Szépen illett a női csapatba Tóth Enikő, az úrnőjéhez méltó, okos és merész dajkaként, tisztán csengő színpadi beszédével.

Christopher Marlowe szerepében Adorjáni Bálint pár jelenetében képes volt ezt az alig harminc évet megélt titokzatos költőt bemutatni, úgy, hogy minden műve: a Dido, Karthágó királynője, A nagy Tamerlán, A máltai zsidó, a Doctor Faustus, II. Edward és A párizsi mészárlás említésre került a szövegben! Megmutatta, amit a költőről sejtünk, hogy nagystílű fiatalember volt, lehet titkos ügynök, ahogy mindenhol váratlanul felbukkant. Aki nem sokat térdepelt templomi zsámolyokon, inkább volt párbajhős. Elegáns színjátszás, azokon a deszkákon, ahol valamikor Gábor Miklos volt Shakespeare hőse. Will szerepében Nagy Sándor. Játéka Adorjáni eleganciájához képest harsány volt, hiányzott belőle az árnyaltság. Egy heves, össze-vissza kapkodó, sodródó férfi, akinek sorait is valójában Marlowe írta, na meg az élet.

Ami a produkciót csendben megemelte, Székhelyi József a színpadon, egy darab múlt, Pécsi, Márkus, Kőmíves szelleme megidézve. Epizodistaként nagyot játszva. Két alakban is, egy szeretetreméltó, mihaszna kocsmáros és egy Erzsébet-kori férfiszínészként, női ruhás dajka szerepében. Kocsmárosként komolynak tetszett, tekintetében bujkáló huncutsággal, amint sután vágyott a kocsma kurvái után. Majd a színpad sarkában próbált, végig lereagálva, mi is zajlott éppen a színpad előterében, arcjátékkal másként, másképp elmesélve. A Dajka szerepét próbálta, abroncsban, műmellekkel, majd színre lépett ripacsos rúzsfoltokkal orcáin, talpig fekete posztóban. Úgy imitálva a nőt férfiként, hogy az ne adjon okot nevetésre, csak színház legyen a színpadon, az 1600-as években. Kontinuus színpadi időtlenség.

És persze ott volt a kutya, pitizve, csaholva, fel-és alányargalászva. Mert ahogy a színpadi I. Erzsébet mondta: „A színházban mindig a kutya a legjobb dolog.”
 
(Fotó: Toldy Miklós)

Megjelent: 1871 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella