Nyomtatás
vasárnap, 03 június 2018 13:53

Stílusosan, de csínnyel! - Portré Ficza István színművészről

Értékelés:
(51 szavazat)

Csibészes mosoly, elegáns, mégis laza színpadi jelenlét. Magamban így tartottam számon Ficza Istvánt, akivel a nézőtér sötétjéből régen szimpatizálok. Mindig tetszett színészi svungja, tartása, megjelenése és érzékelhető alázata hivatása iránt. Talentumosnak láttam minden szerepében. Hidegzuhanyként ért, hogy bizony csehovi lelke van, amelyen imádott szakmája – csalfa szeretőként – már sebet ejtett. Mostanában láttam meg benne az ifjú Gálffi Lászlót. Egy percig nem csodálkoztam, amikor beszélgetésünk során mestereként említette a színészt, imponáló szeretettel, tisztelettel beszélve idősebb pályatársáról, kollégáiról.  


A színpadon kedvesen kajlának hat, de csak szerepei miatt. A hétköznapokban ennek az attitűdnek nyoma sincs. Pontosan érkezik a találkozónkra, trendi hétköznapi szerelésben, határozottan van stílusérzéke. Eleganciája belülről fakadó. A beszélgetés alatt kedves, udvarias és nagyon diplomatikus.  Higgadt és megfontolt lehet, alaposan mérlegelhet egy-egy döntése előtt. Végig összeszedett és koncentrált, könnyed stílusban, szabatosan fogalmaz. Nem elég számára, hogy megossza a gondolatait, azonnal visszajelzést is vár, meg akar győzni szavai igazáról, egy pillanatig nem lazul a szemkontaktus. Beszélgetőpartnere minden rezdülését figyeli, értékeli.

Ficza István 35 évvel ezelőtt Érsekújváron született. Fiatalon nem igen vonzotta a színház, annak ellenére, hogy nagyapja művészeti titkára, édesanyja pedig varrodavezetője volt a Komáromi Színháznak. A ma már nyugdíjas édesapa hajdan villanyszerelőként gondoskodott a családról. Hasonlóan bátyjához, Ficza István is a biológia iránt érdeklődött. Aztán a révkomáromi Selye János Gimnáziumban megnézte testvére szalagavató előadását, a Hairt, és pusztán a színjátszó köre miatt erre az iskolára esett a választása. Szép lassan meg is érlelődött a felismerés: „hm, jól érzem ám én magam a színpadon”.

Nem volt könnyű útja a színi tanulmányokig, negyedik nekifutásra került be az egyetemre, előtte stúdiósként megjárta a Centrál Színházat, az Új Színházat és a Kolibrit is. Máté Gábor és Dömötör András osztályába került, többek között Tasnádi Bencével, Rétfalvi Tamással, Borbély Alexandrával és Pálos Hannával járt egy osztályba. (Borbélyt és Rétfalvit legjobb barátainak érzi ma is.) Édesanyja megrettent, amikor megtudta, hogy színpadra vágyik a fia, túl jól ismerte a vidéki színházak világát, sokszor látta a csalódott színészarcokat a próbatábla előtt. Mégsem gördített akadályt fia pályaválasztása elé, elfogadta döntését.

Az első borús árnyék a főiskolai emlékek felidézése során jelent meg a színész arcán, arra a kérdésemre, miként is lehet, hogy osztályfőnöke őt nem hívta színházába: „Úgy látszik, nem ragaszkodott ő annyira hozzám, az én alkatom nem illett a Katonába. Én mindig szerettem tartani bizonyos távolságot az osztályfőnökkel és a tanárokkal, nem alakult ki közöttünk egy bensőséges baráti viszony. Ez biztos közrejátszott. Lehet, még ennyi feladatom sem jutott volna, ha a Katonába kerülök. Én már nem tudom, hogy mi a szerencsés ebben a szakmában, nem minden arany ám, ami fénylik.” Ficza osztályfőnökének máig nem tette fel a kérdést, vajon benne miért is nem gondolkodott. Úgy érzi, nincs felvértezve egy „rossz” válaszra. De azt is pontosan tudja, sokat köszönhet Máténak. Szakmai tudást, ízlést tanult az osztályfőnökeitől, és egy későbbi rendezőjétől, Gothár Pétertől is.

Harmadikosok voltak az egyetemen, mikor Eszenyi Enikő hívta Tasnádit, Rétfalvit és őt a Vígszínházba, gyakorlatra. Kicsit fájt neki, hogy Zsámbéki Gábor, a Katona akkori direktora nem számolt velük. Vigasztalta viszont, hogy hívta Mácsai Pál, így a kétéves egyetemi gyakorlatát az Örkényben töltötte, ahol társulati taggá vált később. Tudja, direktora már elsőéves korától nyomon követte fejlődését, s tetszett neki, amit a színpadon mutatott.

Amikor az Örkénybe került, jól startolt, a Mohácsi-testvérekkel dolgozott a Liliomfiban, ifjabb Schwartz szerepét kapta. Aztán valahogy mégsem azok a feladatok jöttek, amelyek az ő fejében megfogalmazódtak a maga számára. Ha belegondolok, valóban sok „fontos, de kis szerep” van mögötte, szürke eminenciások, udvarnokok, retardált családtagok, fattyúk. Ő maga úgy fogalmaz: mintha köztes állapotban lebegne, van benne jócskán emiatt ambivalens érzés. Fiatal színészként türelmetlen, éhes a valódi, nagy erőpróbát jelentő színpadi kihívásokra: „Hamlet őrülete azért engem is érdekelt, de tudom, vannak rendezők, akik a magasságom miatt soha nem látnak majd bennem mást, csak ezt a karaktert.” (Azért én könnyűszerrel látok benne egy Armani-farmeros, fekete garbós dán királyfit, Iphone-nal a farzsebben.) Ficza meg amúgy nem  egy hórihorgas csetlő-botló figura a színpadon, kifejezetten elegáns jelenség tud lenni. A Köd utánam című előadásból két emlékkép maradt meg bennem, a Csuja‒Pogány kettős és Ficza István színpadi sármja. Istenien állt neki az alkalmi öltözet. Tudta viselni, jó volt nézni tartását, kulturált színpadi mozgását. Persze az igazsághoz tartozik az is, hogy anyaszínházában tíz repertoár-darabban is játszik, még ha kisebb szerepekben is, de havonta 20-22 estén biztosan színpadon van.  

Ahogy mesélt, belém hasított, szívesen látnám Csehov-hősként – egyszerre töprengő és vágyakozó. Az ifjabb Csehov-figurák már elillanni látszanak, a Zsótér Sándor rendezte Meggyeskertben epizodista volt (Arra járó), a Három nővér előadásból kimaradt színházában. Könnyen elképzelem, hogy miként Hamlet, úgy Trepljov is foglalkoztathatta. Visszagondolva egy-egy alakítására, nem lep meg, hogy szereti a groteszket, Örkény Istvánt. Csehov mellett Dosztojevszkij hőseit is az övéinek látom, bármikor.

Március elején beszélgettünk, kérdeztem, milyen lehetőségeket vár direktorától a jövő évadra. Mint mondta, sok múlik a szerencsén, a véletlenen. Ha van is rászabott szerep a tervezett bemutatókban, ki tudja, hogy azok megvalósulnak-e, ki a rendező s gondolkodik-e benne. Mintha olvasta volna Molnár Gál Péter A színész nem ember című írását. Másképpen, ahogy annak idején a színikritikus, de megfogalmazta, hogy „a színházban bizony rendszerváltozás van minden évadban, hónapban, este”. Ficza nem tétlenkedik, vallja a mondást: Segíts magadon, az Isten is megsegít. Éppen Fehér Balázs Benővel morfondíroznak egy monodráma színrevitelén, s volt osztálytársával, Huzella Julival az Egy férfi és egy nő című sanzonestjükkel évek óta fellépnek szerte az országban. Játszik az Átriumban is, két sikeres darabban, no meg a Játékszínben, egy mesejátékban. Ismeri már jól a céda színházi szerencse forgandóságát. Így összegez: „Bizony mindenkinek magát kell menedzselnie. Engem magamért szeressenek, ne azért, mert esetleg ajánlgatnak. Ez a hiúságom megvan. Sokáig vártam, hogy majd gondolkodnak bennem, de rá kellett jönnöm, ez nem így van. Nem tudom, hogy mitől függ. Szorgalmam és játékkedvem van. Még mindig azt hiszem, ennél jobb szakmát nem választhattam volna, még mindig nagyon szeretek a színpadon lenni, ott tudok kitejesedni, ott élem ki magam. Élvezettel próbálok és élvezettel játszom is.”

Szereti az Örkény társulatát. Első, igazi kihívást jelentő színészi feladata a Tótékban volt: „Csujával, Epivel, Pogánnyal és Nóradiával játszani csodálatos, általuk olyan családias légkör jött létre, hogy mertem próbálni.” Nem hittem volna, hogy próba közben szemérmes lenne, pedig erről győzködött. Élénken emlékszem a színház Aranyozás című estjére, különösen az ő előadására Arany (?) epeköveiről, mókás, mintha rögtönzött paródiájára Radnóti Sándorról. Aztán kaján nevetésére, amikor merte és tudta nézőként élvezni színésztársa, Vajda Milán előadását, spontán elengedve magát előadás közben – alig bírt megmaradni a székén. Szeretettel beszél a színházi kollégákról, először is Gálffi Lászlóról: „Nekem Laci Mester, ő tényleg a mesterem. Én már nagy ajándékokat kaptam tőle az egyetemen is, művészi beszéd tanárom volt. Egyszerűen jó vele együtt lenni, pozitív energiái vannak, ami átragad.” Tudja, hogy az Örkény élvonalbeli kőszínház, de mint mondja: „Úgy megnéznék egy Mágnás Miskát Vajda Milánnal és Takács Nóra Diával.” Gálffi mellett Pogány Judit, Csuja Imre, Epres Attila, Takács Nóra Diána, Polgár Csaba, Vajda Milán és Kerekes Éva fontos, szeretett színházi társai. Támogatásuk, bizalmuk hitet ad neki a mindennapokhoz.

Sejtem, hogy a kollégák is, s tudom, hogy a közönség is szereti a színészt. Tavalyelőtt a nézői szavaztok alapján ő kapta a Pünkösti Andor-díjat az Örkényben, pár évvel korábban, 2013-ban a Vidor Fesztiválon a legjobb férfialakítás díját a Vaknyugat című előadásban nyújtott alakításáért. Végzős hallgatóként Máthé Erzsi-ösztöndíjban részesült, amit Zsámbéki Gábor, Székely Gábor és Lengyel György szavazott meg számára.  

Ficza Istváné egy igazi XXI. századi színészsors: egyszerre van társulatban, de azon kívül is. Nem közalkalmazott, hanem már „vállalkozó” színész. Igen motivált, s a jó értelemben vett szerepéhség állapotában van.

Mire ezek a sorok megjelennek, az Örkény Színházban már bemutatták  Polgár Csaba rendezésében Molnár Ferenc A hattyú című darabját. Ficza Albert herceget játssza az előadásban. Olyan a színpadon, akár egy spleenes paradicsommadár. Hosszú hajjal, mezítláb, hippiket is megszégyenítő, mintha a „Nap-gyermeke” öltönye alatt csupasz felsőtesttel. Végre főhős. És nagyon jól áll neki! Bírja ötlettel, szívvel, humorral, imponáló öniróniával. Olyan a színpadon, mintha fordítva lenne bekötve, nem pusztán fonáklátó, de láttatja is a fonákságot. Eljátssza nekünk, hogy ő Albert, de ezzel együtt azt is, milyen mosolyogni való ez a trónörökös, na meg ő maga is, ahogy létezik éppen a színpadon. Elegánsan, de csínnyel! A csapatmunka szép példája az előadás, igazi társulati „nagyágyúkkal.” Ficza meg a középpontban, ahova a sors szánta. 

(Fotó: Véner Orsolya)

A portré a Critical Lapok 2018/3-4. számában jelent meg. 

 

Megjelent: 3708 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella