Iza: Pinokkió meséjét még nem olvastam az „ember tragédiájaként”, de most valahogy annak hatott. Antonio Latella rendező úgy vezetett színről színre, akár Madách vagy Dante, bár az időben, történelmi korokban nem ugráltunk. Dzsepetto kifaragta bizarr kis fiacskáját egy fatörzsből, s mint minden apa azt vágyta, hogy gyermeke boldog legyen. De bizony most egy  kudarcos történetet láttunk, nem követendő a „családi kör”. Dzsepetto és Pinokkió nem találta meg az egymáshoz vezető utat, az apa keserűen és csalódottan halt meg, Pinokkió megszeppent, elveszett kisgyerekként vált felnőtté.
Éva: Nagy csendben esik le a varázslatos fadarab a törzsről. Nem lehet lebeszélni arról, hogy életre keljen. Már a lebeszélés intenzitása miatt gyanakodtunk. Joggal. Pinokkiót felnőtt színész játssza, hasára szíjazott fatörzzsel és idegesítő fejhangon kaotikus szaladgálás közepette úgy hisztizik, hogy nem sajnáltuk Dzsepettót, amikor a gyerek elszegődött a bábszínházba. Itt megfogadtam, hogy a szünetben hazamegyek. Ekkor csoda történt, Massimiliano Speziani – épp bábosként - kijött a színpad szélére és magyarázván a commedia del arte lényegét, mindent elmondott és eljátszott, amiért színházba járni érdemes. Csendet teremtett, megszólított, elvarázsolt. És még ő köszönte meg. Magyarul.

Iza: A színpad mozgás-és látványvilág már önmagában komoly fejtörésre adott okot. Ki/mit/miért csinál éppen ott, mert a „központi” jelent mellett, mindig akadt 2-3 egyéb, párhuzamos látnivaló is. Beszélő, hangulatkeltő színpadi képek, az első részben majd végig, sűrű faforgács esőben, a második részre mocsárként beszippantó faforgácshalmokká állva össze. A jelenetek alatt a rendezői balon egy néha-néha megdörrenő fém ajtó, egy néma harmonika, a jobb oldalon egy hatalmas fatörzs, ami előbb nézőtérrel párhuzamosan lebegett, majd merőlegesen. Néha az volt az érzésem, az Pinokkió orra.
Éva: A látvány olyan volt, mintha álomban bolyonganánk: a sötét színpadon hullott a sárga faforgács, az ajtó nem vezetett sehova,  commedia del arte alakok ültek megokolatlanul, a tücsök (Fabio Pasquini) méternyi csáppal és fekete, ívre összeszorított szájjal mindentudó-rezignáltan mászkált, mint egy kontemplatív, kedvét vesztett varázsló. A tücsök rokona minden rosszkedvű, jószívű tudós figurának a világirodalomból, rokona Lindhorst levéltárosnak, a szalamandrakirálynak, rokona Dumbledore-nak, még Merlinnek is, aki kétezer évre ott hagyja az emberiséget, hátha megjavul. Csipetnyi kekkség, szeretetteljes moralizálás, lemondó legyintés minden akcióra. A konok, visszavonult ész. Perfekt.

Iza: A címszerepet játszó Christian la Rosa néha egyenesen cirkuszi akrobatának tűnt. Pinokkió mindig elégedetlen és éhes fiúcska, meg zsörtölődő és ostobácska. Impozáns és átgondolt színészi teljesítmény, már csak azért is, hogy ne legyen unalmas órákon át. Dzsepettó szerepében Massimiliano Speziani. Egyszerűen zseniális, minden jelenetben egy új színt adott az apa karakterének. Előadáson belüli, improvizativnek tűnő magánszáma a színházról, a színész létről, a szerepéről való önvallomása lélegzetelállító volt. Az olasz szöveg tele nyelvi bravúrral, nekünk, a magyar közönségnek megtűzdelve honi kiszólásokkal. Sokat gondolkoztam azon, milyen lehetett az első színész, Theszpisz, aki egy szekéren állva eljátszotta, dramatizálta a kar által előadott cselekményt valamikor i.e. az V. században. Azt hiszem megvan a válasz, mint Speziani.
Éva: Anna Coppola játszotta - többek közt - a Tündért és a tonhalat. Képzeljünk el egy Hacser Józsát, Békés Italát, Monori Lilit, így, három az egyben. Nyers hang, kis termet, clown-i reakcióidő. Amit tudott mutatni, az az illúziótlan szeretet, felhorgadó harag, a hülyeség miatti ingerültség. Ne akarj fiam ember lenni, megbánod. És még igaza is volt.

Iza: Ha van költői színház, ez biztos az volt. Érzelmeken keresztül próbált hatni az értelemre. Még jó, hogy tudjuk, ez csak színház. A zárójelenet, ahogy Dzsepetto egyedül, unottan vacsorázik, levest kanalaz, s Pinokkió egyszer csak rájön, hogy apja halott, a legsötétebb „mesevilág” volt, amit valaha is láttam. A sivárság sivársága. Maga a valóság, ahol nincs happy end.
Éva: Az milyen már, hogy az ember felnőttként végre ki tudja mondani az apjának, hogy szeretlek és erre az a válasz: Én nem fiam, mert már halott vagyok. Eközben ott az asztalon a babgulyás és a chianti. Ez az idő-dolog el van cseszve. Vagy felnőni nem szabad?