Az önálló esten nemcsak Molnár Piroska emlékezik, hanem óhatatlanul a nézők is. Magam azonnal egy másik önálló estre, színésznőre, Ruttkai Évára. Még gyerekként látott Parancsolj velem, Tündérkirálynő-re. Nem értettem még sok mindent, de ma is „látom” patakzó könnyeit Nyina és Cleopátra monológja alatt. Molnár Piroska ellenben nem sírt, ettől volt ez fájdalmasabb. Elment színészek és civilek sora elevenedett meg. A Mágnás Miska Marcsa-dalában ott volt Mészáros Ági, a Luxemburg grófja Fleury-dalában Honthy Hanna, a Brecht-songban Kiss Manyi és Psota Irén, Déryné-dalában Tolnay Klári, Bors néni énekében Dajka Margit. Molnár Piroska „nem fogok sírni nektek, bármi is ér” tekintetében pedig saját halottai emléke, azt csak ő tudta, hogy kik ők, Hollósi Frigyes kivételével. Vele a kivetítő segítségével duettezett, utolsó közös darabjukból, a Vesztegzár a Grand Hotel-ből felelevenítve egy dalt. Abban maradunk Mahler Gyermekgyászdalának segítségével, akiket elvesztettünk, azok talán csak sétálni mentek. 

Az énekszámok közötti átvezető történetekből sok mindent megtudhattunk a színésznőről. Hogy Kunágotán nevelkedett csonka, mégis nagycsaládban, Szegeden járt közgazdasági technikumba, mennyire odavolt a főiskolai felvételi megpróbáltatásaitól, s mit jelent neki még mindig, hogy anno „kaposvári” színésznő volt. A Csárdáskirálynőre emlékezve felfedte a Kálmán Imre-Majakovszkij-Jeszenyin alkotói-kör titkait, s azt, hogyan védte meg Kodály az „egy hajóban” evező Bartókot és Zerkovitzot, na meg azt is, pár szerelem meghempergette. Kicsi, színes adalékok.    

A lényeg verbálisan nem hangzott el, az a füleknek, szemeknek rejtve maradt. Arra csak rá lehetett érezni, a sorok között. A színésznő saját életét leírva egy interjúban Goethe-t idézte: „Nincsen el nem rontott élet.” Lehet, Molnár Piroska ma már mosolyogva énekli, hogy „kvittek vagyunk mi már, az élet meg én”, De ez a kvitt érezhetően sokba van neki. Karrier vagy magánélet. Választani kellett, és ő választott. Tudja, ma már nincs mit ezen lamentálni.

Vendége, Novák János sem tette igazán napsugarassá az alaphangot. Az ő halottai: Ady Endre, Szép Ernő, Kosztolányi Dezső, na meg Latinovits Zoltán és Cseh Tamás. Még a zongoránál ülő Termes Rita, és a tangóharmonikán, fúvósokon kísérő Bornai Szilveszter is ünnepélyesen borúsak voltak, észrevétlenül olvadtak bele az estbe.

A színésznő Shakespeare Prosperójának szavaival búcsúzott a közönségétől: „[…] nem bízhatok, csak magamban, s az nem sok.[…] Nincs már szellem, hogy szolgáljon, nincs már bűvös tudományom; ha itt hagynak, nekem végem – mondjanak egy imát értem.” Ez meg azt juttatta eszembe, lehet, kicsit megzavarnak a Thália Színházban mostanában játszott szerepei és Elvira-figurája. Pedig ő Claire Zachannasian, Millerné és Esterházy Péter: Én vagyok Te hősnője is. Azon színésznők csapatát erősíti, akik még hamvas ifjúságukban sem voltak naivan lányosak. Ő talán már akkor is kudarcaiból, bánataiból építkezett. Egy sokat megélt drámai színésznő vonult le a pódiumról, kifelé szelíden mosolyogva, belül hatalmas titkokkal. Önálló estjén „fecsegett a felszín és hallgatott a mély”. Ettől kivételes az este, hogy Molnár Piroska meri mutatni valós önmagát. Az esendő, bánatokat, veszteségeket megélt privát embert. Nagyon nem akar elszomorítani, de figyelmeztet: „Igen: élni, míg élünk/Igen: ez a szabály./ De mit csináljunk az életünkkel, Ha fáj?”     
   
(Fotó: Véner Orsolya)