Nyomtatás
csütörtök, 25 április 2019 17:32

MITEM 2019 - Anton Pavlovics Csehov: VÁNYA BÁCSI (Vahtangov Állami Dráma Színház, Moszkva)

Értékelés:
(40 szavazat)

Korom és rózsa

(MITEM 2019 – Vahtangov Színház – Csehov: Ványa bácsi - 2019. április 18.-i előadás)

Éva: Vannak az oroszok, akik Csehovot játszanak. És mindenki más, aki értelmez, meg színpadra állít, meg koncepciója van. Ilyeneket szoktam gondolni, igazságtalanul, féltranszban. Mint most, mikor a Vahtangov Ványát celebrált. Szerintem minél nyugatabb, annál több idézőjel, meg önreflexió, meg szellemi öröm. Ezek meg tolták teátrálisan és megettek vacsorára nézőként.
Iza: Szép, ami csúnya, csúnya, ami szép. Nyertes, aki vesztes, vesztes, aki nyer. Tuminas színpadán nincsenek illúziók, csak test test ellen, hús a húsba. Még nem láttam potens Vojnyickijt és Szerebjakovot színpadon. Életem első tökéletes Szonyája és Szerbjakovája is most érkezett meg, úgy, ahogy azt Anton Pavlovics képzelte. Ha van égi Írókávéház ezen az estén Dosztojevszkij megveregette Csehov vállát, Tennessee Williams bíccentett felé, Ibsen meg fizetett neki egy chai lattet.

Iza: Rimas Tuminas ott kezdi Ivan Petrovics (Ványa) történetét, ahol Csehov a Cseresznyéskertet abbahagyta. Szinte hallani Várja hangját: „Ebben a házban nincs többé élet.” A rendező színpadán sincs sok vitalitás, már az elején azt érzeni, marionett bábukat látunk, nem élő/lélegző embereket. Adomas Jacovskis díszlet-és jelmeztervező színadképe egy majdnem üres tér, hatalmas szürke falak, a színpadon jobbra egy deszka-munkapad, balra egy ajtónyagyságnyi  támlájú heverő , meg különböző színű, formájú székek. Lassan tízéves az előadás, a 2009/10-es évadban volt a bemutató, de tökéletesen kondicionált, friss állapotban van a játék.
Éva: Van idejük, helyük, övék Anton Pavlovics, otthon vannak a színpadon. Tágasság, hátul feketébe vesző tér, durva gyalupad, jobb napokat megélt kanapé, látszik a tömör fa, a lószőr, a bandázs. Van itt eke, talányos oroszlán, de főként lehetőség. Letesznek egy tonettszéket és figyelek, mert két percen belül látom Vojnyickij sírnivalóan  kitérdelt húszéves nadrágját, kopott orrú, szegelt-sarkalt kis fekete magasszárúját, Szonya sárga-fekete szánalmas fűzős bakancsát. A baltával szabott okkerbarna matrózkabátot Mihalkov Etüdök-jében Platonov-Kaljagin, itt Asztrov – Vdovicsenkov viseli.  És pontos, és komplementer minden. Zúg a zene, árad, nekem többlet, erősíti az „érezz!” parancsot.
 
Iza: A Ványa bácsi most tényleg „drámaiatlan dráma”, nem történik semmi, csak a színpadi figurák magukba néznek, aztán melléesnek. Nem halálos komolysággal, szinte  már-már komikusan, mégis belehalva. Egy újdonság van! Nem maradnak a vágyak beteljesületlenek, csak az élet megy fuccsba. Ványa mintha egyszer már megkapta volna Jelenát, és megkaphatná újra, ha kéne Asztrov levetett babája, akinek többször gyönyört okoz – ha a férfi képes még érezni - a szép professzorné. Csak Szonya az, aki továbbra is reménytelenül kívánkozik egy férfi érintése után. 
Éva: Tuminas biztos nem olvasta Almásit, miszerint a  drámához szükséges plot –  a házasságtörés – elmarad. Marad a fészkes fenét, Ványa bácsi akkurátusan nekikészül, Jelena Andrejevna – csak a bokáját látjuk – a szánnivaló és eredménytelen rövidke gimnasztika után  egyetlen szóval -„undorító”- elhajtja Ványát.  A drámaiatlanság csak egy irodalomelméleti segédizé, ez meg itt maga az izgalom:   tánclépésben, lustán elnyújtva, döngő macsóléptekkel,   topogó izgalommal, szerencsétlenül botladozva, de mindenki megy a semmibe, mi meg csak nézzük ámulva.

Iza: Asztrov doktor (Vlagyimir Vdovicsenkov) viharvert, szenvedélye kiégett, neki már nem a szépség, csak a testi beteljesülés nyújthat bármit is, csak percekre. Jó, szónokol az erdők megmentéséről, de csak azért, hogy leránthassa Jelena bugyiját, ez az előjáték. Jelmeze egy, az amerikai sztyeppéket átszelt cowboyé, de lelke már elért a keleti parttól a nyugatiig, és tudja nem dicsőségesen szép a Vadnyugat.Csak Jelena ruganyos, fiatal teste kell neki, az érzései nem. Ahogy megkapta, mint egy rongybabát dobja Ványa ölébe. Asztrov nyers és durva, nincs benne fennkölt heroizmus. Beszédes játékai vannak, már nem is maga hajtja le a vodkát, úgy töltik szájába, „feltölti” a dadus. Az orovs már csak alkoholmámoros bódulatban tud operálni. Ványa bácsi (Szergej Makoveckij) valaha élt, de veszített az élet ellenében, lestarpált, sőt puhány, még/már pózolni sincs kedve. Makoveckij játékában benne a férfi hajdani szellemi nagysága, látjuk, érezzük, hogy Ivan Petrovics Dosztojevszkij vagy Schopenhauer lehetett volna. Eszköztelen, lírai, letisztult színpadi jelenlét. A „rózsás jelenet”-ben tekintete, ahogy Jelenának szedett friss csokorral kezében  meglátja a bujálkodó párt, bevésődik örökre, ahogy az is, amint az ölébe hullott Jelenát már undorral löki el ágyékától.
Éva:  Makoveckij. Csigákba sütött hajjal, Ványája a munkától flexibilis és kopott, már látható rajta a rezignációnál kevesebb, keserűségnél több beállt állapot.Csak az esze nem szomorú, de az is az lesz a végére. Mintha temperált rémület lenne a szívében, ezzel nem tud mit kezdeni, Szerebjakov esszenciálisan önző-pozőr kisemmizési ötlete végre felháborodási tárgyat ad neki, cselekvési lehetőséget és jön a némafilmes börleszkre emlékeztető párbaj.

Iza: Jelena Andrejevna (Anna Dubrovszkaja) megtörtszívű, de hamis műlovarnő. Már  nem szereti Szerebjakovot, tudja árnyékra vetődött. De nem is utálkozik tőle, tűri. Ha a férfi kielégül, ő szabadul. Inkább ágyba megy vele, csak beszélgetni ne kelljen urával, anyáskodni tud felette, talán szánni is. Nem szereti Asztrovot sem, de szereti érezni, hogy megkaphatja, akárhányszor csak akarja. Igazán nem utálkozik Vojnyickijtől sem, de fikarcnyit sem érdekli. A színésznő remekül használja testi adottságait, lusta macska, ahogy Asztrov jellemzi, de nagymacska. Hála jelmezeinek is, egy Lara Croft vonaglik a testi vágyaktól üzőtt férfiak között. Szonya (Marija Bergyinszkih) szürke veréb, jelentéktelen, sőt csúnya. Sorozatos csalódottságának heve néha megszépíti, amikor fájdalmairól mesél: a templom előtt pletykálkodó asszonyok szavairól, Asztrov hátrahagyott kalapját próbálgatja, percekre elhiszi, az éteri szépségű, Jelenában barátra találhat. A színésznő haja és szeme tényleg szép, ahogy Csehov írja Szonyáról. Tekintete tűzben ég, testtartása pedig „elénekli” Piaf Mon Dieu című dalát, amikor Asztrovval kettesben marad. Sok szép pillanata van alakításának, a legszebb talán, amikor nagybátyjával üvegett kormoznak és csalódott, kitaszított gyerekekként, összekapaszkodva lesik a teljes napfogyatkozást, saját létüket.  
Éva: Ahogyan kikiabálja, hogy csúnya vagyok, csúnya vagyok. Konfesszió, megkönnyebbül tőle, ez egy nyilvánvaló titok feloldása. Ahogyan Bergyinszkih játssza Szonyát: saját kicsi, szenvedésből fakadó indulatai is terhet jelentenek a számára. Védtelen egyértelműséggel szereti Ványát, összetartoznak, izgágaságuk is hasonló, tehetetlenségüket vezetik le tevés-vevéssel. Maradandó Szonya-alakítás ez, kérem szépen. Asztrov meg  itt olyan figura, hogy Bond-filmben is megállná a helyét, baltaarc, erős indulat, Jelen Andrejevnát meg egyszerűen oda teszi, ahová akarja. Szerintem Dubrovszkaja Jelena Andrjevnája nem műlovarnő, inkább a motiválatlan cirkuszi paripa, szép sörénnyel, klasszikusan gyönyörű  testtel. Csak épp unalma a legnagyobb, ezüstérmes meg a nyűgös férj okozta bosszankodással vegyes boldogtalanság. A végén neki is lesz mit szégyellni, ezért is játszik le egy aggodalmas, sértődött,tökéletes feleség-magánszámot, etetve Szerebjakov hiúságát, ha már szeretni nem tudja.

Iza: A mellékszereplők egyszerre tragikusak és komikusak. Vlagyimir Szimonov  visszafogott Szerebjakov testi bajainak megmutatása terén, inkább képzelt beteg, aki nagyon is potens, nem egy elgyötört, nyugalmazott tanár.  Most nem tiltakozik méltatlan sorsa ellen, inkább követel, testi szerelmet, pénzt, jó életet, sőt tiszteletet. Szimonov jó kiállású férfi, 10 éve pláne, végre nem légből kapott, hogy Jelena belébolondult egy ilyen hímbe valaha. Jurij Kraszkov Tyeleginje körülményeskedik, szerencsétlenkedik, de inkább ügyes megélhetési keresztapa. Ljubov Kornyeva dadusa sem az orosz népmesei nénike, nagyon is racionális, mégha megérintik is illúziók. Nem tudom elhessegetni a gondoltaot, hogy a nyitóképekben, ahogy a tükör előtt cicmázza magát, ő talán Szonya elhunyt anyja szellemének megidézésa. Ljudmilla Makszakova Vojnyickajaként  állandóan sűrgésben, mégis majdnem mozdulatlan, egy szobor, ami vonul. Nem matróna, rendesen ki van játszva az a kártya, hogy az anyós erős vizíója, hogy Szerebjakov halott lánya jogán végül is az övé. Olyan ő, amilyen Jelena, a „párduc” lesz  majd 40 év múlva, valaha ő is ilyen puha, formálható, érzéki kis dög lehetett. Most nem „díszletelem” a színésznő, mint a tavalyi Oidipuszban, kis felhorkanásaiban, fia leintésében sok pici játék, hogy mivégre is az orosz színpad nagyasszonya ő. Szergej Jepisev Jefim szolgája megbízható díszletmunkás, bírja a kofferek cipelését.

Iza: Csehov hősei Tuminasnal nem roskatagok, nemcsak vágyakoznak a szerelem, úgy általában valaki, egy másik ember után. Igazi tragédiájuk az, hogy majdnem megkapják, amit akarnak, de nem tudnak vele mit kezdeni. A hazug beteljesülések, a teátrálisan nagy vihar nem hoz a Szerebjakov-házban senkinek megkönnyebbülést. A csehovi figurák belső szépségének nyoma sincs ebben az előadásban. Önző, üres életű emberek, tényleg csak marionettek az élet színpadán. Azok is maradnak. A darab végén Szonya „berendezi” az elkövetkező életre bácsikáját, felnyitja a szemét, mosolyra húzza ajkait, munkára emeli karjait. Ez az előadás nagyot szól, közel ahhoz, ami Anton Pavlovics gondolatiaban járt, miközben papírra vetette a sorokat. A színre vitt karakterekben erősen ott bujkálnak Ibsen szerencsétlen hősei, Williams színpadi nyomorultjai. A színpadról az élet hiábavalóságának érzése, a sorsfordítás képtelensége beszippant, megrág, majd kiköp.
Éva: Szerintem Szonya a halálra nyitja rá Ványa szemét, archaikus mosolyt rajzol finoman az arcára, aki szegény aztán hátrálva elveszik a színpad feketéjében. Élni egyenlő elveszni.

Megjelent: 1995 alkalommal
Éva és Iza

Legfrissebbek a szerzőtől: Éva és Iza