A Perner-Insel-i játszóhely egy régi sóbánya csarnoka Halleinben. Bár elég rossz vagyok a nézőszám megítélésében, úgy a Szkéné négyszeresére teszem az esti (premier) közönséget. Egy rozsdálló fémajtó előtt kezdődött a játék, ráírva: "Biztonságos hely" - Save Space. (Bár a space szó jelentheti a világűrt is, egy más dimenziót, s az előadást látva nem tartom kizártnak ezt az értelmezését sem a kiírásnak.)
A nyitóképben emberek a földön, kispárnákkal, takarókkal, tréningruhában. (Adódott azonnal a rémült felismerés, Liliommal folytatjuk a Jupiter holdja történetét? De nem!) Közéjük toppan be Liliom, ők az égbeli jelenet szereplői, az angyalok-kara, akikkel igen meggyűlik a főhős baja az este során. Vissza-visszatérünk hozzájuk a történet menetében, s ők kérdésekkel bosszantják az életét önként eldobó hintáslegényt, már-már pszichoterápiás jelleggel, néha, akár egy önsegítő csoport. Egy létrán állva, sokszor fel kell írnia a falra Liliomnak: „Az elnyomó patriarchátus része vagyok!”, de nincs benne elég bűnbánat, a mennyei ajtó nem nyílik neki. Ebben a „váróban” szó szerint örökre él Liliom, nem tud jó válaszokat adni az angyali-csapat kérdéseire. De hála az égi tranzit karának, akik balett próba, fagylaltozás közben is csak kérdeznek és kérdeznek, 16 év után, amikor Závoczky Endre visszamehet pár órára a Földre, végre nem szúrja el. Úgy tűnik, a rendező ismeri és elfogadja Pünkösti Andor véleményét a darabról: „…fontos mozzanata a megpróbáltatás, a bűnbeesés, a bűnhődés és a megváltás gondolata, ha végeredményben az utóbbi Liliomnak nem is sikerül. Az isteni kegyelem, a jóság, a szeretet és a földinél magasabb igazság kormányozza a darab meséjét”.
Az alkotók Alfred Polgar fordítását vitték színre, és három dramaturg – Boronkay Soma, Christina Bellingen és Wéber Kata - is segédkezett a rendezőnek. Végig sejtelmes, ráhangoló a zene, Szemenyei János (!) munkája. (Hát nem ehhez is ért?) Monika Pormale díszlete adta a misztikus, kissé utópisztikust az előadásban, hiszen két ipari robot folyamatosan rendezte a teret, ha a Ligetet/Prátert nem is, de egy padot, körötte fehér akác ligetet színpadra hoztak, de olyat, amiben Mari elbújhatott könnyíteni magán a sör után. Pormale megmutatta, inkább színpadra hozta a Holdat, sőt a maga nemében megteremtette a Földön is a Save Space-t, Liliom lányának, Lujzának. A színpadi Hold megjelent Bécs, Budapest, de még New York felett is. Az elején a pusztán két robotnak tűnő kar egyre inkább emberivé vált, sőt a végén a közönségre „mosolyogtak” – vörös fények villantak felénk - és meg is hajoltak, maguk is fogadták a tapsot.
Sophie Klenk-Wulff jelmezei kortalanná tették a törtnetet, két lepukkant, rosszul táplált, szegényember állt a színpadon, ahogy Muskátné is leginkább Máthé Erzsi által sokszor játszott, nagyszájú, erőskarú, sudár vice-házmesternéhez volt hasonlatos. Oscar Paulins fényei erősebbé tették a jeleneteket, a színészi játékot nagyban támogatta a videó-technika alkalmazása. Bár láttuk a színpadon a házat kívülről, ahol Liliom és Juli lakott, de a szobabelsők a kivetítőn jelentek meg, azon pergett, hogy mit csinál egymagában Hollunderné, hogyan marja egymást Liliom és Juli, miként csábítaná vissza Muskátné csalfa legényét. Az előadás nem a felsorolt, fontos háttérként szolgáló műszaki, esztétikai, művészi támogatásból nyerte el hatását, hanem a színészeken nyugodott, a játékuk hatott.
Először is a Julit játszó Maja Schöne inas, okos, kemény cselédlányán. Azonnal kiszúrta magának Liliomot és nem engedte többé, csontos karja-lába bilincsként fonódott a férfira, mert még a megismerkedésük napján neki adta magát az akácosban, a padon. Mundruczó fontosnak érezte megmutatni, erős a testiség közöttük, nem a lelkieken nyugszik ez a kapcsolat. Juli az első perctől fogva erősebb a férfinál és minden csapást, amit vele együtt hoz az élet emelt fővel, összeszorított szájjal és könny nélkül tűrt. Most kimaradt a könnyes „Te csak most aludjál, Liliom” haldoklás, az ölbe vonós jelenet. Juli ugyan fogja kedvese kezét a koporsója szélén ülve, hátranyúlva, de nem nézett rá, tényszerűen sorolta, hogy még terhesen is verte, miközben „üzleti megbeszélést” folyatott Muskátnéval. Nem a #metoo mozgalomra utalt ez, ahogy az sok darabban előfordult idén Salzburgban. Juli erős, nem múló szerelmét mutatta. Soha, semmi, még a halál sem szakíthatja el Liliomtól, az ő embere. Már az első jelenetben megmutatkozott ez, azonnal tudott együtt nevetni a férfival. Ezt a két embert a sors is egymásnak szánta, bármi is lett ennek az ára.
Jörg Pohl a színpadi Zeller Juli igazi párja, de nagyon más a megszokott Liliomokkal összevetve. Ugyan a vurstli „bikája”, csípőből löki a tesztoszteron vezérelt cselédcsábítási trükköket, de belül majd szétveti a harag, ez viszi őt mindenki ellen, előre. Ugyanolyan szikár, inas kisember, mint a cselédlány. Néha úgy viselkedett, akár egy dacos gyerek. A színész állandóan görcsbe ránduló arcizmai, mimikája szenvedéllyel telt. Erős emóciókon alapuló, izzó színpadi jelenlét az övé, amely a végén nyer különös értelmet, amikor igazán apa lesz, nemcsak ennek hírét hallja, már tud mosolyogni, és végre „aludni”.
Ficsur (Tilo Werner) és Liliom kapcsolata az egyetlen nehezen megfejthető szála az előadásnak. Többször szájon csókolja egymást a két férfi és megmagyarázhatatlan, heves közös fürdőzést rendeznek egy kerti medencében, ősszel. Nem egyértelmű a produkcióban, hogy Ficsúr, aki Liliomnál is tétovább, sunyi rókaként somfordál végig a színpadon, miként tudja rávenni barátját a rablásra. Ennek persze ellentmondani látszik, hogy az este legdinamikusabb párosa az övék. A rablásra készülve, egymás melletti futószalagon rohannak hosszan a színészek: „Jó estét! Hány óra? … és bök.” Ficsúr befolyása, ráhatása, szerepe most minimalizálva, kimarad az ő égi jelenése, ahogy a kártyacsatájuk, Liliom veszteségének súlya is.
A további női szereplők egytől-egyig karizmatikus karaktert formáltak. Oda Thormeyer Muskátné szerepében mintha egy görög sorstragédiát hozott volna a színpadra. Első jelenetében kijön az előtérbe, pár mondat után formálisan köp egy nagyot, jelezve itt már most vége mindennek. Ezzel lezúzta önmagát, női mivoltát, csalfa szeretőjét, az egész ócska vurstlis életét. Szomorúan szép a játéka, ahogy legényét visszacsábítaná önnön megalázása árán is, amíg Juli mellettük kávét főz, neki. A férfi, ha tétován is, de visszautasítja. Asszonyisága megszégyenül, elsomfordál, győztest színlelve, megtört szívvel. Oda Thormeyeré és Maja Schöne-é az este legkeményebb jelenete, ahogy Muskátné még mindig szerelmes asszonyként eljátssza, hogy pénzzel segítene Liliom özvegyén, látszat szolidaritásból. Most Juli utasítja el, hidegen, bár láthatóan kétségbeesetten vágyakozva rá, hogy belekapaszkodjon - Liliom gyermekét hordva - a pillanatnyi menekülést jelentő adományába.
Yohanna Schwertfeger Juli legjobb barátjaként egy pedáns és okos cselédlányt formált Mariból, aki azonnal átlát Liliom gyengeségén, és akire Juli mindig számíthat. Mundruczó egyrészesre és kétórásra húzott változatából kimaradt Mari és Hugó (itt Wolf) románca, éppen csak az esküvőjük hírét közlik Julival. Mulatságos a színésznő érzékiségről – „kézlóbálásról” -, és szívszerelemről szóló monológja annak a Julinak, aki már rég túl van mindenen. Ahogy erőteljes a féltő, kemény szemrehányása is, hogy barátnője hagyja újra és újra megütni magát.
Hollunderné Sandra Flubacher játékában egy dadaista fotós, kitömött rókával a karján érkezik a színpadra, és bensőséges kapcsolatban áll egy felfújható krokodillal, Bobbal. A legváratlanabb pillanatokban lő egy képet, húz elő egy tehenet vagy csirkét. A figura messze nem azt a funkciót tölti be, mint Molnárnál, nincsenek gyerekek se.
A darab vége az igazán formabontó. Annyiban nem, hogy a 16 éves „tisztítótűz” után Liliom, aki egy napra visszatérhet a Földre, találkozik lányával, Lujzával. Lujzát Mila Zoe Meier, Down-szindrómás színésznő alakította. Lehet, ezt nem kéne megemlíteni, hiszen ugyanúgy játszotta a szerepét ő is, akár az összes többi színész. De mégis, az az érzése volt a nézőnek, hogy egy olyan asszonynak, akit terhesen is vertek, és ennek a söröző hintáslegénynek hogyan is születhetne már egészséges gyermeke? Molnárnál Liliom megüti a lányát és megy a pokolba. Erre most érthetően nem kerül sor, szinte boldog a vég. Liliom csendesen megkérdezi a lányát, hogy megtanítaná-e őt ugrálókötelezni. Juli kijön a házból, és Lujzával - anya és lánya - hajtja a kötelet Liliomnak, aki újra és újra átugorja azt. Közben Juli néha-néha Liliom szívére teszi a kezét, s Lujza megkérdezi: Működik? De anyja megrázza a fejét, és folytatják a kötélhajtást. Liliom még mindig nem tanulta meg, amit meg kellett volna tanulnia. De a lányához fűződő kapcsolata mégiscsak jobb emberré tette őt. A jelent alatt működik legjobban Monika Pormale díszlete. Az a Hold, ami „egymásba tekerte” Liliomot és Julit az akácosban, most kitágul, Juli és Lujza védőburkává válik, aranylón védelmezve az elesetteket.
A legnagyobb erénye az előadásnak, hogy megmutatja, Molnár Ferenc külvárosi legendájában még száz év után is van valami elpusztíthatatlan: egyetemes költői igazság vagy tündérmese, ami mindenhol ugyanaz, Bécsben, Pesten, New Yorkban. Ez még a robotkarok szorításában is képes hatni. Humanizálja a gépeket is, emberi arcot adva neki.
