Nyomtatás
vasárnap, 11 augusztus 2019 18:14

Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Kálmán Imre: Csárdáskirálynő

Értékelés:
(56 szavazat)

Es lebe die Csárdásfürstin!

(Margitszigeti Szabadtéri Színpad – Kálmán Imre: Csárdáskirálynő – 2019. augusztus 9.-i

Rögtön a közepébe: nem tartom elvesztegetett időnek, hogy megnéztem Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynőjét. Azt viszont fájlalom, hogy a C-vitamin, a golyóstoll, a Rubik-kocka melletti híres hungarikumunk csinnadrattás színreviteléhez nem sikerült karizmatikus zenésszínpadi művészeket összeverbuválni. Mert azért ez a darab a Bánk bán, Az ember tragédiája mellett a magyar színpad igazi reprezentánsa. Ahogy a konyhában is kiváló alapanyag kell egy jó marhagulyáshoz, úgy egy minőségi művészi produkcióhoz is kell a príma adalék. Ez persze részben most is megvolt, de legfontosabb, a humán tűzerő az hiányzott. Enélkül pedig nem lehet színházi legendát teremteni, csak egy nézhető előadást, ahogy ez most is történt.


A Csárdáskirálynőben nem zavar a kissé sematikus történet, hisz egy olyan darabról van szó, amit 105 éve Marienbadban - egy szebb napokat látott fürdőhelyen - „összeütött” Stein Leó és Jenbach Béla Éljen a szerelem címmel, az I. világháború előestéjén. Nincs az az operett, amitől társadalomkritikát várnék, de a Csárdáskirálynő szövegében felvillanó bölcseletek, a gyors, de egyben rongyos életről, hogy van, amikor táncolunk a boldogságtól és bármi történik is, húzni kell kivilágos virradatig, mindig megfog. A darabban hús-vér emberi karakterek, álmokkal, célokkal, lobogó lélekkel. Ennyi, egy hihető édes-bús mese.

Olyan darab ez, hogy aki már középkorú, annak komoly előképe van róla, akár Csehov, Shakespeare, Williams, Moliére, Molnár, ect. darabjairól. Meg kell lenni a tv-ből a „Honthys & Felekis” fekete-fehérnek, a füstben úszó, „kádárjánosos & Kulkás” feldolgozásnak, s aki szerencsés, az látta élőben az Alföldi-féle verziót Szegeden, Bodrogival, Sthollal, Gálffival és nem is olyan régen Béres Attila kecskeméti előadását, Szemenyei János Bónijával.
 
Jól indult az este, mert Cziegler Balázs díszlete magával ragadó. Hatalmas forgó gramofon dupla lépcsősorral, de akkora, hogy a tölcsérében elfér egy orfeumi pódium tánckarostul, a lépcső teteje meg majdnem a csillagok között van. Jól működöt a díszlet, egész este forogva, hol az Orfit, hol főúri lakot mutatva. Ráadásnak csinos elülső üvegborítást is kapott, amitől néha valóban színes álomvilágnak tűnt. Berzsenyi Krisztina jelmezei szépek, hogy praktikusak-e viselésükben az azért kétesélyes, de a nézőtérről jó rájuk nézni, főúri pompát sugároznak. Az Orfi lánykái akár Degas híres táncosai. Bozsik Yvettenek a koreográfiával nem volt könnyű dolga, mert olyan kevés hely maradt a forgószínpadtól a mozgásra, hogy kettő jobbra - kettő balra, aztán annyi. Mondhatnánk, oldja meg így is. Ez most nem sikerült emlékezetesre, kisszámú tánckar, lebutított lépéssorok, a színészektől meg nem várjuk el, hogy táncolni is tudjanak. 

Vidnyánszky számos rendezését láttam, de bohókásra nem emlékszem. Ha biztosan tudnám, hogy van humorérzéke, most azt mondanám adott egy fricskát a Mohácsi-style-nak. Az előadás hosszúságában, meg abban, hogyan kell a szituációhoz nem illő, a magyar- és világirodalomból összekapkodott idézetekkel, történésekkel meghökkentővé tenni egy-egy jelenetet. Csak éppen Mohácsi János olyan aktorokat is állít hozzá, akik ezt a kifordítom-befordítom szituációkat el tudják adni. 

Érdekes mód a Csárdáskirálynőnek sosem Edvin és Szilvia a főattrakciója. Most sem. Bakos Kiss Gábor színészi eszköztárából arra futotta, hogy Edvint egy tökfej, durcás kisgyereknek lássuk, akinek csak az kell, amit nem kaphat meg, most egy sanzonett. Vokális teljesítménye is bizonytalan volt ezen az estén, hamisan szóltak a dallamok. Lévai Enikőre picit még nagy Vereczky Szilvia köpenye. Az eredeti műben az énekesnő egy önérzetes, büszke nő, aki ráadásul megközelíthetetlen és gyönyörű. A színésznő külsőben illúziókeltő, de Szilviája egy hisztis aranyásó. Nála nem volt hangi bizonytalanság, de minden áriában egyszer csak elfogyott a levegő, s egy-egy utolsó szó, mondat már majdnem prózában jött. Szövegejtése pontatlan, néha úgy halottam nem is magyarul énekel.

Miska ebben az 1914-es - eredeti - változatban nincs, ahogy Cecília is még Anhilte. (Nem az 1954-ben  Kellér Dezső és Békeffi István által Honthy Hanna és Feleki Kamill szerepeltetésére átírt történet látható most a színpadon.) Lippert Weilersheim herceg Dézsy Szabó Gábor, felesége Anhilte, a hajdani orfeumi primadonna Siménfalvy Ágota volt ezen az estén. Egydimenziós mindkét karakter, nem sok szín volt a játékukban, de igazi megmutatkozásra nincs is alkalmuk e feldolgozásban. Az első részben úgy tűnt Kerekes Ferkóban (Virágh József) van szín, kellem, csibészség, de a második felvonásra ellaposodott ez tisztes játékká.

Stázi grófnő, a herceg unokahúga, akit Bojtos Luca játszott, egy élettel teli keserű csokis bon-bon a színpadon, éppen Kaucsiánó Bóni grófnak (Erdős Attila) való. A szubrett-táncoskomikus kettős jól muzsikált, egymáshoz illőek, a színpadon harmonikusan dolgozó páros volt az övék. Remek stílusérzékkel maradtak meg azon a határon, hogy hihetően édesek legyenek, s ne csússzanak át habos-babosba. Az azért Bozsik Yvettet dicséri, hogy nem esett túlzásba, nem kellett bukfencezniük, és Stázi nem kapta ölbe a grófot. A szubrett szerepe kisebb, de minden jelenése üde volt az előadásban. Erdős Attila elvitte a vállán a produkciót. A legnagyobb blődségeket is kedves természetességgel „darálta el”, pl. a Bánk bánra utalva, valami „építkezős áriát ad éppen: Házam, házam címen. Az egyedüli színész volt az estén, akinek átjött a személyisége és valós figurát sikerült alkotnia, ők Stázival játszottak, nem illusztráltak.  

A rendező jól használta teret, a kiváló díszletet, remekül mozgatta a szereplőket, akik mintha ki-és bejártak volna az álomvilág és a valóság között. Kifejezetten tetszet, ahogy darab végén jelzi, az Osztrák-Magyar Monarchiának vége, kitört világháború. Az úri társaság ugyan még az üvegkalitka biztonságában, de a katonák már lábaik előtt a lövészárokban. A birodalom eresztékei szétesőben, senkit nem érdekel már mi lesz a Lippert Weilersheimekkel, hiszen az egész ország „beugrott a nagybőgőbe”, itt nem Csermanek János mond beszédet a Novara fedélzetén, hanem maga Ferenc József híres szavai hangzanak el: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve”, aztán mégis bumm.

Vidnyánszky egy tisztes operett előadást rendezett, de tűzijátékos nem lehet, mert nincsenek petárdák a színpadon. Az Operettszínház 1954-es előadásban ott volt Németh Marika, Honthy Hanna, Feleki Kamill, Mohácsinak Kulka, aki olyan jó színész, hogy eljátszotta bizony tud énekelni és táncolni, truvájnak meg Némedi Árpád Ady-betétje.  Béres Attilának is volt egy szenzációs Bónija, kiváló Stázija Hajdú Melinda személyében, és Mohácsi hajdani Szilviája, immáron Cecíliaként, Sáfár Mónika. Nincs ezzel az előadással nagy baj, csak az, hogy egy esti élmény, mert Kálmán Imre zenéjét nem lehet lezúzni, az szól!

(A felvétel a Pótszékfoglaló oldaláról való, szerzője nincs feltüntetve.) 

(Köszönet Kiss Diánának, aki jelezte, hogy hivatalos szereposztás-kiírás ide vagy oda, ezen az estén nem ő volt Stázi.)       

Megjelent: 1618 alkalommal
Cseh Andrea Izabella

Legfrissebbek a szerzőtől: Cseh Andrea Izabella