Ámbár a most 86 éves szerző színes színházi személy. A The Guardian és az Observer újságírója volt és Csehov egyik legjobb angol fordítója. (Az orosz író iránti lelkesedése az OPI-nál éppen futó Vadméz című darabjában csapódott le.) Első színműve, a Koppenhága 1941-ben játszódik két fizikus, a dán Niels Bohr és a német Werner Heisenberg vitáját bemutatva, az atombomba fejlesztés erkölcsi aggályairól. De írt darabot Max Reinhardtról és a BBC–nek egy sorozatot nagy ausztrál vonatozásáról Sydney-ből Perthbe, A Donkey’s Years című műve (most a Legszebb férfikor címen) nem írói munkássága csúcsa. Műfaját tekintve: farce, helyzetkomikumi ötletekre épülő néhol durva tréfa, aminek a középpontjában valamilyen lóvátevés áll. Húsz évvel a diploma megszerzése után egy patinás és nagyon angol egyetem – legalábbis Szlávik István díszlete, a repkénnyel befutott ódon kőfalak kerti tóval, kőszoborral ezt hirdetik - hat öregdiákja visszatér az alma materbe, egy közös vacsorára. Eltérő életek, karrierek, sikerek, csak egy köti össze őket, az iskolai múlt és egy nő, Rosemary, akit annak idején a múló pubertásuk hatása alatt vélhetően mind ágyba vittek volna. 

Lehet, a szereposztás már maga a farce. Vaskos tréfának tűnik Szabó Győző egy felső középosztálybeli szívsebész, míg Pindroch Csaba egy anglikán lelkész karakterében. Közük nincs a figurákhoz. Sokat ront az is a helyzeten, hogy filmen kiváló Szabó a színpadi artikulációval még mindig hadilábon áll, egyszerűen nem érteni mit mond. Megkockáztatom, Schell Judit után sem üvölt egy angol rektorfeleség szerepe.

Ebben az egyetemi öregdiákos elhajlásban a színpadon jól teljesít Christopher szerepében Csőre Gábor m.v., aki tán helyettes államtitkár és Alan szerepében Nagy Viktor, aki politikai tanácsadó. Színészi játékuknak köszönhetően hihető, hogy ők ketten egy neves angol egyetemre diákként betehették a lábukat, és sikeresekké váltak az életben. Mindkét színész pontosan, nagy rutinnal oldja meg meddig vicces túltolni és tipizálni az általa játszott figurát. Csőre Gábor képes némi méltóságot mutatni kormányzati tagként, már amennyire ezt alsógatyában, egy lumbágós ember mozgásával lehet. Nagy Viktor színpadi léte szerethetően komikus, ahogy billegteti Alant egy arisztokratikusan kőbunkó és egy sörivástól beszólogató angol focidrukker tipikus karakterjegyei között. Vida Péter ezúttal kicsit halvány. Nem nagyon tudunk meg semmit a szövegíró Normanről. Vajon sikeres-e az életben, teljes jogú tagja volt-e ennek az egyetemi elitcsapatnak? Esetében zavaró a jelmez is, barna, gyűrött öltönyben egy kisvárosi boltosnak néz ki leginkább, csillogó aranyfülbevalóval. Mit akar ezzel sugallni a figura? Alakítása erénye, hogy színpadi viccmondása nem harsány, jó ütemben, hangja felemelése nélkül nyomja a nem túl eredeti gag-eket, így tud ott is nevetést kicsikarni, ahol elvileg nincs is poén a szövegben.

Mózes András ízléssel mutatja William, az egyetem ifjú titánja karakterét. Érzékeltetve a nyilvánvaló generációs ellentét meglétét, a megszerzett pozícióját féltő, éppen meghunyászkodni kényszerülő tanszékvezető dilemmáit is. Tamási Zoltán az egyetem minimum 40 éve regnáló pedellusa, Birkett szerepében egy humorérzékkel és életbölcselettel bíró Argus Fircs a Harry Potterből (Mrs. Norris nélkül). Mindent tud, mindent lát, semmit nem felejt. Játéka nem sok, nem kevés, precíz. 

Schell Judit az egyetem végzet asszonya, Rosemary, alias Lady Egyetemi Rektor szerepében áll a színpadon. Benedek Mari jelmeztervező súlyt fektetett arra, hogy a formás, táncos lábakkal bíró színésznő minden testi adottsága napvilágra kerüljön. De tűsarkúban nem lehet biciklizni, de még a biciklit sem tolni a színpadon, ahogy azt szerepe megkívánja most, csak izzadva, erőlködve. A nő Roddyt, a csapat titokzatos, vélhetően bohém kalandorát várja, aki maga is szobát foglaltatott a találkozóra, ám soha nem érkezik meg. Ezért a nő sokszoros körbe-körbebiciklizése a campuson, az éjszakai/hajnali párkányjárás és ablakon bemászás. Nem nagyon érthető vágyakozása, mert nem tudunk meg semmit arról milyen kapcsolatban állt hajdan a férfival, szerelme, szeretője volt-e? Ez nem derül ki a színésznő játékából, csak az, hogy fanatikusan kutatja a férfit a vendégek között. Emiatt ajtó, függöny mögé, fürdőszobába bújik, s levéve szemüvegét, rövidlátón utat és férfit téveszt. Schell Judit bájos színésznő - de most olyan külvárosi Jennifer Anistonra véve a figurát - messze-távol nem femme fatale, akiért egy egész campus döglött volna valaha is. Ráadásul többször elmondja, hogy ő a város ügyésze is, amikor még a szemüvegét sem találja meg a táskájában,  

Ami egyértelműen jó ezen az estén, az Zayzon Zsolt játéka Kenneth Snell szerepében. Annyira senki az öregdiák csapatban, hogy az egyetemi élet móka éveiből is kimaradt, a campuson kívül élt. Most a bélmechanika megszállott kutatója, „parazitológus”, a világból keveset értő, kocka tudós, aki 45 évesen a hétvégén végre férfi lesz. Néhány ital, az ostobácska, szobájába tévedő Rosemary „meghódítása” a sötétben, majd végre leuralja, lealázza a hajdani hatost. Aprólékosan kidolgozott alakítás. Zayzon gesztusaiban az örök vesztes sok-sok jellemzője, Kennethről aztán mindent megtudunk, még azt is, amit nem mond el. Rendre összehúzódó testtartása - ami közel kétméteres alakjával, már maga mindig komikus -, speciális beszédmódja humorforrás. Kenneth nem tájszólással beszél, de érezzük, halljuk - ahányszor csak, mindig másképpen kiejti, a „zseniális” szót -, nem az oxfordi nyelvi tanszéken hallgatott fonetikát. Összes reakcióján érződik, nem téma, ha átnéznek rajta, hülyére veszik, neki az is elég, ha nem zavarják el. Aztán a vacsora másnapján életre kel a benne élő 5 danos taekwondo bajnok, és már senkinek nincs esélye ellene. Remek, a sokszor ismételt küzdősor: egyik pár cipő le kardnak, kar és láblendítés. Félelmetes, még akkor is, ha nem tudni mi lesz a roham vége. Zayzon majdnem függetleníteni tudja magát a körülötte folyó történésektől, és játssza szépen, okos komikusan, amit maga gondol Kenneth Snellről. Ezzel kicsit megmentve az amúgy blőd előadást.    

Elképzelni nem tudom, ez a darab 1976-ban miként lehetett sikeres Londonban. Mára minden báját elveszítette, ha volt egyáltalán, tényleg Benny Hill eleve fárasztó poénjai alatt van a sztori, a játéklehetőség. Nincs aktualitása Magyarországon elsőként színre vinni. Hamvai Kornél szövege nem igazán fordulatos, és hiába próbálta Valló legalább - az ilyen műveknél alapkövetelmény - játékritmust tartani, a végeredmény nem szórakoztató. Nincs – remélem még - az előadásban könnyedség, játékelegancia. Legtöbbször ideges, erőltetett, „jaj csak odaérjek” rohangálás a színpadon. Bár félek - az összetevőket egybenézve -, kétes, inkább kudarcos vállalkozás ez.