Még háromszor láthattam színpadon. Egy szomorú, fáradt Arkagyinát, aki inkább elmondhatta volna Nyina-monológját, mint Zarecsnaja. Nádas Péter Találkozásában Máriaként, és halála előtt pár hónappal a Gothár Péter rendezte Öreg hölgyben. Csehov a pórusaiban volt, a másik két előadást – utóbb így látom – jobb lett volna kihagyni. Az már talán nem ő volt. Egy szárnyaszegett sirálynak láttam. A színpad, a múlt emléke még életben tartotta, de a pár évvel korábbi vibrálás már nem volt meg. Ahogy emlékszem dermedt csönd volt a színházban, a közönség együttérző részvéttel nézte a végjátékot.
De az első találkozás mindent eldöntött. Megnéztem majdnem az összes filmjét, a Ludas Matyitól az Idő van-ig. Minden tv-filmjét: a Bözsi-filmeket, a Komédia tetőnt, A képzelt beteget, a Dunakanyart, A fantasztikus nagynénit.
Nézem a Liliomfi Erzsijeként és módos parasztlánynak látom, az Egy pikoló világosban jobb sorsra érdemes, naiv prolilánynak. A Butaságom történetében ő a világ legokosabb buta színésznője. Várkonyi történelmi filmjeiben a lágyszívű, szomorú szemű arisztokrata szépasszony. A Szindbádban öt percben a parasztdoktor feleségként beragyogja a filmet, ő Szindbád asszonya. Ha megjön Józsefben „régi sztárként” eszköztelenebb a játéka mint az éppen feltörekvő, új generációs Monori Lilinek. Úgy csupaszítja le magát, s áll közel ötvenévesen smink nélkül a kamera előtt, ahogy csak a legnagyobbak merték azt: Signoret, Bergman, Magnani. Az Idő van az utolsó filmje, Esterházy Péter írta, Gothár Péter rendezte, abszurd történet, ahogy az is, hogy ő Lázár Kati anyósa a vásznon.
Bánattal tűzdelt, gondokkal sújtott volt - rövidre szabott - élete. Igaz, ebbe belefért a magyar színpad - még a nagyformátumok között is kiemelkedő - két sokat gondolkodó, azt papírra vető, önpusztító nagyvada: Gábor Miklós és Latinovits Zoltán. Jóképű, körülrajongott, sikeres színészek. Mellettük jócskán kijutott örömből és bánatból egyaránt. Az nem adatott meg, hogy öregasszonyokat, nagyanyákat játsszon. Még viruló asszonyi középkorban ragadta el a halál, de előbb meggyötörte, megtörte, lassan szívva el az életerejét, élni akarását.
Ő a legszabálytalanabb szépségű színésznő. Kerek arc, turcsi, inkább krumpliorr, cselló forma, kicsit suta mozgás. Mégis, a magas, karcsú, szőke jégkirálynők labdába sem rúghatnak mellette, hozzáfogható szép színésznőnk nincs még egy. Ami neki volt az az eleven szexepil, ami talán csak Marilynnek volt. Kócosan, fésületlenül, egy kinyúlt pulcsiban is nagybetűs nő. A tekintete mindig, minden filmben ragyog, hatalmas, beszédes szemek. Nem szólnak, mégis mesélnek, többet elárulva, mint a kiejtett szavak, a megírt szerep.
Olvastam, utálta ha ösztönös játékú színésznőnek nevezték, dohogott, mit gondolnak ezek, mégis, honnan, miből teremtődnek, kiből jön a figurák sora. Pedig éppen ez emelte őt sokak (nekem majdnem mindenki) fölé. Ez a magától értetődő természetesség. Egy régi szilveszteren kis jelenetet adott elő Psota Irénnel. Fekete-fehér, olcsón kiállított felvétel. Ő volt a szomorú bohóc. Bármit tett, sepert, létrát állított, vizet öntött megszólalt a muzsika, belőle jött a zene, minden szép, a művészet forrása maga volt. Száz körüli tv-és játékfilmjei nem mutatják olyan tömören tehetségének eredőjét mint ez az ötperces bohóctréfa.
Zsidó származású volt, majdnem odaveszett a második világháborúban, éhezve, bujkálva érte meg a felszabadulást. Tizenhat éves ekkor, és gyerekszínészként már jó egy évtizede családfenntartó. Élete végén keserűen szólt a család megélhetéséért, kényszerűen elvett gyerekkoráról. Lakner bácsi Gyerekszínháza nem lehetett számára csak móka és kacagás. Az ’50-es években volt kezdőszínésznő, de már filmes és színpadi múlttal. Tolnay Klári betegen visszavette tőle a Vígben A hattyú Alexandra szerepét, mert azonnal látta, ez a lány lejátssza majd a színpadról.
Alkata illet a szocialista-relaista, papírsematikus hősnőkhöz. A Selejt bosszúja Mancijához, az Én és a nagyapám Margit nénijéhez, a Mese a 12 talált Katójához. De ugyanilyen jól álltak neki a kosztümös szerepek is, azokban mintha született főrend lett volna. De valahol mégis polgárlány volt, hisz édesanyja Bécsben nevelkedett, talán tudattalanul is beleplántálta a polgári kisugárzást.
A színpad hosszú évekig mindent megadott neki, amire vágyott. A legjobb Heltai és Molnár szerepeket, a legfontosabb Shakespeare hősnőket, a Wilder, Williams, Albee, O’Neill szerepek sorát, Schiller, Goethe, Dürrenmatt nőalakjait és Csehov majd összes asszonyát. De lehetett I. Erzsébet, Osztrigás Mici és Lüszisztrate. A számára "csak" pénzkeresést jelentő filmek, rádiós hangjátékok, sanzonfelvételek őrzik tehetségét, de a színpad volt a lételeme, mint albatrosznak a vitorlázórepülés. Szerencsés lehet az, aki sokszor, sok darabban láthatta őt. Már ha érdekli a színházművészet.
Igazán csak egyszer csodálkozhattam rá, de három évtized eltelte után is csak egy színésznővel találkoztam, akinek ugyancsak megadatott az a színpadi jelenlét, ami Ruttkai sajátja volt. Az ösztönös képesség arra, ha színpadon van, mindegy ki van mellette, körötte, csak az az érdekes ő mit csinál, ő mit mond. Attól színház a színház aznap este, hogy ő a deszkákon áll, játszik.
Elcsépelt sztori róla, hogy első mondata 3 évesen az volt a színpadon: „Parancsolj velem, Tündérkirálynő!”, Lakner Artúr tudhatott valamit, amikor a csöpp lány szájába ezt a mondatot adta. Ruttkai Évában valóban volt valami tündeség. Mézédes, játékos hangja, zöldesen csillogó szeme, hihetetlenül dús, göndör hajkoronája éterivé tette. Búgóhangú, erős hatású színésznők akadnak ma is. Tündérkirálynő azonban egy sem. Ahhoz azt a rövid, bánatos-boldog, küzdelmes életet kellene bejárniuk, amit Ruttkai Évára osztott a sors, a hirtelen felgyorsult, borzalmas XX. században. Világháborúval, hidegháborúval, vasfüggönnyel, gulyáskommunizmussal. Csak 58 évet élt – a róla szóló emlékekkel, sztorikkal, felvételekkel együtt - ő a magyar színpad egyik utolsó, talán legkedvesebb színészlegendája.
(A felvétel Ilovszky Béla, Orfeusz alászáll-ban Lukács Sándorral.)
