„És megtudtam, hogy nem lehet hallgatni. Később megtudtam azt is, hogy a hallgatás legalább úgy válasz, mint a szó és az írás. Néha nem is a legveszélytelenebb válasz. Az erőszakot semmi nem ingerli úgy, mint a tagadó hallgatás.” Így kezdi Márai Sándor az Egy polgár vallomásai harmadik részének tekinthető esszéregényét, a Hallgatni akartam-ot. Meg Hegedűs D. Géza is az estét a Vígszínház ütött-kopott Házi Színpadán, néhány, jobb napokat látott bőrönd és egy hajókoffer társaságában.
A színészt meglátom és már hallom is a Hány cédulát írtál-t, a Most épül, most épül magas Déva várá-t és Barabás-dalát a Padlásból. De most nem hallottam semmit, egy eddig ismeretlen Hegedűs D. Gézát láttam. (Még Camus: A pestis című regényéből készült korábbi önállóestje ellenére is ismeretlent.) Az „új” Hegedűs D. előadása okos, érzelemmentes, szordínós és mégis robban. Semmi keep smiling, nincs az évtizedek óta megrögzült, éteri mosoly. Csak valami mély, az este végére a nézőket is eltöltő, nem múló fájdalom. Az előadás „hang fennakad, szó megszakad” hatású, mert Hegedűs D. feladja teljes személyiségét, hogy helyet adjon Márai Sándornak, az írónak. Ez a játék most így működik. Olyan jól csinálta, hogy én el is hittem neki azt, hogy az írót látom, aki a Mikó utcában sétál éppen és szembejön vele miniszterelnöke, s azt is, hogy Kassán magas láblendítéssel masírozik.
"Polgárnak lenni nem valamilyen származási privilégium, hanem életforma, igazi tartalma egy életmód, mely lakásban, evésben, ízlésben, érzésben élesen elválik más osztályok életmódjától, s ugyanakkor elég tágas és rugalmas életkeret ahhoz, hogy mindenki belenevelődjék, akit sorsa és szándéka egy magasabb életszint felé taszít.” Tudjuk már, a diktatúrák nem mást akarnak, eltűntetni „a polgári szemlélet, a polgári életérzés szellemét”. És jogos volt Márai felvetése, nagyjából bevégezte a második világháborúban a magyar polgárság. Az író ki is mondja, a nácik idején rosszul vizsgázott, bevégezte. De nem szerepelt jobban a felszabadulás után sem, a kommunista-éra hosszú-hosszú évei alatt.
És akkor óhatatlanul arra gondolunk, de hát rosszul vizsgázik most is a maradék. Mentségnek korábban ott volt a világháborús trauma, az öldöklés. Aztán békeidő jött. És most is békeidő van, de mintha háború lenne, életek, otthonok, egzisztenciák, eszmények vesznek el napra nap. De késztett ez bárkit is számvetésre? Nem, csak halkabb, hangosabb morgásra. Márai lelke belerokkant abba, amit erkölcsi kötelességének érzett, hogy szembenézzen a Horthy-korszak örökségével. Ma meg az általunk választott országvezetők piedesztált építenek annak a kornak, azoknak a vezetőknek, ami és akik megalapozták, hogy eltűnjön a „magyar polgár”. Persze nem hiányzik nekik.
Éppen ma 100 éve temettük Ady Endrét: „ …kezébe kapta a hatalmat, megcsinálta a világ legerkölcstelenebb parlamenti fúzióját, meghamisította a régi szabadelvű pártot, elpaktált minden elpaktálhatót, bevitte s államférfiúi minősítéssel látta el a kokottságot, megszerezte dicsősége zengésére a sajtónak csaknem teljességét, kiölt a magyar politikából, közéletből minden őszinteséget.” (Ady Nem lehet? című írása, Nagyváradi Napló, 1902) Kortársa volt Széll Kálmánnak, akiről írt, méghozzá okos, éles szemű kortársa. Ma meg teret nevezünk el erről az „államférfiról”, köszönetképpen, hogy kiölt minden őszinteséget.
Hegedűs D. egymaga állt a színpadon, mégis láttam az 1921-42 közötti országvezetőket, Teleki Pált, amint Budán sétál, meg azt is, amikor meghúzta a ravaszt, mert neki mégiscsak volt lelkiismerete vagy élni tovább gyáva volt. Meg Bárdossyt, amint a józanész ellenére hadat üzen a Szovjetuniónak, és Bethlen miniszterelnököt, amint éppen álruhában besurran Horthyhoz.
Egy piszok jó színész „okos fejét lehajtva” elmondta, hogy nem lehet hallgatnia. Megüzente Márai szavain át a konklúziót: „innen el kell menni”, ahogy azt az író tette. Nem áthallásos előadás ez, akkor és ott játszódik, ahová Márai írta, 1938. március 12. napján, az Anschluss napján. Csak éppen „a történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.” (Hegel) Pontosan tudjuk hova vezet a „jobboldaliság”, a centralizáció, a sajtó megzabolázása, hogy a „kormányzó” felköltözik a Várba. De csak nézzük csendben, hallgatva, hogy a mai Teleki Pálok, Bárdossy Lászlók, Bethlen Istvánok elkövetik saját bűneiket, amelyek társadalmi katasztrófához vezetnek.
Ennél az előadásnál elegánsabb, okosabb, pofáncsapósabb parafázisa nem lehetne a 2010-es évtizednek, mert Hegedűs D. „megtudta, hogy nem lehet hallgatnia”, s van olyan bátor, hogy ezt elmondja. Márain túl ehhez remek segítői vannak: B. Török Fruzsina, aki a szövegkönyvet összeállította a Hallgatni akartam lapjairól és Márai naplóiból, a dramaturg, Radnóti Zsuzsa és Marton László, a rendező. Persze akkor lenne ez bombasiker, ha az alkotókon túl sok néző is megtudná végre, hogy nem lehet hallgatnia. Akár én is.
(Szkarossy Zsuzsanna előadásfotója)
